Debrecenben járt Rezeda Kázmér. Szeretett Debrecenben járni. Szerette Debrecent, főként a história miatt. Ha Rezeda Kázmér Debrecenben járt, obligát dolgokkal múlatta az időt. Sétált. Megnézte a Nagytemplomot, értelmezte Nyilas Misi dolgát a reskontóval, kiment a Nagyerdőre találkozni az első és utolsó magyar polgárral, Szindbáddal, aztán étkezett. Ezen alkalommal az Ikonba vitte jószerencséje. Este volt már, kilenc is elmúlt, és éhes volt. Jó társasággal tért be oda, és egyik ámulatból a másikba esett.
Azt már megszokta Rezeda Kázmér az országot járva, hogy az éttermekben, csárdákban, korcsmákban, kerthelyiségekben és zöldvendéglőkben udvarias és remek a kiszolgálás. Betudta ezt a fogyasztói társadalom előnyének, és örült, hogy legalább ennyi előnye van neki. Az Ikonban is udvarias és remek kiszolgálás fogadta, dolgukhoz értő, jelen lévő, de nem tolakodó pincérekkel. No de a koszt! Az meglepte Rezeda Kázmért.
Mindenekelőtt hosszan időzött az előételeknél, ugyanis nehéz ám a döntés, amikor libamáj, meggy és kalács, tigrisrák, avokádó és lime, valamint szarvascarpaccio, fürjtojás és szarvasgomba között kell választani. Az utóbbit választotta. És kisvártatva előkerült egy csoda. Selymes szarvashús hajszálvékonyra szelve, fürjtojással, igazi szarvasgombával. És az egész költeményt beborították egy üvegbúrával, ami alatt tölgyfának füstje lengedezett, s amikor a pincér leemelte, az a finom, illatos füst szétterült a húson, szétterült az asztal felett, és kölcsönzött az egésznek valami olyan hangulatot és ízt, mintha jó kurucok, ordas, csikar magyar hajdúk üldögélnének a tűz körül, Móricz elbeszéléséből kilépve, és mesélve régi csatákról, régi dicsőségről. Rezeda Kázmér még egy öreg kuruc nótát is elmormolt magának, azt, hogy: „Tíz jó évig a halálban, / Egy rossz karddal száz csatában, / Soha-soha hites vágyban, Soha-soha vetett ágyban”, és Adyra is ivott egyet.
Demeter Ervin Délcegjét itta, Tokaj-hegyaljáról, és az étvágy mellé megeredt a nyelv is attól. Leves következett aztán. Az étlapon fel volt jegyezve burgonyaleves snidlinggel és pisztránggal, paradicsomconsommé zellertacóval és lestyánnal, valamint galambrámen cérnametélttel, de a pincér ajánlott egy tojáslevest, és Rezeda Kázmér azt választotta, ugyanis hajdanvolt nagyanyja tojáslevese ott szerepel a mennyei étlapon, a mennyei kifőzdében. Nem csalódott. Olyan tojáslevest kapott, de olyat… Olyat éppen, amilyennek egy tojáslevesnek lennie kell. Egész tojással, lágyan, és hangsúlyos, de nem ordító köménymagízzel. Holdvölgy Király furmintja csúszott mellé, és nagymama odatelepedett egy pillanatra, elénekelni: „Bíró Marcsa egyszer csak / gondolt egy nagyot, / odakünt a konyhában / nagy tüzet rakott…” Nem volt szomorúság abban a dalban, miképpen abban sem, hogy nagymama már halott. Egészen vidámak tudnak lenni a halottak, egészen elfogadható tud lenni a halál, ha jó a bor, és a pincér újra tölt.
