Szorítóban

Esze ágában sincs Donald Trumpnak, hogy az egy év múlva esedékes amerikai elnökválasztások előtt a nevéhez köthető háborúba bocsátkozzon. Ezt jól tudják az ellenséges oldalon, Iránban is.

Iráninak mondott cirkálórakéta- és drónroncsok Rijádban: ezekkel támadták meg a szaúd-arábiai Aramco olajvállalatot Fotó: REUTERS/Hamad I Mohammed

Ha mi nem tudunk kőolajat exportálni, teszünk róla, hogy más se tudjon – hónapokkal ezelőtt ez volt az iráni elnök, Hasszán Róhani válasza a súlyosbodó amerikai szankciókra. Két hete a szaúdi olajlétesítmények elleni támadás ennek a mondatnak a gyakorlati megvalósulását mutatta. A Fehér Ház nem akar újabb háborúba sodródni, inkább tovább szigorítja a Teheránt fojtogató gazdasági embargót.

Esze ágában sincs Donald Trumpnak, hogy az egy év múlva esedékes amerikai elnökválasztások előtt a nevéhez köthető háborúba bocsátkozzon. Ezt jól tudják az ellenséges oldalon, Iránban is, ezért mertek olyan messzire menni szeptember 14-i támadásukkal. Bármennyire is fontos szövetségese Szaúd-Arábia Washingtonnak, ilyen lépést Amerika még a sivatagi királyságért sem hajlandó tenni. Most az amerikai elnök előtt a három éve tett kampányígérete lebeg: hazahozza a fiúkat a Közel-Keletről. Már ezt az ígéretét sem tudja megvalósítani, ugyanis Szaúd-Arábiába is kénytelen új egységeket telepíteni. Ezt még meg lehet magyarázni, azonban egy véresnek ígérkező háborút aligha. Nem beszélve arról, hogy ki lenne az ellenfél.

Talán fél év is kellene ahhoz, hogy az Egyesült Államok elegendő katonai erőt tudjon felvonultatni Iránnal szemben. Ez nem hasonlítható össze Kuvait felszabadításával, amikor hatszázezer harcost összpontosítottak, de még a második iraki háborúval sem. Ha külföldi támadás érné, a nyolcvanmilliós perzsa nemzet egy emberként állna ki hazája védelméért. Szárazföldi beavatkozásról így szó sem lehet. Marad a légi csapás, amelyet a szakértők szerint szinte bármelyik pillanatban végre tudna hajtani az amerikai hadsereg. Ha ez katonai célpontokat érne, még a nemzetközi tiltakozás hangját is lejjebb lehetne tekerni.

Akkor vajon miért nem bombázza Trump az iráni Forradalmi Gárda állásait Iránban és külföldön? Még ennek is beláthatatlanok lennének a következményei. A Közel-Keleten tartózkodó bármely amerikai katona, diplomata, üzletember vagy egyszerű tanárember azonnal célponttá válhatna, az amerikaiakat sújtó terrortámadások megszaporodnának. Nyilván ezt sem akarja Donald Trump. Nem marad más hátra az amerikai elnöknek, mint hogy teljes erőből szorítson a Teherán elleni szankciókon. Van olyan konzervatív párti képviselő, aki azonnal Irán megbüntetését követelte, neki vélhetően kevés lesz az elnök által bejelentett intézkedés. Pedig ez a múltban – még ha évtizedes távlatban is, de – eredményt hozott.

Épp az ilyen szankciók hatására írta alá Irán a nagyhatalmakkal a 2015-ös megállapodást, amelyben hosszú tárgyalások után Teherán rábólintott, hogy nukleáris programja ezentúl kizárólag békés célokat szolgál. Ennek fejében megszüntették az országot sújtó kereskedelmi embargót. A világ fellélegzett. Ám Teherán az olajbevételekből valóban nem atomprogramját finanszírozta, hanem érezhetően megnövelte szerepét a térségben. Milíciáival ma jelen van Irakban, Szíriában, – már régóta – Libanonban, de Jemenben is támogatja a húszi lázadókat.

Iráninak mondott cirkálórakéta- és drónroncsok Rijádban: ezekkel támadták meg a szaúd-arábiai Aramco olajvállalatot
Fotó: REUTERS/Hamad I Mohammed

Az Egyesült Államok tavaly májusban felmondta ezt a nemzetközi megállapodást. Onnan kezdődött az újabb időszak, amely mára háborúközeli válsággá dagadt. Irán újból elesik a nyugatiak által azóta tető alá hozott jelentős kereskedelmi megállapodásoktól, éppen amikor úgy tűnt, hogy romokban lévő gazdasága feltápászkodik, az amerikai szankciók elevenébe vágtak. Elsősorban az olajkivitel tilalmát rendelték el, amely az iráni költségvetés háromnegyedét adja. Ezért a korábban nem tapasztalt kapkodás Irán részéről: az amerikai drón lelövése az Arab-öböl térségében, ugyanott olajszállító hajók „túszul ejtése”, és a legutóbbi eset, a szaúdi olajlétesítmények megtámadása.

Úgy tűnik, mintha „elgurult volna a gyógyszer” Teheránban, ki akarják kényszeríteni az ellenük irányuló megtorló csapást, hogy kellő módon válaszolhassanak rá. Erről a lépésről katonai tanácsadói beszélték le az amerikai elnököt. Trump egyébként nem az a neokonzervatív fajta, aki azt vallja: ha másképp nem megy, akkor fegyverrel kell terjeszteni a „demokráciát”. Ő üzletemberként a tárgyalások híve, a szavak és a mögötte álló hatalom erejében hisz, erről többször tanúbizonyságot tett. Példa rá az észak-koreai kommunista vezetővel folytatott két tárgyalása, amelynek létrejöttében is sokan kételkedtek. Az amerikai politika számára Phenjan továbbra is súlyos probléma, de korántsem akkora, mint volt korábban. A nyáron az iráni félnek is javasolta: a legmagasabb szinten vitassák meg a problémákat. A teheráni vezetőség nem kért ebből.

Emmanuel Macron francia elnök partizánakciója sem sikerült a szemben álló felek kibékítésére. Szeptember elején váratlanul megjelent a G–7-es biarritzi csúcs „környezetében” Dzsavád Zarif iráni külügyminiszter abban a reményben, hogy a francia elnök összehozza a találkozót az amerikai vezetőséggel, ahol majd elsimítják a nézeteltéréseket, de legalábbis jó kezdetet biztosítanak a következő tárgyalásoknak. Ez az improvizatív lépés nem nyerte el az amerikaiak tetszését. Előzetes egyeztetés nélkül a diplomácia világában nem szokás kéretlen találkozókat összehozni. Nem is lett belőle semmi. Némileg érthető Macron eljárása, olyan jelentős részt hasított ki magának Franciaország az iráni szerződésekből, hogy még egy ilyen elvetélt ötlettel is próbálta menteni.

A jelekből ítélve Iránban az eddig sem elhanyagolható tényezőként számon tartott Forradalmi Gárda – a rezsim első számú tartópillére – keményvonalas parancsnokai viszik a prímet. A világ azon része, amely enyhülésben reménykedett, most aggódva figyeli az eseményeket. Az ENSZ Közgyűlése New York-i helyszínén szinte biztos, hogy nem kerül sor egy Róhani–Trump-találkozóra, még futólag sem. Egyes kommentátorok már annak is örültek, hogy Róhani amerikai vízumot kapott. A közelmúltban az Iszlám Köztársaság valódi vezetője, Hamenei ajatollah kizárta, hogy bármiféle magas szintű, kétoldalú találkozóra kerüljön sor anélkül, hogy Washington visszavonná az Irán-ellenes szankciókat. Erre azonban várhatnak. Teherán talán abban bízik, hogy a Trump-kampány alatt növelheti a nyomást Amerikára.

Az elemzők a robotrepülőgép-támadásokra a kiberakciókat említik lehetséges amerikai megtorlásként, ezzel az iráni hadsereg-irányításban tehetnek károkat. Ma már egyre világosabb, a szaúdi–jemeni határtól 800-1000 kilométerre északkeleti irányban fekvő szaúdi olajmezőt és finomítót nem ebből a térségből és nem drónokkal támadták meg. A sokkal közelebb lévő iráni katonai bázisokról indíthatták a robotrepülőgépeket, amelyből Teherán valóságos hadsereggel rendelkezik. Ilyen alacsonyan szálló eszközöket – a földtől számított tíz és száz méter magasság közt repülnek – még a szaúdi védelmet biztosító amerikai Patriot-rendszer sem képes észlelni (ellenben ballisztikus közép-hatótávolságú rakéták ellen kiváló).

A szaúdi Aramco kőolajipari vállalat hatalmas, mérhetetlenül gazdag, és kiválóan teljesít. A világ még földben lévő olajvagyonának húsz százaléka felett rendelkezik, de rendkívül sérülékeny. Annak, aki robbanószerkezetet küldött oda, alaposan ismernie kellett a terepet, tudta, hol húzódnak a vezetékek, és azok közül melyek a legfontosabbak. Ilyen hírszerzése a térségben – Izraelen kívül – csak egy országnak van.