Feszkó

Ha Tyler Durden ma állítaná fel a Harcosok klubját, feltehetően nagy techcégek ellen szervezne merényleteket, és influenszereket hekkelne meg.

Sehol egy mobiltelefon, az emberek csak élnek a pillanatnak. Bárcsak visszamehetnénk! – olvasható a felirat egy Hieronymus Bosch-festmény fölött, amelyen a művésztől megszokott groteszk tömegjelenet szereplői éppen különféle kreatív módon halomra ölik egymást. Ezen az internetes mémen minden rajta van, amit a ma reggeli hírolvasás közben gondolok: a régenmindenjobbvolt-frázist mantrázók találkozása a ténnyel, hogy borzasztóan el vagyunk kapatva, valamint a szomorú igazsággal, hogy ha tehetnénk, egy paraszthajszállal sem lennénk jobbak, mint néhány száz évvel ezelőtt.

No persze, ha nem volnának okosmobilok, kevesebbet tudnánk a világról, és talán alacsonyabban lenne az a bizonyos ingerküszöb, amelyet ma már csak meg-megpiszkál egy-egy bestiális családirtás, állatkínzás, őserdőégetés vagy alkalmi terrortámadás. Ja, persze amúgy meg a múlt heti robbantásban többen haltak meg, ezért a mai már nem kerül címlapra.

A társadalom be van rágva. Düh és szorongás feszíti.

Hogy is mondta Tyler Durden a Harcosok klubjában? „Az egész elk*rt nemzedék benzint csapol, kaját tálal, vagy nyakkendős rabszolgának állt. Reklámok parancsára kocsikra gyűjtünk, melózunk, hogy legyen pénzünk a sok felesleges cuccra. A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk. A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon-nagyon berágunk.” Talált, süllyedt.

Pont idén lett húszéves David Fincher filmje, amelyben a legnagyobb gyomrosokat nem a szereplők kapták, hanem a nézők. Az irányt vesztett, szerepében elbizonytalanodott férfitársadalom szemszögéből mutatta be az ezredforduló egzisztenciális válságát, amely azóta is folyamatosan tart, eszkalálódik. Mi történne akkor, ha egyszerűen kiengednénk jó mélyen elfojtott dühünket, hogy ökleink által nyerjük vissza a szabadságunkat? A Chuck Palahniuk regénye alapján készült film 1999-es premierjét követően megosztotta a nézőket, egyesek az öncélú erőszak ünnepét látták benne, mások viszont gondolatébresztő, már-már látnoki remekműnek kiáltották ki.

Ezerkilencszázkilencvenkilencben már tombolt a fogyasztói kultúra, és hiába zsugorodott össze a középosztály, az igények azóta is egyre nőnek: egyre sűrűbben cserélgetjük le a dolgainkat. Továbbra is azzal telik az életünk, hogy dolgozunk a felesleges tárgyak birtoklásáért. Továbbra sem kell a frontra mennünk, kivívnunk a szabadságunkat vagy egyenjogúságunkat, nem éhezünk, és nem szükséges óriási áldozatokat hoznunk a megélhetésünkért. Néha kicsit azért szorongunk a jövőn, a klímaválságon, a lakáshitelek bedőlésén, de lényegé-ben évtizedek óta tök nyugi van a nyugati világban. Éppen ezért 2019-re egyre lustábbak és céltalanabbak, egyszersmind frusztráltabbak lettünk.

Ha Hieronymus Bosch ma festene utcai tömegjelenetet, maximum unalomból és némi figyelemfelkeltés végett öldösnék egymást rajta az emberek, hogy kiengedjék a feszkót. 2019-re az internet fontosabbá vált, mint az alvás vagy az evés: ma már nem a tévé, hanem a közösségi média által kreált hamis képek hitetik el velünk, hogyan kell kinézni, utazni, táplálkozni, házasodni, gyereket nevelni: élni. Ha Tyler Durden ma állítaná fel a Harcosok klubját, feltehetően nagy techcégek ellen szervezne merényleteket, és influenszereket hekkelne meg.