Jegenyefa leszek

Hányszor terveztem már „jegenyekör” létrehozását, mely zászlajára a Populus nigra ’italica’ újrafelfedezését tűzné! Hogy telepítenénk nagy számban karcsú jegenyenyárfát!

Hányszor terveztem már „jegenyekör” létrehozását, mely zászlajára a Populus nigra ’italica’ újrafelfedezését tűzné! Hogy telepítenénk nagy számban karcsú jegenyenyárfát!

Éspedig mindenfelé; városban, falun, alföldön, domboldalakon, kert szélére, tanyaudvar köré éjszakai jelzőfáklyaként; de hosszan elnyúló, tekeredő fasorokban is, és utak szegélyezésére, mert a jegenyék egymás társaságában érzik magukat a legjobban. A magas, sudár jegenye szélben való hallgatag hajladozása, formai tökéletessége, sejtelmes, szigorú és intenzív életműködése, jellembeli szilárdsága a bukolikus antik tájképeket idézi.

Mintha valami álombeli pásztori jelenetben sétálnánk. Különleges vizuális jelzőfa ő, a valódi ciprusok (Cupressus sempervirens) közép-európai hiányban a toszkán tájképi kerteket is idézi. „Alig egy órája, hogy elhagytuk Puhót, a piramis alakban felnyúló nyárfák erdeje a Vág jobb partjáig ereszkedik alá, ez figyelmeztet bennünket, Rownye-hez közeledünk.” Mednyánszky Alajos (1784–1844) írta ezt az 1826-ban kiadott Festői utazás a Vág folyón című útikönyvében.

A jegenye az újabb kori magyar vidék sziluettjét s az eszményi falu kontúrrajzát is adja – messze földről felismerhetővé teszi karcsú jegenyéje és terebélyes, magas nyárfája. Mindig azt tartották róla, hogy a falu, tanya, porta, határ, dűlő és megyejelző jegenye és nyár (nyárj)fa szeretete visszanyúlik egészen az Árpádokig. A magyarság e kedves két fáját (a ’nigra’ mellett az ’albát’ s rezgőnyárfát is) nem is egy népdalban énekli: „Ki tanyája ez a nyárfás / Nem hallik be a kurjantás”; Erzsébet királyné kedvenc nótája; vagy Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele stb.

A Populus nigra pyramidalis (jegenye, vagyis a feketenyár ciprustermetű alakja) hazája valószínűleg Elő-Indiában, Pandzsábban, Afganisztánban keresendő, perzsa források szerint a Kaszpi-tenger mellett is vadon nő. Európába a régi idők szerint hozhatták be, amikor a szárazföldi közlekedés élénken zajlott; Keletről előbb Lombardiába, a Pó mellékére került, ahol nagyban ültették, és sokáig ezt a vidéket tartották őshazájának. De hogy itt nem őslakó, bizonyítja, hogy 1805-ben Toscanában a jegenye még ismeretlen volt.

Rapaics Raymund jegyzi, hogy a jegenyenyárfát valahol délkeleten kezdték előbb használni a kertészek, és a Balkánon, Itálián át jutott Közép-Európába, s ezért nevezték olasz nyárfának is; terjesztésében szerepet játszott Napóleon is, mert kedvelte, és az utakat velük szegélyeztette.

De Szikszai Fabricius 1590-es szótára már Populus nigra néven említi, Grossinger János (1728–1803) vízi nyárfa néven ismertette (a jegenye szereti a nedves talajt), és megjegyezte róla, hogy az ő idejében török pálmának nevezték, mert a törökök ezt ültették balkáni és magyarországi temetőikben, ahol a ciprus nem díszlik szabadon. „Ilyen fák nagy számmal sorakoznak és szép fasort (sétányt) képeznek a tatai kertben a tó felé, amely az Esterházy-féle díszkert, mint itt közönségesen nevezik, angol kert ékessége.

A jegenye személyiségéről világértelmező tanítómesék is születnek: „… öszve szollalkoznak egykor egy Tövis a’ Jegenyefával, és sok vetélkedések után azt mondja a’ Jegenyefa a’ Tövisnek: Te Tövis! jóllehet ártalmas, mindennek alkalmatlan vagy, és semmit is elszenvedni nem akarsz; de végre tsak a’ tűz lészen jutalmad; engemet pedig akar mennyit faragjanak, és gyaluljanak; de az által szép hasznos, és állandó eszközökké készíttenek.”

Ezt írja tudós Benkő Ferenc, az első magyar ásványtani mű szerzője, nagyenyedi professzor az Enyedi ritkaságok példabeszédében, melynek erkölcstani magyarázatát is adja. „Tövis az Istentelen, mindennek alkalmatlan, Istenével, és Felebaráttyával nem gondoló, semmit szenvedni nem akaró békétlen ember, a’ ki e’ világon is tsak büntetésül van, és a’ másikon is méltó jutalmát el nem veszti, hasonló pedig a’ Jegenyefához a’ békességtürő Keresztyén, a’ kit mentől többet ostromolnak a’ nyomorúságok, annál drágább, annál hasznosabb Tagja készül belölle mind a’ két Hazának.”

Puha fájából a legjobb teknőket készítették, mindamellett híres történelmi fának is tisztelték; utóbbiról Hanusz István írt lelkes sorokat 1889-ben: „Ébren tartja a nemzeti tudatot, melyre különösen szüksége a magyar népelemnek van, mely mint magános sziklasziget erős önvédelemre szorul fönnmaradásaért a körülözönlő néptengerek óczeánjában és mely a szünetlen hullámverésnek csak úgy állhat ellent, ha a heves ostrom elé a maga együvé tartozásának szívós érzetét állítja oda védő paizsul.”

Pilismaróton nevezetesek voltak a Dobozi-fák, közel a Duna-parthoz négy jegenyefa alakjában (mások szerint két tölgyfaként) – 1526-ban itt esett össze Dobozi Mihály lova, miután az üldöző törökök már-már zsákmányul ejtették hitvesét, „kit ő maga a nyeregbe emelt. És utoljára sem maradt egyéb hátra, minthogy vasát neje szívébe mártotta, a saját elárvult életét pedig drágán adta el a töröknek.”

Orsova mellett, sorolja tovább Hanusz, a Cserna-völgy szélén, az ország határához közel, „az Alion hegy tövében állott a sudár jegenyefa, melynek gyökerei között a magyar szent korona volt 1849 augusztus 24-től 1853 szeptember 8-ig elásva”. És ki nem emlékeznék Makk Károly híres filmjére, az ötvenes évek elején forgatott Liliomfira, melynek szinte vizuális főszereplői a szigligeti jegenyék voltak, s amelyek aztán el is tűntek az időben. (Szerencsére újratelepítik őket; látni és érzékelni a szándékot – becsületes, nemes, „szabad emberhez illő foglalatosság”; írja a gazdálkodó ember szüntelen és örök függetlenségéről és örök szabadságáról a poéta Himfy.)

A Balaton déli partján is mindenfelé ültették; a mai Nemesvita jegenyesorát szigorú figyelemmel ápolják; láttam és számontartom Cecéről Simontornya felé meneti fasorát; foghíjas ez a sor, mégis érzékelhető megejtő jelenléte.

A mai legszebb jegenyesort Komárom és Muzsla közt, Dunamocs környékén, a Duna bal partján láttam: hatalmas, lenyűgöző sorokban, mélyzölden uralkodnak az út mindkét oldalán, mindben épen a sugárzó erő, a jegenye életereje. Az én falum gyönyörű jegenyesorát pár éve esztelenül kivágták, s bár még a Felsőbüki Nagyok telepítették, mind makkegészségesek voltak. (Falusfe-lemmel, Alexa Károllyal mindenfelé tiltakoztunk, s a barbár favágók Kemenesalján példátlan módon pótolták ugyan a fákat, de nem jegenyével, hanem kőrissel…

Egyébként a közúti vállalatok módszeresen és a legcsekélyebb következmények nélkül mindenfelé kivágják az út menti fákat, és nem ültetnek – évtizedek alatt nemcsak Kemenesalja, de az egész ország kopasz lett.) Nyilván nem ismerős nekik, hogy a poéta Juhász Gyula is többször tájmetaforaként használja a jegenyét – Szeged, Tisza, fűzfa, jegenye, akác és Dugonics és Dankó és Tömörkény: „Hűs Tisza partjáról, hol a szürke füzes szomorún leng, / Nagy jegenyék dala zsong, szőke akác mosolyog, / Hol Dugonics búsong, Dankó muzsikál és méla Tömörkény / Darvadozik anyaföld csöndes eressze alatt…”

Gárdonyi Ének a fákról című írásában, miután végigszámlálja erdőről-mezőről-kertből származó fákról való élettudását, legmélyebben mégiscsak a jegenyefa eszményi odaadásáról beszél: „valamennyi fa között mégis a jegenyefát szeretem legjobban. Sem árnyéka, sem gyümölcse, jól tudom, de van valami az ő egyedülvalóságában, hajthatatlanságában, felemelkedettségében, ami tetszik nekem.

Ha meghalok, azt szeretném, ha egy jegenyefát ültetnének a síromra. Nekem kedves az a gondolat, hogy egykor jegenyefa leszek és állok, mint éltem, magányosan, hallgató lombokkal, folyton az eget nézve; nappal a felhőket, éjjel a holdat, a csillagokat.”