S mert a XX. század tömve volt hitekkel és illúziókkal, Gerő sem fogy ki a történetekből. Az előszóban ókori történetíró hangján szól, aki mérlegre teszi az állandót és esetlegest a változó időben. Alapgondolata, hogy az elbizakodottság pusztulást hoz arra, aki a hübrisz, a gőg bűnébe esik. Aztán hangnemet vált: megjelenik az irónia és az önirónia is eszköztárában, máskor maró gúnnyal szól, ami izgalmas dinamizmust ad okfejtésének. Kurucos hangot azért senki se várjon a Habsburg Történeti Intézet igazgatójától: „A Nagy-Magyarország, Szent István-i Magyarország – vagy hívjuk, ahogy akarjuk – 1541-től, az ország három részre szakadásától fogva nem létezett területi egységként. […] A Habsburgokkal történő kiegyezés hozta létre, és a Habsburg Birodalom felszámolásával lett vége. Ugyanazok a magyarok, akik a Habsburg Birodalom utolsó létformája által biztosított Nagy-Magyarországot természet adta, istenadta hazájuknak tekintették, rendszerint undorral vagy éppen elutasítóan viszonyultak a dinasztiához.” Talán Rákóczi miatt, talán Világos okán, mert már akkor is létezett egy haza a magasban? Persze sok-sok hittel, vággyal, illúzióval…
Gerő logikusan felépített, az emberi érzelmekre is apelláló olvasmánya együtt gondolkodásra sarkallja az olvasót. Alapállása szerint nem kell hogy önhittséggel töltsön el bennünket, ha jobban tudjuk is, mi történt: nem vagyunk okosabbak, mint az egykoriak, csak később élünk. S hogy mik a távlatok? Habsburg Ottó a maga bölcsen ironikus módján egyszer azt nyilatkozta: „A mi családunk majd 700 éven át uralkodott itt-ott Európában. Ez az utóbbi 80–90 év lehet, hogy csak egy intermezzo.”
(Gerő András: Hit, illúziókkal. Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2019, 280 oldal. Ára: 3500 forint)
