A tulipántól a Héttoronyig

Az emberközpontú építészet számos formában megnyilvánulhat, de ahogy ma ökológiai lábnyomról és környezetvédelemről szokás beszélni, azon átsugárzik a materialista szemlélet – véli Jánosi János építész. Harmincéves a Kós Károly Egyesülés, s bár az alapértékek változatlanok, generációváltás előtt áll a szervezet.

A Pál-völgyi-barlangból indult Kárpát-medencei ünnepségsorozat a Makovecz Központban folytatódik októberben Forrás: Kós Károly Egyesülés

Mi az a meggyőződés, amely már Kós Károlyt is személyes döntésre, majd életformaváltásra ösztönözte? Az erdélyi fiatalember sztárépítészként élhetett volna Budapesten: a fővárosi állatkert 1909 és 1912 közötti átépítésekor tucatnyi kisebb-nagyobb pavilont tervezett, nevét őrzi a Wekerletelep központja és számos parókia, templom, iskolaépület. A szakma is elismeréssel követte munkáit, publikációit, maradhatott volna, mégis, amikor megtörtént a trianoni tragédia, Kós Károly az utolsó vonattal hazament. Az életformában kell megtalálni az emberit – tartotta –, és egy új, élhető világot épített magának Sztánán. Kicsit sem látta pesszimistán a helyzetét, bízott az emberi természetben, amely visszarántja közösségébe és a tájba a nagyvárosban elszigetelődött egyént. Kilencven esztendővel a háta mögött is úgy látta, hogy minden embernek külön-külön is meg kell teremtenie a harmóniát maga és a természet között. Közösségi szinten pedig számos ötletet adott, hogyan lehet a lakótelepek tömbházaiba zsúfolt embertömeget valamiképpen visszakapcsolni a természetbe. Nem feltétlenül valami újat kell kitalálni, hangsúlyozta, néha elegendő feleleveníteni a régi, jól bevált hagyományt.

Meg is kapják vádként a Kós Károly Egyesülés tagjai, hogy helyenként romantikus, historizáló, a múltba visszarévedő stílust képviselnek, ők viszont állítják: szemléletükből nem egyfajta stílus következik. Külön is figyelnek arra, hogy ne legyenek például Makovecz-utánzók. A divatok jönnek-mennek az építészetben, tagjaik azonban nem a divat, hanem teremtettségük és természetbe vetettségük tudatában reagálnak a változó környezetre. Mi következik ebből? Például az elhíresült tulipánvita, amely 1975-ben robbant ki az Élet és Irodalom hasábjain.

A Pál-völgyi-barlangból indult Kárpát-medencei ünnepségsorozat a Makovecz Központban folytatódik októberben
Fotó: Kós Károly Egyesülés

Az élhetetlen lakótelepekre irányította a figyelmet Major Máté, a Műegyetem akkori, megkérdőjelezhetetlen tekintélyű professzora és Nagy László költő pengeváltása. A „Bauhaus-betonbanya tojta tele ivadékaival hazánkat” költői felütés máig is érvényes. A vitát a Csete György vezette Pécs csoport ifjúsági irodájának terve váltotta ki: a paksi lakótelephez készített ötpontos humanizáló program, amely a végfalak organikus díszítésével kezdődött. Szatmárcseke és Kölcse kopjafái által ihletett motívumok kerültek a panelekre, melyek aztán tulipánívvé finomodtak, és lettek a vita emblematikus névadói. Az Ifjúsági Irodát hamar feloszlatták, elvették tőlük a munkát, mert az atomerőmű lakótelepének építése nem tűrt szépelgést – eleveníti fel a történetet Kulcsár Attila építész. Pedig Csete Györgyék az alaprajzok módosítását tűzték ki célul, közösségi használatú területgyarapodással a lakásokban. De az eldurvult ideológiai vitában Major Máté az élhetőbb lakótelepet követelőkkel szemben odáig ment, hogy kijelentette: a magyaros ornamentika – mint a kártékony szecesszió – a nacionalizmus melegágya. A nacionalizmustól pedig, mint tudjuk, nincs messze a fasizmus, és ezzel az övön aluli ütéssel a vita le is zárult.

Már az is csoda, hogy Makovecz Imre Sió csárdája felépülhetett az 1960-as években, vagy a 80-as évek visegrádi táboraiban olyan építményeket valósíthattak meg a fiatalok, amelyek elképzelhetetlennek tűntek az akkori rendszerben.

– Az emblematikus példák is mutatják, mennyire fontos az első benyomás, mennyire meghatározó, hogyan hat egy felépült ház az érzékeinkre – mondja Jánosi János. – De van ennek a folyamatnak egy láthatatlan része is, amelyet Makovecz Imre az építész drámájának nevezett. Nem mindegy ugyanis, kik dolgoznak az épületen, milyen stílus, hozzáállás jellemzi az építőket. Egyesülésünk a magyarországi szerves építészet irodáiból és egyéni tagokból áll, találhatók közöttünk kivitelezők és környezetvédelmi cégek, beruházásszervezők és tájépítészek is. Mi mindannyian átéljük: miközben felépül a ház, és részévé válik a környezetének, az megépül bennünk, a történetben részt vevő emberekben is. Fontos kérdés, vajon az építő, a megrendelő és a környezet több lesz-e a végeredmény által. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a történelmi tudat visszaépíthető az építkezéssel. Nem véletlen, hogy a 2000-es évekre óriási erőfeszítéssel helyreállították a második világháborúban lebombázott drezdai óvárost, és újjáépült Németország legnagyobb barokk evangélikus temploma, a Frauenkirche (Miasszonyunk temploma) is.

A magyar nemzettudat szempontjából sem elhanyagolható kérdés, milyen épített környezetben éljük hétköznapjainkat. Látni kell, hogy a történelmi környezet helyreállításával a nemzeti tudat visszaépítése zajlik.

A jövőre irányul az egyesülés posztgraduális mesterképzője, a Vándoriskola is, amelynek jelenlegi vezetője Csernyus Lőrinc Ybl-díjas építész. Miért vándorolnak a hallgatók? És miért vándorolt már Kós Károly is annyit? Az építész-elődnek nem volt más választása: mennie kellett, mert csak a helyszínen ismerhette meg a régi és új épületeket. Ebből lett építészeti élménye. De azért a fotókról megállapította: „A napestig tervezőintézetben kuksoló építésznek valósággal kínálják a választékot. S aztán másolják őket. Így lesz a világon minden egyforma.” Egy mai vándoriskolás félévente vált: újra és újra bekapcsolódik egy építésziroda életébe, részt vesz a tárgyalásokon és a közös munkában. Mire három év után megkapja a mesterlevelet, már tagja a munkatársak személyes hálózatának, és megépült házzal is dicsekedhet. Makovecz Imre szándéka szerint „az Egyesülésnek fiatalnak kell maradnia, hogy Főnix madárként újra és újra szülessen, és állandóan változó alakban és formában teljesítse feladatát: fenntartsa és megújítsa az építészet ember-nyelvét, azt a világbeszédet, melyben az otthon otthont jelent, a szent tér szent teret.”