Ikon

Ilyen tökéletes bélszínt még nem evett Rezeda Kázmér, pedig evett már bélszínt az Egyesült Államokban, Chilében és Új-Zélandon is – de eh, mit! Mostantól a bélszín hazája Debrecen, és punktum!

The table setting and menu featuring roasted beets, roasted salmon and beef tenderloin prepared by chef Suzanne Goin is pictured during a press preview at the 19th annual Screen Actors Guild Awards at the Shrine Auditorium & Expo Hall in Los Angeles January 24, 2013. The SAG Awards will be presented January 27. REUTERS/Fred Prouser (UNITED STATES - Tags: ENTERTAINMENT FOOD BUSINESS) - GM1E91P0L9B01 Fotó: REUTERS

Debrecenben járt Rezeda Kázmér. Szeretett Debrecenben járni. Szerette Debrecent, főként a história miatt. Ha Rezeda Kázmér Debrecenben járt, obligát dolgokkal múlatta az időt. Sétált. Megnézte a Nagytemplomot, értelmezte Nyilas Misi dolgát a reskontóval, kiment a Nagyerdőre találkozni az első és utolsó magyar polgárral, Szindbáddal, aztán étkezett. Ezen alkalommal az Ikonba vitte jószerencséje. Este volt már, kilenc is elmúlt, és éhes volt. Jó társasággal tért be oda, és egyik ámulatból a másikba esett.

Azt már megszokta Rezeda Kázmér az országot járva, hogy az éttermekben, csárdákban, korcsmákban, kerthelyiségekben és zöldvendéglőkben udvarias és remek a kiszolgálás. Betudta ezt a fogyasztói társadalom előnyének, és örült, hogy legalább ennyi előnye van neki. Az Ikonban is udvarias és remek kiszolgálás fogadta, dolgukhoz értő, jelen lévő, de nem tolakodó pincérekkel. No de a koszt! Az meglepte Rezeda Kázmért.

Mindenekelőtt hosszan időzött az előételeknél, ugyanis nehéz ám a döntés, amikor libamáj, meggy és kalács, tigrisrák, avokádó és lime, valamint szarvascarpaccio, fürjtojás és szarvasgomba között kell választani. Az utóbbit választotta. És kisvártatva előkerült egy csoda. Selymes szarvashús hajszálvékonyra szelve, fürjtojással, igazi szarvasgombával. És az egész költeményt beborították egy üvegbúrával, ami alatt tölgyfának füstje lengedezett, s amikor a pincér leemelte, az a finom, illatos füst szétterült a húson, szétterült az asztal felett, és kölcsönzött az egésznek valami olyan hangulatot és ízt, mintha jó kurucok, ordas, csikar magyar hajdúk üldögélnének a tűz körül, Móricz elbeszéléséből kilépve, és mesélve régi csatákról, régi dicsőségről. Rezeda Kázmér még egy öreg kuruc nótát is elmormolt magának, azt, hogy: „Tíz jó évig a halálban, / Egy rossz karddal száz csatában, / Soha-soha hites vágyban, Soha-soha vetett ágyban”, és Adyra is ivott egyet.

Demeter Ervin Délcegjét itta, Tokaj-hegyaljáról, és az étvágy mellé megeredt a nyelv is attól. Leves következett aztán. Az étlapon fel volt jegyezve burgonyaleves snidlinggel és pisztránggal, paradicsomconsommé zellertacóval és lestyánnal, valamint galambrámen cérnametélttel, de a pincér ajánlott egy tojáslevest, és Rezeda Kázmér azt választotta, ugyanis hajdanvolt nagyanyja tojáslevese ott szerepel a mennyei étlapon, a mennyei kifőzdében. Nem csalódott. Olyan tojáslevest kapott, de olyat… Olyat éppen, amilyennek egy tojáslevesnek lennie kell. Egész tojással, lágyan, és hangsúlyos, de nem ordító köménymagízzel. Holdvölgy Király furmintja csúszott mellé, és nagymama odatelepedett egy pillanatra, elénekelni: „Bíró Marcsa egyszer csak / gondolt egy nagyot, / odakünt a konyhában / nagy tüzet rakott…” Nem volt szomorúság abban a dalban, miképpen abban sem, hogy nagymama már halott. Egészen vidámak tudnak lenni a halottak, egészen elfogadható tud lenni a halál, ha jó a bor, és a pincér újra tölt.

A főétel következett. Megint csak többször át kellett olvasni a kínálatot, mert a lazac vajtökkel és sziksófűvel erősen izgatta Rezeda Kázmér fantáziáját, különösképpen a sziksófű, mert arról fogalma sem volt, miféle dolog lehet. Hamar utána is nézett az okostelefonján, amit rühellt ugyan, de használta. Ezt találta róla: „Az növény igazi neve sziksófű, és valójában színe és vékony szárfelépítése hasonlított a spárgához. Az íze viszont nagyon sós, átveszi a termőtalaj sós, jódos ízét.”

Már majdnem megrendelte az ételt, amikor a szeme rákalandozott arra, hogy borjúpofapörkölt, juhtúró, nokedli, és a sziksófüvet háttérbe szorította a borjúpofa omlósságának ígérete, valamint a házi nokedli, amin el lehet lenni hetekig, még ha csak holmi szaftot löttyint is rá az ember. Ezt is majdnem kikérte, de ekkor feltűnt Rezeda Kázmérnak az étlap egy következő oldala, amelyen a „prime steak” felirat szerepelt. Volt ott hátszín, rostélyos, bélszínsteak, t-bone steak, valamint Omaha bélszín, húszdekás, harmincdekás, továbbá félkilós „kiszerelésben”, és Rezeda Kázmér végül ezt választotta. Fűszeres batátacikkekkel és vajon pirított gombákkal.

Ami ezt követően megérkezett a pincér enyhén felsőbbrendű mosolyával kísérve, arról szonettet kellene írni Petrarca modorában. Ha illenék szonettet írni egy bélszínhez Petrarca modorában, akkor például ezt lehetne írni a debreceni Ikon Omaha bélszínjéhez: „Stiamo, Amor, a veder la gloria nostra, / Cose sopra natura altere e nove: / Vedi ben, quanta in lei dolcezza piove; / Vedi lume, che’l cielo in terra mostra.” Ilyen puha, ilyen omlós, ilyen szaftos, ilyen tökéletes bélszínt még nem evett Rezeda Kázmér, pedig evett már bélszínt az Egyesült Államokban, Chilében és Új-Zélandon is – de eh, mit! Az mind parvenü! Mostantól a bélszín hazája Debrecen, és punktum!

Édességet kellett még enni. Volt málna, ruby csoki, kakaó, Debrecen tortája, tejbegríz eperrel és bazsalikommal, valamint Rákóczi-túrós. Rezeda Kázmér megevett egy tejbegrízt bemelegítésül, ami fölséges volt, a bazsalikom frissessége elvarázsolta a tejbegríz ízét, teltebbé téve, ráadásul összeturmixolták, hogy krémesebb legyen. Ezután pedig, bármennyire is szégyellte ezt, megevett még egy málna, ruby csoki, kakaó kombót, és legömbölyödött az este, annál is inkább, mert Rezeda Kázmér hasán talált magának helyet.

Málnapálinka kellett még.

Aztán este, vagy inkább már éjjel néhány sor Szindbádtól odahaza. Ezek a sorok: „Sok sárgarépát kell enni, hogy szépen tudjál fütyülni – mondá ama tagbaszakadt asszonyság, akibe Kalkuttai szerelmes volt. Kalkuttai tehát kibontotta az asztalkendőt, mert megszokta, bizonyos dolgokban engedelmeskedni kell a nőnek. Az asztalkendőt körös-körül bedugta a gallérjába, mint ezt öreg papoktól látta, és hátul csokorra kötötte. Jó nagy, kiadós asztalkendő volt, egész családnak való uzsonna belefért a nyári kirándulás alkalmával, és piros pamuttal volt a sarkába ötágú korona és Zsanet név hímezve. Nem Jeanette, nem Zsanett, hanem egyszerűen Zsanet, mert ez családi nevet jelentett. Nevezzük tehát mi is családi nevén a szalvéta tulajdonosnéját, mert némely asszony nem szereti, ha keresztnevén vagy becéző nevén szólongatják. Kalkuttai asszonyát pláne Mancinak hívták keresztnevén, amitől az asszony mindig rosszul lett, mert szerinte Manci név nem pászol egy komoly, megállapodott hölgyhöz. Manci csak addig lehet valaki, amíg próbabálokra jár.”

Pontosan ezt idézte meg az Ikon. Ezt a világot. Amiért még érdemes volt…