Marosvári kövek

Nagy és szinte beláthatatlan Maros-vidék is van, létezik, lélegzik, él, a Maros előtagú helységnév meg legalább annyi, mint a szomszéd megyében a Békés kezdetű vagy a sok „hajdútelepülés”.

A vértanú püspök, Szent Gellért szobra a csanádi plébániatemplom előtt Fotó: Baranyi Krisztina

Különleges és misztikus folyója a Dél-Alföldnek a Maros. Amennyire a Tisza „tisztán” és ezerszázalékosan tényleg a legmagyarabb folyó – ősi és eredeti és igéző ízekkel, tiszavirágokkal és szőkeséggel. Sőt erről a szőkeségről még tudható is, milyen volt, hiszen midőn gyermekkorunkban a finom homokos partjáról „Sárgának” becézett szegedi üdülőtelepről izgatott hosszú gyalogtúrákat tettem a Maros-torokig, negyedórákon át bámultam a szőkésbarnán örvénylő vizet, amely ott a mélyben ama bizonyos hármas koporsót rejti Attila lenyilazott szolgáinak tetemével együtt, miként az Gárdonyinál írva vagyon.

A Maros ebben a kettősben jobban izgatott, mint a Tisza: „másfelől” jött, rejtelmes, sejtelmes, ki tudja, miféle világból. (A Tisza viszont Szolnoknál, sőt még Tokajnál is végső soron ugyanúgy és ugyanannyira Tisza volt, mint szülővárosomban.) Később, kamaszkoromban is csak Makóig volt ildomos a Marost emlegetni. A többi? Néma csend, sejtelem, rejtély. Balladai homály. Később hallottam, hogy a korábbi Kossuth utcát azért nevezték el Sóhordó utcának, mert arrafelé, a szegedi Felsőváros irányába futottak be a sót szállító bárkák – honnan is? – amarról, messziről (Erdélyből, de ezt akkor nem nagyon mondták, nem is nagyon tudtuk).

A Maros megmaradt fura-rejtélyes félig folyóféleségnek Makóval meg a makói stranddal meg a Tisza–Maros-torokkal – és amikor jóval utóbb az ember aztán Marosvárról olvashatott, rá kellett jönnie a több mint nyilvánvalóra: sokkal tágabb-messzibb, nagy és szinte beláthatatlan Maros-vidék is van, létezik, lélegzik, él, a Maros előtagú helységnév meg legalább annyi, mint a szomszéd megyében a Békés kezdetű vagy a sok „hajdútelepülés”…

És most, a magyar múlt Ajtony-országának (a Maros, a Tisza, a Duna alsó folyása és keleten a Krassó-Szörényi-érchegység által határolt, valaha igen tekintélyes nagyságú terület) központja felé közeledve, a már 12 éve eltávozott kiváló barát-harcostárs, a bánsági, torontáli, csanádi vidék legragyogóbb ismerője, a Jugoszláviához csatolt bánsági részben élő és alkotó költő-szociográfus, Cs. Simon István jut eszembe. Ahogy az ide alig húsz kilométerre található Nagyősz mellett 1028-ban vívott csatára emlékezve fennhangon „vázolja” a történteket. Széles ívben körbemutat, mintha vaskos karjaiba akarná zárni a végtelen síkot körülöttünk: „Amarra állott Ajtony vezír tízezer embörrel – emerre állott Csanád vezír húszezer embörrel…”

A győzelemért kapta az állítólag a lázadó pogány Ajtonytól átállt és parancsnokká tett Csanád a legyőzött Ajtony várát, azóta Marosvár–Csanád. És idestova éppen ezer esztendeje a magyar államiság kiépítésében igen jelentős szerepet játszó helységként a katolikus (és egyetemes-ökumenikus) magyar múlt olyan súlyú része, mint Pannonhalma vagy akár az ide nem is túl távoli Máriaradna.

Beérve Csanádra meglehetősen álmos hangulatú település előttünk: néptelen mozdulatlanság az ájult forróságban, por, mindenféle szagok és a jelenlegi magyar–román határon túl bármerre, szinte mindenütt megszokott elhanyagolt lepusztultság és mindenáron-feltűnően „nyugatiaskodni” akaró, szegényes-stréber igyekezet sajátságosan lehangoló elegye.

A plébániatemplom előtt éppen meg lehet állni, szemközt fekete márványobeliszk – csak románul és németül olvasható rajta, hogy annak a mintegy 2400 csanádi németnek az emlékére állították, aki az 1745-től második világháborút követő évtizedekig élt itt (a nagy betelepítési hullámmal 1768-ig összesen 139 család érkezett) – mellette pedig, igen, jól sejtettük, a Kelen-hegy nevét megváltoztató, egyházmegye-alapító vértanú püspök, Szent Gellért szobra. Magas talapzaton, a latin felirat igen nehezen olvasható: gróf nagyszentmiklósi Nákó Sándor, a környék földesura adományozta 1817-ben, I. Ferencnek, Ausztria császárának és Magyarország királyának temesvári látogatását követően.

Ha a világon semmi nem mutatja is, de püspöki székhelyen állunk a rekkenő nyár végi délutánban, jó ezer esztendő magyar históriájának kézzelfogható nyomai után sóvárogva és azon borongva, mily találó is a (kevéssé használatos) helységnévváltozat: Őscsanád… És milyen jó, hogy jövőre Csongrád megye hivatalos neve Csongrád-Csanád megye lesz…

A vértanú püspök, Szent Gellért szobra a csanádi plébániatemplom előtt
Fotó: Baranyi Krisztina

A templom persze zárva, az udvaron középkorú asszony, csodák csodájára magyarul válaszol. (Később kiderül: a kevés számú megmaradt itteni szerb egyike, de férje már magyar.) Készséggel beljebb invitál, rövidesen a plébános úr is előkerül. És miként az Ige mondja: „Kérjetek és adatik nektek, keressetek és meglelitek, kopogtassatok és megnyittatik tinéktek…”

Máris a XI. századból való, misézőoltárnak használt kőkoporsófedél – Szent Gellért koporsója – előtt állunk az ősi Marosvár mai templomának főhajójában. Bene Tamás plébános úr – szédítően tájékozott, okos és bátor tekintetű fiatalember – pedig magyaráz. Hol, pontosan merre, milyen irányban állt és mekkora is lehetett a püspökség 1030-as alapításakor létesült első, majd a tatárjárás pusztítása után a XIII. század második felében épült második temploma (a jelenlegit 1870-ben szentelték fel), merre találták meg a vértanú püspök kőkoporsóját, és hogy szeptember 24-e, Szent Gellért 1046-os halálának napja Csanád napja. És Csanád múltjának fényéből talán néhány sugár visszatértét remélik a Szent Gellért-zarándokközpont megépítésétől, amelyet temesvári építészek már meg is terveztek ide, a plébánia területére…

Legalább hatszáz katolikus él ma Nagycsanádon, de a magyarság aránya így sem éri el a lakosság húsz százalékát. Az ezeréves magyar múlt viszont itt tolong körülöttünk: itt temették el az 1290-ben Körösszegnél meggyilkolt IV. (Kun) László királyt – „valahol itt lehet eltemetve”, mutat körül Bene Tamás az udvaron, aztán a szomszédban található szerb templom oldalánál végighúzódó területről mondja el, hogy az eddigi vizsgálatok alapján minden valószínűség szerint tömegsírok vannak ott, a legtöbb középkori csanádi püspök pedig az ortodox templom padlózatában levő névtelen sírokban pihen.

Nagyszentmiklós. Alig hat kilométerre Őscsanádtól, ahol 1799-ben Vuin Neru azt a majdnem tízkilónyi, fantasztikus aranykincset megtalálta. Bartók szülővároskája, íme, a szobra is (Jecza Péter temesvári szobrászművész alkotása), no, ez háromnyelvű: „Bartók Béla zeneszerző, zongoraművész és népzenekutató. Nagyszentmiklóson született 1881. március 25-én, New Yorkban hunyt el 1945. szeptember 26-án.”

Akár főtere is lehetne itt a városnak, innen indul a sétálóutca, amely elvisz Nagyszentmiklós egyik legjellegzetesebb épületéhez: a tornyos építmény az 1864-ben épült Nákó-kastély. Az uraságnak köszönhető (szobra is van az itteni katolikus templom előtt, persze „Alexandru” a név Sándor helyett), hogy a Bartók család ebben a kisvárosban telepedett le: ő létesítette azt a gazdasági iskolát, ahol Bartók Béla édesapja igazgató volt. Itt a múzeum is – benne egy Bartók-teremmel. Bartókról mindezzel együtt hallani sem nagyon akarnak: nem óhajtanak szóba állni velünk, kérdezősködhetem nyugodtan. Állítólag Nagyszentmiklós lakóinak mintegy tíz százaléka magyar. Mindenesetre most itt az alkonyatban magyar szót semerre sem hallani.

Visszafelé autózunk a Maros-vidéken. Csanád előtt jó feltűnően kitáblázva: „Mănăstirea Morisena” – bal kéz felől láthatóan új, szépen rendben tartott ortodox kolostorépület-együttes. (A Morisena Marosvár korábbi, latin neve.) 2003-ban alapították magánfelajánlásból, 2004 júniusában szentelték fel. Keresztelő Szent János oltalmába ajánlották. Akkor ez a kő marad?