Mamice

Az akkumulátorral hajtott piros mopedet valamikor márciusban kaptam, a napra sajnos nem emlékszem pontosan. Áprilisban töltöttem a nyolcvankilencet, a születésnapomon már biztosan megvolt, akkor már azt próbálgattam, hogy mennyire veszi könnyedén az emelkedőt a hegyre vezető meredek utcákban. A környéket újra felfedezni hatalmas élmény volt. Sokszor Attilával együtt gurultunk a házak között, aki ugyanilyen járműben hagyja el a házat. Kettőnk között az volt a különbség, hogy én a botra támaszkodva tudtam néhány lépést bicegni, neki viszont egyáltalán nem mozognak a lábai, sőt az egyik keze is sérült. A két piros mopeddel egymás mögött gurultunk a járdákon.

Egyszer megkérdeztem tőle, mi lenne, ha megpróbálnánk felmenni a Svábhegyre. Kigurultunk a fogaskerekű végállomásáig, végig a rámpán. Jöttek az emberek, hogy segítenek, mondtuk, egyelőre csak arra vagyunk kíváncsiak, be tudunk-e hajtani a vonatba. Begurultunk, kitolattunk. Két nap múlva felmentünk a végállomásig. Elgurultunk a Normafáig, élveztük a szép időt.

A visszaúton beálltunk a vonatba. Két perc múlva odajött hozzánk a vezető, hogy baj van, a végállomás előtt meghibásodott a pálya, csak a Svábhegyig tudnak minket levinni, mert a többi megállónál nincs rámpa, ahol ki tudnánk szállni. Attila nagyot nézett, akkor most hogyan megyünk haza? Mondtam, semmi baj, hazavezetünk az úttesten. Ne vicceljek már, kint a forgalomban? Hát persze. Negyven évig jártam arra autóval, elég jól ismerem az utat. Kiszálltunk a Svábhegyen, az Istenhegyi úton besoroltunk az autók közé, és leereszkedtünk a hegyről. Gyönyörűen hazavezettünk. Amikor a sarkon elköszöntünk, Attila azzal búcsúzott, Margit, legközelebb is menjünk kirándulni.

A garázsban rácsatlakoztattam a mopedet a töltőre, azután a botra támaszkodva felkapaszkodtam a félemeletre. Nyolc éve nem jártam a hegyen, csak úgy, ha valaki autóval elvitt. Emlékszem a napra, 2011. március 13. volt, a barátnőm vett két rétest a bódésoron, és egy üres padot kerestünk az erdei ösvényen, ahová leülhetünk megenni. Ráléptem egy fűcsomóra, megcsúsztam, legurultam a hegyoldalon. Esés közben a bokáim úgy reccsentek, mint a száraz gallyak. A műtét után az orvos azt mondta, több darabba nem is törhettek volna a csontok.

Akkor voltam 81 éves. Hirtelen nagyon öregnek éreztem magam. Mindenki elkezdett vigyázni rám. Fáradtam, fogyni kezdett az erőm. A börtönbe még jártam, de egyedül már nem tudtam bemenni, csak ha valaki elvitt autóval. Harminc éve csatlakoztam a börtönmisszióhoz, volt idő, amikor hét börtönben volt saját csoportom. Azután egyszer eljött a nap, amikor a központi bv-intézet csarnokában hiába kapaszkodtam a lépcsőkorlátba, nem tudtam már felmenni az emeletre. Nem volt hozzá elég erőm.

Azután már a vasárnapi miséken sem tudtam kimenni könyörgést olvasni. Felállni is csak úgy sikerült, hogy közben az előttem lévő padra támaszkodtam.

A nyár elején Pisti barátom, akivel annak idején együtt kezdtük a börtönmissziót, azzal keresett, hogy egy török fogvatartott nagyon kéri, látogassam meg őt.

– Megfogta a kezem, ha Margit néni él még, akárhogyan is, de mindenképpen hozza őt el – mondta. – Nagyon szeretne veled találkozni. De nem tudom, hogy sikerül-e. Az alagúton kell átmenni a B épületbe, ott fel a lépcsősoron. Hosszú út.

– Nem baj – mondtam –, ha elviszel, megpróbálom.

Szerényi Gábor rajza

A következő szombaton bementem a börtönbe. A lépcsőkön többször meg kellett állni, de Pisti karjába kapaszkodva fölértem. Amikor megláttuk egymást, a férfi elsírta magát. Azt mondta, januárban szabadul, hazamegy Törökországba. Antalyában van egy szállodája, amit a lánya vezet. Oda szeretne elvinni engem, legyek a vendége, amíg csak akarok. Mondtam, hogy nem fogadhatom el, de jólesik a meghívás.

A börtönben megrohant sok régi emlék. Több mint két évtizeden keresztül a külföldi fogvatartottakat látogattam, mert ők a többieknél is elesettebbek, kiszolgáltatottabbak. Nem ismerik a nyelvet, nincs, aki látogassa őket, nem kapnak hírt az otthoniakról. Tartottam a kapcsolatot a családjukkal, üzeneteket, csomagokat hoztam-vittem, ha látogató érkezett, vártam őt a vasútállomáson vagy a repülőtéren, sokszor el is szállásoltam őket. A fogvatartottak nyugodtabbak lettek, nem volt annyi feszültség bennük, megszelídültek, békésebbé váltak. Sokan meg is keresztelkedtek. Emlékszem, mikor a folyosón mentünk, mennyi bekiabálást hallgattunk, hogy kutyából nem lesz szalonna. Hát akkor mi most húsipari szakmunkások vagyunk, mondtam, mert megpróbálunk szalonnát csinálni.

Sokszor tényleg sikerült. Szabadulásuk után sokan tartották a kapcsolatot, tudtam, hogy jó életet éltek. Többen azzal kezdték, hogy családot alapítottak. Míg élt Sándor atya, a kőbányai plébánián eskette az elbocsátott rabokat. A börtönt hajnalban hagyták el, mi a templomnál vártuk őket a menyasszonnyal. Reggel hatkor kezdődött az esküvő, ahol mi voltunk a tanúk és a násznép is. Tavalyelőtt karácsonykor tizenegy országból hívtak fel egykori fogvatartottak. Albániától Ukrajnáig, Spanyolországtól Belorussziáig még ennyi helyen tartanak számon. Mondjuk én is tudom mindegyikük nevét, pedig némelyik a magyar fül számára elég nyakatekerten hangzik. Onnan tudom, hogy mindennap elsorolom őket, amikor értük imádkozom.

Amikor vége volt börtönben a misének, belekapaszkodtam Pisti karjába, és elindultunk kifelé. Amikor beszálltam az autójába, azt mondtam, valami egész idő alatt olyan furcsa volt, de csak most ugrott be, hogy mi az. Egész idő alatt álltam, és nem támaszkodtam a botra. Nem hiányzott.

A látogatásomnak híre ment, néhány nappal később egy másik börtönmissziós társam hívott fel. Ha Pistivel be tudtál menni, gyere el velem is. A másik épületben is sok olyan fogvatartott van, aki emlékszik még rád, és még az alagúton sem kell végigmenni. Bementem vele is.

Néhány hete a börtönben tartott mise előtt egy nagydarab férfi odarohant hozzám, majd felborított.

– Mamice! – kiabálta. – Igaz, hogy maga beszél szerbül? – Szerbül válaszoltam, mondtam, hogy Újvidéken születtem, persze, hogy beszélek. Elsírta magát, ráborult a kezemre. Kilenc éve van börtönben, azóta nem hallott szerb szót. Megígértem neki, hogy jövök majd hozzá, beszélgetek vele szerbül. Nem tudom, mit követett el, ezt nem szabad megkérdeznünk, de nagyon sok éve van még hátra. Azt mondja, az anyja nem beszél vele, mert nem bocsátott meg neki.

Minden szombaton beszélünk. Beadtunk egy kérvényt, hogy a férfi hivatalos kapcsolattartója lehessek. Nemrég megkaptam az engedélyt. Most azon töröm a fejem, megkeresem az édesanyját. Hátha össze tudom hozni a családot, hiszen nem lehet a végtelenségig haragot tartani. És a mamájának is könnyebb lenne, ha meg tudna bocsátani.

Este, amikor a garázsban bedugtam a moped töltőjét, akkor vettem észre, hogy a botot a lakásban felejtettem. Észre sem vettem, csak úgy leszaladtam a lépcsőn.