Tabáni szeder

A Morus nigra másik és ősrégi kultúrnövény. Egészen más karakterű, mint az újabb keletű fehér eperfa/szederfa. Őshazája Irán és Közép-Ázsia, de már az ókorban mindenfelé ismeretes; késői lombfakadása miatt Plinius a „legokosabb fának” nevezi. Lassú növésű, haragoszöld, sűrű lombkoronát fejleszt, kemény tapintású levelei nem alkalmasak a selyemhernyó táplálására. Gyümölcse is nagyobb, ízesebb fehér társáénál; színező anyaga miatt borfestésre is használták, és pompás egészséges befőttet és gyümölcslevet szolgáltat. A pomológus Angyal Dezső írja óla, hogy gyümölcse „csemegeszámba megy, amely főleg a tikkasztó nyári hőségben éppen olyan üdítő az emberi szervezetre, mint a délvidékieknek a gránátalma, a narancs vagy a görögdinnye”.

A budai szőlősgazdák házai udvarán a füge mellett „kirívó déli vonásúnak” írják le kutatói. Magyarország egész területén honos, de jóval ritkább fehér társánál. Virágzik áprilisban. Gyümölcsét táplálékul és korrigensként használják, továbbá borfestésre. Gyökerének kérge hashajtó és féregűző, nedve fogfájás elleni szer, jegyzik fel a gyógyászati könyvek.

Szerepel már a Schlägli szójegyzékben is – de a Kárpát-medencében minden bizonnyal már a honfoglalás előtt ismeretes. Később a kolostori kertek terjesztetik. A török elől menekülő rácok is szerették – Rapaics 1940-ben azt írja a Magyar gyümölcsben, hogy a „Tabán régi házainak udvarán mindenütt állott egy-egy szederfa, s mikor a Rácvárost lebontották, a meghagyott szebb és öregebb szederfákat befoglalták a tabáni parkokba”.

Én magam a klasszikus Morus nigrát, tehát nem a Széchenyi-féle fehér szederfát/eperfát évekig kerestem. Egy régi őszön Rómában járván még Szőnyi Zsuzsa barátnénkat is rávettem, vigyen ki egy jobb faiskolába, hátha hozzájuthatnék egy oltványához, és akár haza is telepíthetném a hetyei kertbe. Két-három árudában eredmény nélkül forgolódtunk, mígnem kikötöttünk a városon kívüli legnagyobb faiskolában, ahol azt mondták: igen, van. A leghátsó telepre kikutyagolván azonban már messziről láttam a husángok narancssárgába hajló törzsszínéről, hogy bizony itt is keverik a dolgot, és Morus nigrának nézik a Morus albát. S a nagyfőnökkel is beszéltem, aki azt mondta, igen, értem – legközelebb Pistoiában kaphat belőle.

Tehát ha a savanyú vagy török szederről beszélünk, leggyakrabban a régi Tabán kertjeinek pompás, régi és sajnos kivesző gyümölcsfájáról beszélünk. Rapaics Rajmund több példányát is dokumentálta a régi Tabán felszámolása utáni időkből, Sonnevend Imre 2014-es tanulmánya viszont már csak 11 meglévő példányáról tud – legtöbbet Balaton-felvidék pár falujából, és csak egyetlen példányt a régi Tabánból. Ebből a budai „kis avas városrészből”, ahogy Krúdy nevezi a Tabánt – ahol „mindig kísértetek járnak”. Ahol a vendéglők udvarán pár asztal, biedermeier színfolt, a melódiák, a könnyű szerelmek, a „hangulatok zeg-zugos ígéretföldje”, vadszőlős udvarok, petróleumlámpa, verkli. Zuboly, ez a szintén elfelejtett régi író, Adyék barátja (1915-ben elesik az Uzsoki-szoros védelmében) az 1909-es Vasárnapi Ujságban cikket ír ezekről az „eperfákról”. Mellé Balogh Rudolf tabáni képeit közlik – köztük a Kőműves utcaiét, aztán a Kör utca 17-es számú ház udvaráról valót: „nyolc-kilenc törzsből kinyúló vastag ággal, melyek az egész udvart betöltik”.

Tehát közös „mezei szorgalmunkba” kerüljön csak be a török szeder – a biodiverzitás nagyobb dicsőségére! Mert az ősfelejtésnek jelentős a múltja még az olyan kész, teremtett világok esetében is, mint a Tabán. És nyugodtan ültessük ezt a savanyú szederfát/eperfát, török szederfát/török eperfát vagy fekete szederfát/fekete eperfát – e különleges, hat-nyolc méter magasságra növő, zömök, matuzsálemi kort is megérő, vastag ágú, lombhullató gyümölcsfát, melynek széles lombja a régi Kőműves utcai ház egész udvarát betakarta! És békésen éldegélt századokig, ontva a kiváló, elegánsan savanyú gyümölcsét, és hallgatva a sramli valcerjeit. A Fischerin, du kleinét vagy a Donauwalzert. Egy teljes, kerek világ üzenetét.