Munkásőrök, oszolj!

1989. október 21-én lépett hatályba a Munkásőrség jogutód nélküli feloszlatásáról szóló törvény. Az MSZMP egykori magánhadserege ekkor mintegy 60 ezer felfegyverzett, az állampárt érdekében bármikor bevethető, hithű kommunistából állt. Az MSZMP utolsó kongresszusán – titokban – fel is merült egy visszarendeződést szolgáló államcsíny lehetősége, de kitudódott, és Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter a „megbeszélést tartó” Grósz Károly és munkásőr elvtársai szemébe mondta: „Eszükbe ne jusson marhaságot elkövetni!”

Svába János 93 éves egykori vörösőr, alapító munkásőr elbúcsúzik fegyverétől. Afrikai export Fotó: H. Szabó Sándor Forrás: MTI–H. Szabó Sándor

Bejegyzett a bíróság tavaly egy civil szervezetet Hagyományőrző Munkásőr Társaság néven, amelynek honlapját tanulmányozva képet kaphatunk róla, hogyan is nézne ki ma a Munkásőrség weboldala, ha megállt volna az idő három évtizeddel ezelőtt. Olyan, mint egy stílusparódia, pedig nem az. Ezek az emberek ezt tényleg komolyan gondolják – talán még orvosi papírjuk is van róla. Kevésbé volt vicces jelenség a Munkásőrség, amikor a Kádár-rezsim furkósbotjaként 1957-ben létrehozták. Jelképük, a tányérsapkának csak elnéző mosollyal nevezhető simléderes forma, a korabeli fényképek tanúsága szerint emlékeztet a két világháború közötti baloldali pártmilíciák, a „Heil Moskau!” köszönést bevezető német kommunista pártvezér, Ernst Thälmann-féle Roter Frontkämpferbund (Vörös Frontharcos Szövetség), illetve az osztrák Republikanischer Schutzbund (Köztársasági Véderő) sapkaviseletére. (Akad, aki szerint kínai kommunista tervezők kreativitása.)

„Rendezőgárda” mogyoróbottal

Mindez nem véletlen, ugyanis a pártmilícia ötletét is egyértelműen osztrák történelmi előképek ihlették – tudjuk meg Kiss Dávid történésztől, aki a Munkásőrségből írta doktori disszertációját. A Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár fiatal kutatója emlékeztet rá, hogy a Trianont követő években Németországban és Ausztriában szinte minden bal- és jobboldali párt létrehozta a maga fegyveres milíciáját. Ezek törvényen kívüli alakulatokként, belpolitikai küzdelmek keretében rendszeresen összecsaptak egymással, valamint az őket rendszabályozni hiába igyekvő kormányerőkkel. A fegyveres összetűzések nyomán Németországhoz hasonlóan Ausztriában is többször (1927-ben, majd 1934-ben) polgárháborús helyzet alakult ki, amikor a szociáldemokraták Schutzbundja és a konzervatívok Heimwehrje egymásnak esett. Amikor Dollfuss kancellár 1933-ban felfüggesztette a parlament működését, majd a Schutzbundot is betiltotta, a politikai mozgásterétől megfosztott baloldal 1934-ben harcokat provokált ki a városokban, de ezúttal a Heimwehr mellett a hadsereg is bekapcsolódott az összecsapásba. A szocdem milícia története több száz halottal, letartóztatásokkal, a vezetők kivégzésével és végső soron az anschlus-szal fejeződött be.

A magyar baloldalhoz ez úgy kapcsolódik, hogy a Schutzbundot létrehozó – egyébként Magyarországon született – osztrák szociáldemokrata politikus, Theodor Körner jól ismerte a magyar Vörös Hadseregben 1919-ben vezető szerepet játszó Stromfeld Aurélt, aki börtönből való szabadulása után Körner iránymutatása szerint szervezte meg a magyar szociáldemokraták (MSZDP) milíciáját, a „Rendezőgárdát” a húszas években.

A Rendezőgárda néhány ezer fős csapat volt mogyorófa botokkal felszerelve. Bár ők is összetűztek az egyetemi ifjúságot tömörítő jobboldali Turul Szövetséggel, e villongások jelentősége messze elmaradt az ausztriaitól.

Több, pártokhoz kötődő paramilitáris alakulat is létrejött ezekben az időkben, de a magyar államnak végül sikerült mederben tartani, illetve berekeszteni a működésüket.

Ezerkilencszáznegyvenötben a szociáldemokraták újra elkezdték szervezni Rendezőgárdájukat, majd a Magyar Kommunista Párt (MKP) is felállította a magáét, szintén Rendezőgárda néven. A szocdemek 1947-re 20 ezer, a kommunisták 24 ezer fős gárdával rendelkeztek, embereik pedig a szovjet fegyverek mellé kiképzést is kaptak. A fokozatosan kommunista befolyás alá kerülő szakszervezetek ugyancsak beindították a gárdaszervezést, amire válaszképpen 1946-ban a kormányzó kisgazdapárt (FKGP) is létrehozta a maga milíciáját. A párthadseregekkel szemben 1947-ben a Magyar Honvédség létszáma a 13 ezer főt sem érte el.

Negyvennyolcban a két baloldali párt egyesülésével a rendezőgárdák is összeolvadtak. A csehszlovák Lidové milicével és a bolgár Népi Gárdával ellentétben nem játszottak érdemi szerepet a kommunisták „szalámitaktikájában” és a baloldal egyeduralmának kivívásában, de a háttérben ott voltak. Rákosinak nem tetszett, hogy a helyi rendezőgárda-egységekre a helyi pártszervek is ráhatással bírnak, ezért az ÁVH-ra ruházták át az alakulat funkcióit (rendezvénybiztosítás, személyvédelem, őrzés stb.), majd 1950-ben felszámolták.

És itt jutunk el 1956-hoz. Az MDP keményvonalasai közé tartozó Halas Lajos (a megalakuló Munkásőrség első parancsnoka) a forradalom előszelét érezve felvetette, hogy volt partizánokból és más kipróbált elvtársakból újjá kellene szervezni a gárdát. Létre is jött egy megbízható káderekből álló grémium a Köztársaság téren, de idő hiányában nem sikerült jelentős erőt felállítaniuk. Október 23-án kitört a forradalom, 30-án pedig a felkelők megostromolták a pártházat, a katonai törzs tagja, Papp József meg is halt.

Nem katonák, párthű civilek

November 4-e után a Kádár-kormány rohamtempóban szervezte meg a karhatalmat (a pufajkásokat, akik nem mellesleg ugyanazt a jellegzetes sapkát viselték, amelyről már esett szó). A zömmel katonákból és volt államvédelmisekből álló karhatalmi alakulatot azonban 1957 áprilisában megszüntették, de ekkor már párhuzamosan szerveződött a Munkásőrség, amelyet eleinte Népőrségnek hívtak. Miért nem a karhatalmi alakulatokat nevezték át egyszerűen Munkásőrségnek, annak Kiss Dávid történész szerint személyi oka volt: a Munkásőrségbe elsősorban párthű civileket, főként munkásokat és nem katonákat képzeltek el.

A Munkásőrség létszáma 1957 augusztusára elérte a 30 ezer főt. Első nagy bevetésük a Kádár-kormány erődemonstrációja, a Hősök terén megrendezett 1957-es május 1-jei rendezvény biztosítása volt. A Munkásőrség finanszírozása kezdettől az állami költségvetésből történt. Az összeg 1957-ben évi néhány százmillióról indult, a ’80-as években már megközelítette az egymilliárd forintot. A 60 ezres létszámból mindössze 460 fő volt hivatásos állomány, az önkéntesek társadalmi munkában szolgáltak.

Az eredetileg – Halas elvtárs ötletére – kék szerelőoverálba öltöztetett munkásőröket pisztollyal, karabéllyal, PPS (dobtáras) géppisztollyal, valamint 48 mm-es páncéltörő ágyúkkal szerelték fel. Kiss Dávid történész szerint az első, 1963-ig tartó időszakban elsősorban egy felkelés esetén történő bevetésre, azaz városi harcra, tömegoszlatásra képezték ki a munkásőröket, és csak a ’60-as években bővült a repertoár a katasztrófavédelmi, polgári védelmi, rendőrséget és határőrséget támogató szerepek gyakorlásával. Az új, szürke egyenruha mellé a Munkásőrség – az amerikai Nemzeti Gárdához hasonlóan – honvédelmi szerepet is kapott. A háborús mozgósítási tervek szerint stratégiai fontosságú objektumok megszállása és őrzése, a hadsereg mozgásának elősegítése, az elsötétítéssel és evakuálással kapcsolatos feladatok megszervezése lett volna a feladata.

Az 1963 után szinte már háttérbe is szoruló párthadsereg jellegnek a nyilvános jogszabályokban nyoma sincs, de a titkos szabályzatokban azért továbbra is szerepel, hogy „a Munkásőrség az MSZMP párthadserege”. Egy munkásőr legfontosabb ismérve mindvégig a párthűség volt. Az első időszakban csak párttagok léphettek be, kezdetben két ajánlás is kellett. Az 1963-ban kezdődő politikai gyeplőlazítás után Kádárék számára lassacskán kellemetlenné váltak az enyhülés politikáját balról kritizáló vonalas kommunisták, illetve a sok esetben erkölcsileg vállalhatatlan (például iszákos) figurák a Munkásőrségben. Az imázsjavítás érdekében elkezdték átrostálni az állományt. A távozók helyére kvóták szerint határozták meg, hány munkás, értelmiségi, paraszt, párttag, KISZ-tag, párton kívüli léphet be. Kimondták, hogy a Munkásőrség „a pártba való benevelés iskolája”.

– Az önkéntes munkásőrök motivációja ezerféle volt – mondja Mayer Péter, a Munkásőrség Országos Parancsnokság egykori PB-titkára.

– A többség kommunista meggyőződésből lépett be, mert hitte, hogy ezáltal a dolgozó népet szolgálja, de lehetett köztük egyszerű karrierista is, vagy fegyverrajongó „hobbikatona”, aki militáns vágyait élte ki a testületben. A legtöbben azonban a kialakult csapatszellem miatt vették fel a munkásőr-egyenruhát. Amikor néhány baleset hatására megtiltották a pisztolyok hazavitelét, az emiatt zúgolódó idősebb, régi elvtársak – alaptalanul – ezt a velük szembeni bizalmatlanság jeleként értelmezték.

Kezdett kínossá válni

Pedig a Munkásőrség továbbra is az MSZMP magánhadseregeként létezett, csak épp leverni való forradalom hiányában nem volt szükség ilyen célú bevetésére, ezért inkább polgári védelmi szerepe került előtérbe. Az árvízvédelem vette hasznukat, vagy a zöld határszakaszokon támogatták a határőrök munkáját, de nemegyszer a rendőrségnek segítettek köztörvényes bűnözők kézre kerítésében. A szervezet fénykora az 1970-es évekre tehető. A nyolcvanas évek közepén elkezdődött rajtuk a spórolás.

Ezerkilencszáznyolcvankilenc a Munkásőrség utolsó éve. Az év elején még 60 ezer fegyverest lett volna képes mozgósítani a politikai változásokban érthetően ellenérdekelt félkatonai szervezet, miközben az egész akkori Magyar Néphadsereg békelétszáma 106 ezer fő volt. Potenciális veszélyforrás lehetett volna a demokratikus átmenet szempontjából, ehhez képest feloszlatása véráldozat nélkül történt meg, ami kisebbfajta csoda.

Svába János 93 éves egykori vörösőr, alapító munkásőr elbúcsúzik fegyverétől. Afrikai export

Kiss Dávid leszögezi, hogy szó se volt arról, hogy a hatalmon lévők jóindulatúan megteremtették a szabad választások feltételeit, hogy nagyvonalúan átengedjék a hatalmat. A legfelsőbb vezetők felismerték, hogy a visszarendeződés immár nem lehet opció, mert ez esetben elzárják a nyugati pénzcsapokat, és akkor nagyon hamar bekövetkezik a totális csőd. Alsóbb szinteken persze még vitte a lendület a gépezetet, 1990 áprilisában például – mintha mi sem történt volna – jött a szovjet direktíva, hogy milyen katonai fejlesztéseket várnak el Magyarországtól 1995-ig. A Munkásőrség felszámolása pillanatában még nem volt lejátszva térségünkben a rendszerváltozás. Bár Gorbacsov volt a kirakatban, de a háttérben a Szovjet Kommunista Párt is még erős volt, és Honecker, Jaruzelski és Ceauşescu is még vezetői székből rázhatták „proletárharcban” edzett ökleiket.

A Munkásőrség mint párthadsereg kezdett kínossá válni a nyugati hitelre szoruló szocialista kormány számára, ezért az MSZMP papíron lemondott a Munkásőrség irányításáról. Mint azt Mayer Péter is megerősíti, a munkásőrök meg voltak győződve arról, hogy rájuk a polgári védelmi és karhatalmi szerepük folytán később is szüksége lesz az országnak. 1989 őszén még arról beszélt Borbély Sándor, a Munkásőrség parancsnoka, hogy átmentik a testületet, amihez új név, új egyenruhák és jelképek kellenek. A Fidesz szeptemberi Munkásőrség-ellenes tüntetései után írt jelentésében így fogalmaz: „A tüntetés békés volt abban az értelemben, hogy tettlegesség egyik oldalról sem következett be. Az viszont figyelmeztető számunkra, hogy a tüntetők testületet mocskoló jelszavai, viselkedésük szélsőséges és agresszív voltak. […] A legfontosabb, hogy a Munkásőrséget át tudjuk menteni egy új politikai felállású vezetés legitim szervezeteként a baloldali erők segítésére és támogatására. A személyi állományt tájékoztatni kell a decemberi egységgyűléseken a testület tervezett reformjáról, hangsúlyozva, hogy amit teszünk, azt a nép, a nemzet érdekében és védelmére tesszük.”

Vonzó vagyon

Az átmentési elképzelésnek volt némi alapja. Németh Miklós visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter és Szabó István belügyminiszter szabályosan versengtek a Munkásőrség megszerzéséért, mert vonzóan sok nullát tartalmazó költségvetési sort jelentett az állami büdzsében. (Mayer Péter szerint a szakértőgárda és a több évtized alatt kidolgozott hátországvédelmi tervek, út-, vasút- és objektumvédelmi dokumentációk is vonzók lehettek.) Egymást túllicitálva raktak le tervezeteket, amelyek biztosították volna az áthozatalt a saját tárcájukhoz kapcsolódó valamilyen új feladatkörbe. A honvédelmi miniszter elképzelése szerint Nemzetőrség, Népőrség vagy Önkéntes Védelmi Erő néven a HM, illetve háborúban a vezérkar alárendeltségében működő milícia lett volna, a belügyminiszter pedig a határőrséget kiegészítő polgári védelmi és katasztrófaelhárítási feladatot szánt volna a Munkásőrség utódszervezetének.

Csakhogy a november 20-án megtartott „négyigenes” népszavazás megpecsételte a Munkásőrség sorsát. A népszavazásra bocsátott egyik kérdés a Munkásőrség megszüntetése volt (az MSZMP elszámoltatása, a vállalati pártjelenlét megszüntetése és a köztársasági elnök megválasztásának módja mellett). A közvélemény-kutatások előre jelezték a végül bekövetkezett eredményt: 94,94 százalék voksolt a Munkásőrség feloszlatása mellett.

Németh Miklós számára ekkor már csak a politikai kármentés lehetősége maradt, vagyis még az aláírásgyűjtés időszakában, a népszavazás előtt meghozni a feloszlatási döntést. A kérdés az volt a számára, hogy mit szól ehhez a pártkongresszus, a pártbéli ellenfelek, és miként reagál maga a Munkásőrség. Németh visszaemlékezése szerint a titkosszolgálatok lehallgattak telefonbeszélgetéseket, amelyek szerint Kelet-Magyarországon munkásőrvezetők a demokratikus változások elleni fegyveres fellépés és a szocialista visszarendeződés lehetőségeit mérlegelik.

Október 6-án kezdődött az MSZMP sorsdöntő kongresszusa. A párt balszárnyán Grósz Károly sem tétlenkedett, amire ő maga 1994-ben úgy emlékezett vissza, hogy volt egy olyan terve, miszerint a balos ellenzék kivonul a kongresszusról, és a Budapesti Oktatási Igazgatóságon – amely erre a célra elő volt készítve – megszerveznek egy új kommunista pártot. Ugyanakkor azt is megemlítette, hogy a kongresszus ideje alatt egy „… rendkívül foghíjas kormányülésen…” Németh Miklós azt javasolta, hogy Grószt­ és társait tartóztassák le, mivel a küldöttek szálláshelyén puccsot szerveznek. Grósz elmondása szerint ilyenre nem készült, csupán a szálláshelyén több küldöttet fogadott.

A „több küldött” konkrétan Puja Frigyes exkülügyminiszter és a Munkásőrség négy vezetője volt. A letartóztatásra ugyan nem került sor, de Németh elmondja Kiss Dávid történésznek adott interjújában, hogy amikor megtudta, hogy munkásőrök vonultak be az épületbe, és Grósszal tárgyalnak: „Akkor Kárpáti szólt, hogy na jó, akkor én odamegyek és szétnézek […]. Kárpáti magyarul beszélt, egyenesen, és megmondta, hogy eszükbe ne jusson marhaságot elkövetni… – Nem, ők csak… – Na jó, mondtam, amit mondtam! – és rájuk csapta az ajtót, majd visszajött. Azt, hogy Grósz kacérkodott a Munkásőrséggel, meg számított rájuk, meg tüzelhette őket, nem zárom ki. […] Volt (benne) puccskísérletre hajlam, ezt Grósz maga szervezte, ma már ennek bizonyítékai is vannak, Grósz elküldött embereket az akkori Jugoszláviába, onnan hoztak át anyagokat, hogyan kell megszervezni egy puccsot. Én saját pátriámból kaptam 108 aláírt, kézzel írt levelet, hogy szervezkednek energiafronton, nagyvállalatok, vezetők találkoznak, illetve munkásőr parancsnokok, ott, Bátonyterenyétől egészen Miskolcig bezárólag tartottak néhány ülést, de amikor a levelet megkaptam és megtettük a megfelelő intézkedéseket, a szervezkedés abbamaradt.”

A kormány beterjesztette, a parlament pedig 20-án elfogadta az 1989. évi XXX., a Munkásőrség megszüntetéséről szóló törvényt, ami másnap meg is jelent a Magyar Közlönyben. Még ezen a napon rendkívüli értekezletet tartottak a Munkásőrség Országos Parancsnokságán, amelyen Németh Miklós mondott beszédet. Borbélyt ekkor mentette fel – érdemei elismerése mellett. Az egyébként hithű kommunista, de Némethez lojális Kárpáti is jelen volt, ő is köszönetet mondott a testületnek. Két nap múlva, október 23-án Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök jelentette be a testület feloszlatását, ezzel kapcsolatban megemlítette, hogy a Néphadsereg kommandós alakulatai megszállták a Munkásőrség 180 fegyverraktárát és létesítményeit. Ennek során 60 ezer géppisztolyt, 53 ezer kézi lőfegyvert, 5300 géppuskát vettek el.

Az átadás-átvételre nem egészen így emlékszik Mayer Péter, aki szerint nagy csalódás volt, hogy Németh Miklós az utolsó pillanatig hitegette a munkásőröket a lehetséges megmaradásukkal kapcsolatban. A Munkásőrség leszerelését valóban a Néphadsereg kapta feladatul, de teljesen felkészületlenül érte a honvédeket, kommandósokról szó se volt. Még arról is csak hiányos képük volt a katonáknak, hogy egyáltalán hol tárol a Munkásőrség fegyvereket. – A munkásőrök ennek ellenére fegyelmezetten, zokszó nélkül hajtották végre a tételes átadást, de amikor látták, hogyan hajigálják fel a teherautókra, hogyan teszik tönkre a jól karbantartott fegyvereket, könny szökött a szemükbe… – emlékszik a volt PB-titkár, aki szerint nagy pazarlás volt a Munkásőrségben felhalmozott szaktudást és értéket veszni hagyni. Ezt érdemes lett volna egy politikától független nemzetőrség formájában megtartani. Csakhogy a munkásőrök egyoldalú kommunista-szocialista pártkötődése nyilvánvalóan nem tehette volna egy demokratikus rendszerrel kompatibilissé a Munkásőrséget.

A fegyverzet tételes átadása a honvédségnek egy hét alatt valóban fegyelmezetten lezajlott, mindössze néhány hangos, elégedetlen szóról, fegyverüktől teátrális csókkal búcsúzó munkásőrökről számoltak be a titkosszolgálati jelentések, de szervezett ellenállásról nem – emlékszik vissza az akkori miniszterelnök. A hivatásosok többsége elérte a nyugdíjkorhatárt, őket akár korengedménnyel is nyugalmazták, a többiek a belügyhöz és a honvédséghez igazoltak át. Munkásőrmúltja miatt senkit nem ért a későbbiekben hátrány, legalábbis Mayer Péter volt munkásőrvezetőnek nincs az ellenkezőjére utaló ismerete.

– Az ingóságok a BÁV-hoz, a 180 ingatlan az állami vagyonkezelőhöz került. Jogi viták csak a gyárak területén épült objektumok hovatartozásával, illetve néhány munkásőr-vegyesvállalat tulajdonjoga kapcsán voltak, de a mai napig nincs kellő alapossággal feltárva, hogy mivel mi lett, így nem lehet biztosan tudni, hogy voltak-e „spontán privatizációk”, magyarul lopások, vagy sem – mondja a téma történész szakértője. A vagyon akkori értékét 11 milliárd forintra becsülték.

A VII. kerületi munkásőrség zászlóavató ünnepsége 1957-ben
Fotó: Fortepan–Bauer Sándor

A több tízezer átvett kézifegyver utóélete azonban még tartogatott izgalmakat. Az akkor az MDF-ben politizáló történész, Raffay Ernő, az Antall-kormány honvédelmi államtitkáraként tagja volt egy titkos, öttagú bizottságnak, amelyben Magyarország fegyvereladásairól és beszerzéseiről hoztak döntéseket. A bizottságot Gálszécsy András polgári titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter vezette. Raffay Ernő így emlékszik:

– Minden héten üléseztünk, annyi dolgunk volt. Egy afrikai ország bejelentkezett, hogy megvenné a Munkásőrség gépkarabélyait. Ezek a honvédség által használt 7,62-esnél kisebb, 5,45-ös kaliberű, könnyített és nagyobb torkolatsebességű fegyverek voltak tár- és tölténykészlettel. Több tízezer darabról volt szó, melyeket – máig lelkiismeret-furdalást érzek miatta – tartok tőle, hogy gyerekkatonáknak vásároltak. Az ország persze szép summát kapott értük. Sokan összekeverik, de ez a tranzakció nem volt azonos a később Horvátországnak eladott Kalasnyikovok értékesítésével, mert azokat a honvédség zárolt készleteiből adtuk oda.

Összejártak, reménykedtek

– A Katonai Biztonsági Hivatallal is szolgálati kapcsolatban lévő államtitkárként volt tudomása olyasmiről, hogy korábbi munkásőrök részt vettek például a taxisblokádban vagy más puccskísérlet szervezésében?

– A szolgálatoktól jelentést kaptam arról, hogy a Munkásőrség volt vezető emberei közül is többen a hídfőkön, hidakon voltak, persze nem fegyverrel, csak szimpatizáns magánemberként. Az Antall József temetése kapcsán tartott szimpátiatüntetésen, a tömegben is feltűntek egykori munkásőrvezetők, nyugállományú volt kommunista tábornokok, akik próbáltak kormányellenes hangulatot szítani, de eredménytelenül. Arról nincs információ, hogy bármilyen komolyabb politikai szervezkedésben részt vettek volna. Tudtuk, hogy összejárnak, reménykednek, hogy hátha lesz valami, ami visszarendeződést hozhat, de ehhez megvolt minden joguk. Ahogy megvan ma is, nosztalgiázzanak csak kedvük szerint. Elvégre már szabadság van, még ha ők ennek épp az ellenkezőjére tették is fel az életüket. Amiből ugye három van…