Kádár keresztelője

A kádári restauráció talán legszebb jelképe a Sztálin-szobor talapzata. A forradalomban ledöntött bálványt a megtorlások után nem kellett és nem is lehetett „testi” valójában restaurálni.

Az első szabadon megrendezett, az 1956-os eseményekre emlékező esti nagygyűlés a Parlament előtt, 1989. október 23. Fotó: MTI–Manek Attila

A kádári restauráció talán legszebb jelképe a Sztálin-szobor talapzata. A forradalomban ledöntött bálványt a megtorlások után nem kellett és nem is lehetett „testi” valójában restaurálni. De a talapzat ott maradt – és fölötte a virtuális Sztálin-szobor, a restaurált kommunista elnyomó gépezet lebegett. Erre emlékeztetett az is, hogy ez a fundamentum szolgált az állami vezetők tribünjeként az április 4-i díszszemlék alkalmával.

Kegyelmi pillanat

Mintha 1989-ben hasonló lett volna a forgatókönyv. 1989-ben az 1956-os forradalom emlékezetéről letisztíthattuk a „fasiszta-bűnöző ellenforradalom” hazugságának felépítményét, de valamilyen betonalap mintha megmaradt volna. Ezt a betonszarkofágot negyedszázados kőkemény jogi, történészi és emlékezetpolitikai ütközésekben lehetett csak áttörni. Málló, rozsdalevelet eresztő darabjai mai napig is itt hevernek. Néha beléjük botlunk. Néha arrébb rúgjuk őket, néha csak felszisszenünk. A takarítás munkája még sokáig tarthat. De azért 1989-ben az is hatalmas eredmény volt, hogy először szabadon beszélhettünk a forradalomról.

Bizonyos értelemben kegyelmi pillanat volt az ország számára 1989–1990 – és kegyelmi pillanat volt 1956 hősei és a forradalom emlékezete számára is. Kegyelmi pillanat volt a kommunista diktatúra örökösei számára is, hiszen úgy tűnt, hogy kissé leporolva a ’45-ös népfrontos politikai receptet, hozzácsapva az 1953 (!) óta bűvszóként kísértő „reform” fogalmát elég olcsón megúszhatják a diktatúra bukását – a „rendszerváltást”.

Hogyan jutottunk el idáig? Hogyan történhetett meg, hogy a diktatúra önként dobta el saját legitimitásának alapját, és a három évtizedig tagadott október 23-a lehetett a Népköztársaság történetének formális befejeződése?

Kilencszázötvenhat november 4-étől a Kádár Jánossal az élen újra berendezkedő kommunista diktatúra kettős beszédet használt a forradalommal kapcsolatban. Természetesen világos volt, hogy melyik az „igazi” irányvonal, de a kommunista gyakorlathoz híven ott volt egy másik értelmezési lehetőség is. A kettőt összefonva jelenítették meg. Az egyik oldalon „tömegmozgalom nemes célokkal” a hibák kijavítására; s a másikon a „nyilasok és más vadállatok”, akik „gyilkolják a becsületes hazafiakat, legjobb elvtársainkat”. A fő hangsúly természetesen az utóbbin volt.

A kádári garnitúrának sok idejébe került, mire a megtorlás jogi gépezetét fel tudta pörgetni, amíg – idézve Kádárt – halálos ítéleteket tudtak „kiizzadni”. Nemsokára a belügy elégedetten állapíthatta meg, hogy „a perek anyagai minden vonatkozásban alátámasztják pártunk értékelését az ellenforradalomról”. Ez nem is csoda, hiszen eredetileg a párt értékelése szabta meg, hogy mi legyen a perek anyaga!

„Pártunk értékelését” számtalan könyv- és filmalkotás, újságcikk és beszéd sulykolta. Kezdődött a több változatban kiadott fehér könyvekkel, amelyekben a hazudozást hivatalos állásponttá tették. Kolonits Ilona Így történt (1957) című 18 perces propaganda-híradófilmje a Köztársaság téri pártház 1956. október 30-i ostromáról évtizedekig alapműnek számított. Ugyanígy Hollós Ervin Kik voltak, mit akartak? című, 1967-ben megjelent áltörténészi munkája is kézikönyv volt. Anyag a könyv megírásához akadt bőven, hiszen Hollós 1956–1962 között politikai rendőri vezető és a megtorlások egyik ultrája volt. Később a további propagandakönyveket Lajtai Verával közösen jegyezte.

Meg kell említeni Berecz János több kiadást is megért Ellenforradalom tollal és fegyverrel (1969) című munkáját is, amely álobjektív képet adott a „sajnálatos eseményekről”. Mindezek mellett azonban nehéz lenne végigvenni az összes kiadott művet, amelyek mind a szabadságharcosok brutalitását, szadista kegyetlenségét, illetve 1956 értelmetlenségét igyekeztek sulykolni. Másik üzenet az antiszemitizmus előrángatása volt: nem véletlen, hogy Hollós Ervinre bízta a párt a botrányokban utazó David Irving angol kutatóval való foglalkozást.

Kettejüknek az Uprising! című könyvben sikerült is antiszemita arcélt adni a forradalomnak – amely egyébként szinte teljesen mentes volt az ilyen fajta jelenségektől.

Hogy a téma teljesen tabu lett volna, az tehát nem felel meg a valóságnak, de az igaz, hogy a „nemszeretem”, kényelmetlen ügyek közé tartozott, amellyel csak a beavatottak, a kipróbált elvtársak foglalkozhattak, és csak adott helyzetekben lehetett előhúzni. Általában Kádár maga is kerülte a témát, hiszen számára forró krumpli volt az ügy.

Mindeközben a magyar társadalom hallgatásra kényszerült. A forradalom alapvető céljai – a nemzeti függetlenség és önazonosság megélése, a szovjet megszállás utálata és a párt vonalas politikájával szembeni ellenszenv – azonban annyira természetes reakciónak számítottak, hogy kiirthatatlanul ott maradtak az emberek tudatában, de legalábbis tudatalattijában. Beszélni azonban ezekről nem lehetett. A megtorlásról, a sortüzekről, a fizikai bántalmazásokról pedig különösen hallgatni kellett. Az 56-osokat páriaként kezelték, egyeseket közülük a következő október 23-ákon begyűjtöttek vagy meg is vertek. Így 1956 titokká vált, apokrif történetté. A dolog ennek ellenére fel-felbukkant. Például olyan, egymástól eltérő populáris zenészek, mint Koncz Zsuzsa, az Illés vagy a P. Mobil műveiben (A Kárpáthyék lánya, Sárga rózsa, Rocktóber).

Felbukkant a filmművészetben: legalábbis Jancsó Miklós Szegénylegények című alkotását sokan megpróbálták így érteni. Utalni lehetett 56-ra, persze ez is következményekkel – főként cenzúrával – járt. De még az utalások is elszórtak voltak, mert a létező szocializmus mindennapjai mögött ott lopakodott a névtelen félelem, a megtorlás (és a rákövetkező téeszesítés!) félig elfelejtett, kimondatlan emlékezete. Ez a fenyegető árny nagyon is világosan jelent meg a forradalom leverésében részt vevő, nyugdíjas vagy éppen aktív kommunista káderek elejtett szavaiban, kisebb-nagyobb riportokban, memoárok oldalain.

Ötvenhat emlékezetét természetszerűen az ’56-os kivándorlókkal jelentősen megerősödött nyugati magyar emigráció vitte tovább. Az „56-osság” hovatovább egyenlő lett azzal, hogy „magyar”. Gyakorlatilag a nyugati magyar közösségek akármelyik csoportjáról volt is szó, 1956 vonatkozásában a nemzeti egység megmaradt.

A Magyarország lángokban (Ungarn in Flammen, 1957) című filmmel a rendező Erdélyi Istvánnak ez volt a kimondott célja: „élménnyé alakítani, felejthetetlenné tenni a magyar nemzet szabadságvágyát”. Marosán Gyula (nincs köze a barikád túloldalán „vitézkedő” Buci Gyurihoz!) festőművész alkotásai, a Borbándi Gyula szerkesztette müncheni Új Látóhatár folyóirat, a BBC és a Szabad Európa Rádió magyar adásai – mindezek erejét mutatta, hogy a forradalom tizedik évfordulóján, 1966-ban az MSZMP „Az imperialisták fellazító politikája” ellen volt kénytelen határozatokat hozni. Ebben az időszakban az állambiztonsági szervek a korábbiakhoz képest majd’ kétszer annyi összeesküvési, illetve izgatásos ügyet derítettek fel. Az évforduló környékén számos semleges tematikájú koncerttel, színházi bemutatóval, kiállítással mintegy betemetni igyekeztek a magyar október emlékezetét. Végül elégedetten állapíthatták meg, hogy a legismertebb „ellenséges elemek” 1966 októberében nyíltan nem csináltak semmit. Elszórtan röpcédulázást és graffitizést dokumentáltak – mindössze fiatalok kisebb csoportjai mozdultak meg.

A következő évtizedben úgy tűnt, hogy fellélegezhet Kádár János és a kommunista gépezet. A prágai tavasz leverése kissé elfedte ’56 emlékét, az idő telt, idehaza a szürke hetvenes évek gulyáskommunizmusa fődögélt. A megalkuvás még az Egyesült Államokban is jelentkezett: Gerald Ford például az elnökjelölti kampányban azt mondta, hogy a kelet-európai országok függetlenek a Szovjetuniótól. Erre az emigráció részéről többek között Kopácsi Sándor válaszolt. Egy hamarosan nagy szerephez jutó politikus, Ronald Reagan viszont kifejezetten lelkesedett a magyar szabadságharcért. 1974-ben Reagan kaliforniai kormányzóként találkozott Horváth János ’56-os magyar emigránssal, aki megjárta a Gestapo és az ÁVO börtönét is, és számos, szinte bennfentesnek számító kérdést tett fel neki beszélgetésük során. „Hogyan is volt a tüntetés a Parlament előtti téren? Miért lőtt az ÁVO az ottani tömegre október 25-én, és nem 23-án? Tényleg nem volt fegyverük a felkelőknek eredetileg?” Reagan számára 1956 annak a bizonyítékát jelentette, hogy a Szovjetunió és a kommunizmus általában nem olyan stabil, mint amilyennek látszik.

A szamizdattól a TIB-ig

Mindennek ellenére a legszürkébb évtized új korszak kezdetét is jelentette. 1973-ban Rácz Sándor ’56-os munkástanácsi vezető a Mátyás-templomban tartotta esküvőjét. Rendőri ügy lett belőle, de egyúttal mintegy jeladás volt ’56 újrafelfedezéséhez, ugyanis a szerveződő újfajta ellenzéki csoportok ettől fogva már nyíltan zászlajukra tűzték a témát. Philipp Tibor, az Inconnu csoport egykori tagja egy interjúban úgy nyilatkozott: „akiket Beszélő-körnek mondanak, sokáig némileg ambivalensen viszonyultak ötvenhathoz is. Ők ideológiailag a marxizmus felől jöttek.” Akkoriban azonban ez még nem számított – a Nyugat liberálissá vált mainstream közvélemény-formálói felé ők jelentették az 56-ról szóló beszédet. 1978-tól megindultak az önmagát hamarosan „demokratikus ellenzéknek” nevező csoport hétfői szabadegyetemei, amelyet a politikai aktussá nemesedő temetések egészítettek ki: Bibó Istváné 1979-ben vagy Bali Sándoré, a munkástanácsi vezetőé 1982-ben.

A szamizdatban is előkelő helyet foglalt el 1956. De nem csak ott. Nagy Gáspár Öröknyár: elmúltam 9 éves, majd A Fiú naplójából című versei a cenzúra kijátszásával megjelenhettek, persze utána retorziók következtek. A hasonló esetekben ezek a kirúgások, el- és letiltások éppen a diktatúra brutalitásra való képessége miatt számítottak riasztónak. 1981-ben, a forradalom 25. évfordulóján a diktatúra szükségét érezte annak, hogy foglalkozzon 1956-tal, természetesen elítélő módon. Ez azt jelentette, hogy a fazékra helyezett fedő megbillent. Két évvel később a Nagy Imre-perben kivégzettek özvegyei közül hárman azzal a kéréssel fordultak Kádárhoz, hogy a „jog és az emberiesség” alapján kapjanak lehetőséget a sírok helyének megismerésére és a sírok ápolására. Rövid huzavona után az özvegyek kérését elutasították.

Nyolcvanötben a másként gondolkodók és „reformértelmiségiek” monori találkozóján a felszólaló Csurka István ötvenhat jelentőségével, a forradalom utáni tragikus helyzettel foglalkozott.

A nemzetközi helyzetben is változás állt be, ugyanis Gorbacsov került a Szovjetunió élére. Szeptemberben fogadta Kádárt, aki hosszas történelmi áttekintést adott Magyarországról a szovjet főtitkárnak, amelyben részletesen ecsetelte 1956-ot. Saját origójaként határozta meg a szovjet elvtársaktól akkor elnyert mandátumát („Akkor – mint egy új keresztelés után – tiszta és bűntelen voltam”), illetve a kommunista hazugságokat jószerivel egy mondatba sűrítve fogalmazta meg („A bíróságok munkájába a párt nem avatkozott be, de amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le”). Egyúttal azonban saját sorsát illetően bizonytalanságát is kifejezte – nem tudta, „hogyan tovább”.

A forradalom harmincadik évfordulóján, 1986-ban az Inconnu művészcsoport A harcoló város című illegális kiállítását a rendőrség elkobozta, viszont az immár jól szervezett „demokratikus” ellenzék néhány tucat tagja egy lakáson megemlékezést tartott, és szamizdatos kiadványuk két számát is 56-nak szentelték. Az év végén pedig 56-os konferenciát tartottak Eörsi István lakásán, a már megszokott ötven-hatvan fő részvételével. Ebben az évben a kommunisták is szükségét érezték reagálni: ez lett Berecz János szerkesztésében a Velünk élő történelem című televíziós sorozat. Ezzel szemben máig nincs feltárva, hogy a magyar városok és a vidék hogyan idézte fel ekkor ’56 emlékezetét – Győrben például a „Születésnapi hallucinációk, avagy harminc évesek lettünk” címmel készült filmetűd. Ennél talán közismertebb az, hogy az Egyesült Államokban Ronald Reagan kiadta 5555. számú elnöki direktíváját a magyar szabadságharcosok napjáról, amelyben azt írta: „Az 1956-os magyar szabadságharcosok elestek vagy száműzetésbe kerültek, de az általuk meghozott áldozat emléke tovább él a magyar nép emlékezetében.”

Nyolcvanhétben néhány kisebb tüntetés, röplapozás mellett szamizdat kiadványok, illetve ­Donáth Ferenc síremlékének felavatása jelentette 1956 tematizálását a fővárosban. Másért fájt azonban a pártvezetők feje, hiszen szeptemberben megalakult a Magyar Demokrata Fórum. A lakiteleki sátorban ugyan direkt módon a forradalom és szabadságharc nem került szóba, de számos 56-os is ott ült a gyülekezetben. Ráadásul november 23-án jelentős áremeléseket jelentettek be, s ezzel értelmét vesztette a „kádári alku”, vagyis a kommunista párt és a nemzet közötti fegyverszünet. A politikamentességért cserében a párt már nem tudta a szerény gyarapodást biztosítani, sőt hamarosan megkezdődtek az első elbocsátások is.

A Történelmi Igazságtétel Bizottság megalakulásától, 1988-tól azután jól ismert a történet. Néhány dolog azonban nem világos. Például az, hogy mire gondolhatott Kádár az 1988 májusában a BBC-nek adott interjújában, amikor leszögezte, hogy „bizonyos dolgokban rehabilitálni nem lehet” Nagy Imrét, de azt is mondta, hogy „A megítélése, szubjektíve mi volt a szándéka, az egy más kérdés, arról lehet mindig beszélni”. Ekkor már tisztában lehetett azzal, hogy leváltják (pontosabban felváltják), hiszen Krjucskov, a KGB tábornoka Gorbacsov küldöttjeként végére járt magyarországi küldetésének, amelynek középpontjában Kádár utódlásának az elrendezése állt.

Kádár hatalomból való felfelé buktatása után három héttel, június 14-én a Politikai Bizottság ülésén Fejti György már úgy vélte: „Van tennivalónk, mindenekelőtt a párttörténetnek, a történettudománynak, hogy árnyaltabb értékelést adjon az eseményekről, személyekről anélkül, hogy az alapmegítélését az ’56-os eseményeknek ez érintené. És vannak bizonyos mérlegelendő emberiességi szempontok is, amit megfelelő időben rendeznünk kell. Most azonban nem vagyunk olyan helyzetben, és talán nem is lenne helyes nyomásra lépni, nyugodtabb időben vissza kell térni erre, és komplex módon a kérdést végiggondolni és rendezni.”

A nyomás azonban fennállt, talán ezért is mondta azt Grósz Károly jó egy hónappal később amerikai látogatása során, hogy Nagy Imréék újratemetése lehetséges. Azt is kevesen tudják, hogy a „népfelkelés” fogalmát először Glatz Ferenc írta le a História 1988. decemberi számában (két évvel előtte is leírta azt, hogy „felkelés”, igaz, még negatív értelemben). Ez persze azt is jelzi, hogy a „történészcéh” (a „szakma”) és a valódi nyilvánosság között távolság feszült.

Az első szabadon megrendezett, az 1956-os eseményekre emlékező esti nagygyűlés a Parlament
előtt, 1989. október 23.
Fotó: MTI–Manek Attila

Ellenforradalmi víziók

Ehhez kapcsolódik, hogy a Szovjet Kommunista Párt Nemzetközi Kapcsolatok Osztálya egy, a baráti szocialista országok vezetése számára kötelező érvénnyel bíró jelentést tett közzé. A dokumentumot Mihail Gorbacsov tanácsadója, Alekszandr Jakovlev jegyzi. A Jakovlev-jelentés lényegében arra szólítja fel a kommunista pártokat, hogy álljanak a demokratikus változások élére, és kezdjék meg a hatalom átmentését. Mindehhez Nagy Imre koncepciója történeti hitelességet szolgáltathatott, hiszen 1956. október 28-a után többpártrendszer jelent meg, miközben Nagy Imre arcával a „szocializmus vívmányait” is megőrizhették – volna. A mesterterv részeként a Népszabadság 1989. február 16-án beszámolt arról, hogy Bogomolov szovjet akadémikus – egy japán újságírónak nyilatkozva – felvetette az 1956 megítélését is újravizsgáló szovjet–magyar történészbizottság létrehozásának a gondolatát. Ezt követte március 10-én a Magyar Nemzet, szintén egy japán lapot szemlézve, amely interjút közölt Berend T. Ivánnal. Az interjúban Berend T. Ivántól megkérdezték, hogy a történelmi bizottság munkája Nagy Imre rehabilitálását jelenti-e, amire azt a választ adta, hogy „lényegében igen”.

Pozsgay Imre 1989. januári, a „népfelkelést” kimondó, nevezetes bejelentésével sokat foglalkoztunk, az azt követő vitával már kevésbé. Ebben Nyers Rezső – régi „reformer” – így vélekedett: „Ha ’56 [leverése, tagadása] a pillérünk, akkor én nem jósolnék ennek a mozgalomnak nagy jövőt, mert az nagyon gyenge pillér. […] Én személyesen azt gondolom, hogy ez egy népfelkelés volt. Én fönntartom azt a véleményemet, hogy belekapcsolódtak ellenséges elemek mindinkább, és azok visszafordították volna a történelem szekerét, tehát ellenforradalmi veszély nagyon komoly volt.” Ez az értékelés, amely a Szűrös, Tőkei, Glatz, Ormos, Berend, Nyers, Horn, Kulcsár, Hajdú nevével jellemezhető irányzathoz kötődött, a baloldalon a mai napig megmaradt.

Eközben a másik oldalon – az úgynevezett „demokratikus ellenzék” oldalán – is hasonlóan koherens koncepció jött létre. 1976-tól, a forradalom huszadik évfordulójára rendezett párizsi konferenciától kezdve az 1988-ban a párizsi Père-Lachaise temetőben felavatott emlékműig több évtized távlatából visszatekintve egyértelmű az irány. Figyelemre méltó elszántsággal és tudatossággal ragaszkodtak forradalomképükhöz.

Egy biztos: 1989 három nagy dátuma (a január 28-i Pozsgay-féle bejelentés, a június 16-i újratemetés és végül október 23-a) mind 1956-hoz kötődik. A diktatúra bukása így 1956 győzelmét jelentette. Az utak azután innen ágaztak el. Kinek a „nyílt társadalom” totális koncepciója felé, kinek pedig a nemzeti szuverenitás irányába.