– Képviselő-testület nincs, ezért új polgármestert sem tudnak választani. Mifelénk tréfából emlegetik: ha a jelenlegi városvezető meghal, nem lesz, aki aláírja a kifizetéseket. Ez így már korántsem olyan vicces – mondja Milan Szitarszki, éppen rágyújtva egy cigarettára. Szitarszki mostari politológus, a környékről ingázik, a buszát várjuk vele együtt a nyugati pályaudvaron, a horvát részen. Szerb származású, ami errefelé ritkaságszámba megy: a föderáció bosnyák–horvát részén minden száz emberből alig páran, ha vannak szerbek. Elvándorlásuk már az első világháború után megkezdődött, főleg az akkor létrejövő jugoszláv állami intézményekbe mentek. Szitarszki eredetileg belgrádi, majd ide nősült, és elemzőként helyzeti előnyt élvez. Érti a helyi nyelvet és történelmet, viszont kívülállónak számít, a két nagy népcsoport egyikéhez sem tartozik. – Próbálok objektív lenni – állítja a restiben pöfékelve a markáns arcélű férfi, miközben a háborút, pontosabban az 1995-ös daytoni békét követő önálló Bosznia berendezkedéséről beszél. – Elvileg ez is olyan föderális és az egyes népcsoportok együttműködésére épülő ország lenne, mint mondjuk Belgium, és az alkotmánya is ezt tükrözi. Csak éppen az egyes népcsoportok meghatározó erői ezt a gyakorlatban nem ismerik el. Egységes államot akarnak, olyat, mint Horvátország, Szerbia vagy önök, Magyarország. Ez a mindennapokban azt jelenti: ha mondjuk valaki horvát, de nem a népcsoportjának megfelelő kantonban él, akkor hátrányos helyzetbe kerül az oktatásban, a médiában és minden olyan szolgáltatást tekintve, amelyet a népcsoportok alapján nyújtanak – hallgatom Szitarszkit. – Egy bosnyák területen élő horvát gyereknek például bosnyák irodalmat és történelmet tanítanak csak. Mindez összességében katasztrofális következményekkel jár az ország egészére nézve: mindenki a saját etnikumának megfelelő kantonok felé igyekszik, vagy egyenesen külföldre siet – magyarázza a szerb politológus.