Tabáni szeder

Rejtélyes fafaj a savanyú, másképpen török vagy bécsi vagy borszeder (Morus nigra). Írtam róla korábban, mert már akkor is bizonyosnak látszott, hogy komoly a zavar körülte. Először is: szederfa vagy eperfa? Aztán: savanyú eperfa vagy édes eperfa? És most, kézhez kapva Surányi Dezső sokfelé nyitó, kitűnő új könyvecskéjét, Kis magyar gyümölcsészet a címe, amelyet mindenkinek ajánlani tudok, látom, itt is kimarad a ziccer – mármint az, hogy végleg rendet rakjunk a nagy szederfakérdésben. Surányi Dezső különben nem csak jeles tudós, számomra legemlékezetesebb hangon néhány alapmunkája mellett a kecskeméti kajszín elsiratása szólt, a csudás magyar gyümölcsé, amely Kosztolányinak az asszonyarcról jut eszébe: „csodálatosan érett, mint a kajszín-barack”…

De ha valamire találó az a régi mondás, hogy ismétlés a tudás anyja, erre a szegény szederfára igaz. Újra beszéltem a szederfa (tehát: Morus nigra) kiváló ismerőjével, a tudós Sonnevend Imre veszprémi erdész barátommal, aki sokat írt róla; emlékezetes az Ismeri-e még egyáltalán valaki hazánkban a savanyú (bécsi) szeder/eper fát? című dolgozata. Arról beszéltünk: mi lehet az oka, hogy ezt a savanyú és édes gyümölcsű szedret/epret gyakorta keverik? Egy nemrégiben megjelent írásban is például, ahol a szerző fölszabadultan keveri a Morus nigrát (savanyú szedret) az édes gyümölcsű szederrrel (Morus alba).

Először is: az eperfa-szederfa kérdése. Konok vita ez is, de faktum, hogy a Diószegi–Fazekas-féle magyar nómenklatúra a Morus nemzetséget eperfának mondja. Az ’eperfa’ tájnyelvi szó, s mivel a szerzők debreceniek voltak, alföldi szó. Viszont a Dunántúlon és Csallóközben ugyanannak a Morusnak, alföldiesen: eperfának már szederfa a neve. Ma is így él a magyar nyelvterületen: az alföldi ember eperfát, a dunántúli szederfát mond, és ugyanazt érti alatta.

Másodszor: a Morus nemzetség (eper/szeder) „fái gyümölcse” nem azonos. Az egyik Morus alba – a másik Morus nigra.

A Morus alba a fehér vagy édes gyümölcsű eperfa/szederfa. Amely a híres Arany-verssorban szokott „feketén bólingatni”. Fokozza az értelmezési zavart, hogy ennek az édes gyümölcsű, fehér eper/szeder fának a termése nem csupán fehér színű – a gyümölcs fehér mellett halványlila, sőt sötétlila (’fekete’) színt is szokott ölteni. Magas növésű fa, puha, etethető lombja miatt a selyemhernyó tenyésztésére kiválóan alkalmas, őshazájában, Kínában is erre használták. A fehér eper/szeder aztán Kínából a VI. század körül kerül át a Bizánci Birodalomba, innét a XV. század környékén fut be Európába, hogy a XVIII–XIX. században rohamosan elterjedjen. Így például a magyar falvak és tanyák ismert és kedvelt gyümölcsfája lesz. A nagy selyemhernyó-tenyésztési láz reformkori indulásakor Széchenyi büszkén jegyzi be naplójába: „1826-ban szederfa-kertet állíték” – 16 096 szálat. (Dunántúli lévén következetesen ’szederfát’ használ.) Ma is sokfelé látni, országúti szegélyfaként is – tanyaudvarokon kedvelt gyümölcsfa volt, folyamatosan érő édes és hulló gyümölcsét az aprójószágok, különösen a kacsák nagyon kedvelik.

A Morus nigra másik és ősrégi kultúrnövény. Egészen más karakterű, mint az újabb keletű fehér eperfa/szederfa. Őshazája Irán és Közép-Ázsia, de már az ókorban mindenfelé ismeretes; késői lombfakadása miatt Plinius a „legokosabb fának” nevezi. Lassú növésű, haragoszöld, sűrű lombkoronát fejleszt, kemény tapintású levelei nem alkalmasak a selyemhernyó táplálására. Gyümölcse is nagyobb, ízesebb fehér társáénál; színező anyaga miatt borfestésre is használták, és pompás egészséges befőttet és gyümölcslevet szolgáltat. A pomológus Angyal Dezső írja óla, hogy gyümölcse „csemegeszámba megy, amely főleg a tikkasztó nyári hőségben éppen olyan üdítő az emberi szervezetre, mint a délvidékieknek a gránátalma, a narancs vagy a görögdinnye”.

A budai szőlősgazdák házai udvarán a füge mellett „kirívó déli vonásúnak” írják le kutatói. Magyarország egész területén honos, de jóval ritkább fehér társánál. Virágzik áprilisban. Gyümölcsét táplálékul és korrigensként használják, továbbá borfestésre. Gyökerének kérge hashajtó és féregűző, nedve fogfájás elleni szer, jegyzik fel a gyógyászati könyvek.

Szerepel már a Schlägli szójegyzékben is – de a Kárpát-medencében minden bizonnyal már a honfoglalás előtt ismeretes. Később a kolostori kertek terjesztetik. A török elől menekülő rácok is szerették – Rapaics 1940-ben azt írja a Magyar gyümölcsben, hogy a „Tabán régi házainak udvarán mindenütt állott egy-egy szederfa, s mikor a Rácvárost lebontották, a meghagyott szebb és öregebb szederfákat befoglalták a tabáni parkokba”.

Én magam a klasszikus Morus nigrát, tehát nem a Széchenyi-féle fehér szederfát/eperfát évekig kerestem. Egy régi őszön Rómában járván még Szőnyi Zsuzsa barátnénkat is rávettem, vigyen ki egy jobb faiskolába, hátha hozzájuthatnék egy oltványához, és akár haza is telepíthetném a hetyei kertbe. Két-három árudában eredmény nélkül forgolódtunk, mígnem kikötöttünk a városon kívüli legnagyobb faiskolában, ahol azt mondták: igen, van. A leghátsó telepre kikutyagolván azonban már messziről láttam a husángok narancssárgába hajló törzsszínéről, hogy bizony itt is keverik a dolgot, és Morus nigrának nézik a Morus albát. S a nagyfőnökkel is beszéltem, aki azt mondta, igen, értem – legközelebb Pistoiában kaphat belőle.

Tehát ha a savanyú vagy török szederről beszélünk, leggyakrabban a régi Tabán kertjeinek pompás, régi és sajnos kivesző gyümölcsfájáról beszélünk. Rapaics Rajmund több példányát is dokumentálta a régi Tabán felszámolása utáni időkből, Sonnevend Imre 2014-es tanulmánya viszont már csak 11 meglévő példányáról tud – legtöbbet Balaton-felvidék pár falujából, és csak egyetlen példányt a régi Tabánból. Ebből a budai „kis avas városrészből”, ahogy Krúdy nevezi a Tabánt – ahol „mindig kísértetek járnak”. Ahol a vendéglők udvarán pár asztal, biedermeier színfolt, a melódiák, a könnyű szerelmek, a „hangulatok zeg-zugos ígéretföldje”, vadszőlős udvarok, petróleumlámpa, verkli. Zuboly, ez a szintén elfelejtett régi író, Adyék barátja (1915-ben elesik az Uzsoki-szoros védelmében) az 1909-es Vasárnapi Ujságban cikket ír ezekről az „eperfákról”. Mellé Balogh Rudolf tabáni képeit közlik – köztük a Kőműves utcaiét, aztán a Kör utca 17-es számú ház udvaráról valót: „nyolc-kilenc törzsből kinyúló vastag ággal, melyek az egész udvart betöltik”.

Tehát közös „mezei szorgalmunkba” kerüljön csak be a török szeder – a biodiverzitás nagyobb dicsőségére! Mert az ősfelejtésnek jelentős a múltja még az olyan kész, teremtett világok esetében is, mint a Tabán. És nyugodtan ültessük ezt a savanyú szederfát/eperfát, török szederfát/török eperfát vagy fekete szederfát/fekete eperfát – e különleges, hat-nyolc méter magasságra növő, zömök, matuzsálemi kort is megérő, vastag ágú, lombhullató gyümölcsfát, melynek széles lombja a régi Kőműves utcai ház egész udvarát betakarta! És békésen éldegélt századokig, ontva a kiváló, elegánsan savanyú gyümölcsét, és hallgatva a sramli valcerjeit. A Fischerin, du kleinét vagy a Donauwalzert. Egy teljes, kerek világ üzenetét.