Sehol egy mobiltelefon, az emberek csak élnek a pillanatnak. Bárcsak visszamehetnénk! – olvasható a felirat egy Hieronymus Bosch-festmény fölött, amelyen a művésztől megszokott groteszk tömegjelenet szereplői éppen különféle kreatív módon halomra ölik egymást. Ezen az internetes mémen minden rajta van, amit a ma reggeli hírolvasás közben gondolok: a régenmindenjobbvolt-frázist mantrázók találkozása a ténnyel, hogy borzasztóan el vagyunk kapatva, valamint a szomorú igazsággal, hogy ha tehetnénk, egy paraszthajszállal sem lennénk jobbak, mint néhány száz évvel ezelőtt.
No persze, ha nem volnának okosmobilok, kevesebbet tudnánk a világról, és talán alacsonyabban lenne az a bizonyos ingerküszöb, amelyet ma már csak meg-megpiszkál egy-egy bestiális családirtás, állatkínzás, őserdőégetés vagy alkalmi terrortámadás. Ja, persze amúgy meg a múlt heti robbantásban többen haltak meg, ezért a mai már nem kerül címlapra.
A társadalom be van rágva. Düh és szorongás feszíti.
Hogy is mondta Tyler Durden a Harcosok klubjában? „Az egész elk*rt nemzedék benzint csapol, kaját tálal, vagy nyakkendős rabszolgának állt. Reklámok parancsára kocsikra gyűjtünk, melózunk, hogy legyen pénzünk a sok felesleges cuccra. A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk. A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon-nagyon berágunk.” Talált, süllyedt.
Pont idén lett húszéves David Fincher filmje, amelyben a legnagyobb gyomrosokat nem a szereplők kapták, hanem a nézők. Az irányt vesztett, szerepében elbizonytalanodott férfitársadalom szemszögéből mutatta be az ezredforduló egzisztenciális válságát, amely azóta is folyamatosan tart, eszkalálódik. Mi történne akkor, ha egyszerűen kiengednénk jó mélyen elfojtott dühünket, hogy ökleink által nyerjük vissza a szabadságunkat? A Chuck Palahniuk regénye alapján készült film 1999-es premierjét követően megosztotta a nézőket, egyesek az öncélú erőszak ünnepét látták benne, mások viszont gondolatébresztő, már-már látnoki remekműnek kiáltották ki.
