Rózsa Péternél

Belekötöttem a cifraszűr ujjába az utolsó részletet, és felnyergeltem – kezdte a történetet Rózsa Péter, a gazda, Rezeda Kázmér pedig hátradőlt, odaadta magát egészen az elkövetkező történetnek.

Belekötöttem a cifraszűr ujjába az utolsó részletet, és felnyergeltem – kezdte a történetet Rózsa Péter, a gazda, Rezeda Kázmér pedig hátradőlt, odaadta magát egészen az elkövetkező történetnek, ahogy odaadta magát egészen az előző történeteknek is, meg ennek az embernek, ennek a gazdának, ennek a magyarnak, ennek a csárdának, ennek a világnak, mert szívével egészen pontosan felfogta, hogy a világnak éppen ilyennek kellene lennie, és akkor nemcsak a „klímavédők” jó szándékú, de beteg hisztériája válna teljesen feleslegessé, hanem az összes küldetéses, világmegváltó hülye is. „Ha a világ meg lesz váltva, akkor az ilyen gazdák, az ilyen emberek fogják megváltani. Már ha persze a Jóisten úgy dönt, hogy nem érdemlünk meg még egy megváltást, amit a magam részéről tökéletesen megértenék…” – gondolta magában Rezeda Kázmér.

– Szóval felnyergeltem… – folytatta Rózsa Péter, és Rezeda Kázmér odafülelt, odafülelt, és beleült a langyos éjjel ölébe egészen.

Balmazújvároshoz közel van a Rózsa Péter csárdája, a virágoskúti Rózsakert Csárda. Odamondják gyakorta a tudálékosok, hogy „biocsárda”, de Rezeda Kázmér kínzóan feleslegesnek érezte ezt a dolgot. Ide kell jönni, körül kell nézni, meg kell hallgatni a gazdát, be kell ülni a Makovecz tervezte csárda nagytermébe, el kell olvasni a kitett feliratokat, leginkább ezt: „Az emberek, mikor elfelejtették, hogyan kell élniük, akkor törvényt hoztak az igazságról és a szeretetről.”

Na mármost ez a mondat Lao-ce mondata. Konfuciusz pedig így szólt, miután találkozott Lao-cével: „Tudom, hogy a madár repül; tudom, hogy a hal úszik; tudom, hogy az állatok képesek szaladni. A futó teremtmények csapdába ejthetők, az úszók pedig fonott hálóba. Amelyek repülnek, nyíllal lelőhetők. De a sárkány a tudásom fölött áll, a felhők és a szelek szárnyán a mennyekbe emelkedik. Ma láttam Lao-cét, és ő olyan, mint egy sárkány!”

Mindez pedig azért fontos csupán, mert Rózsa Péter kapcsán a „bioságot” hangsúlyozni éppen olyan, mintha valaki nagy komolysággal megállapítaná, hogy Kung Fu-ce konfuciánus volt.

– Felnyergeltem, mert lóval kellett bemennem Debrecenbe, a Vár utcába – folytatta Rózsa Péter, és úgy kacagott a szeme, hogy Rezeda Kázmér újratöltött magának.

A vacsorán már túl voltak akkor. Amúgy aznap zárva volt a csárda, mert előző nap lagzit tartottak, azt pedig ki kell pihenni. Zárva volt tehát a csárda, de ha már összeállt az a kicsike társaság, Rózsa Péter magára vállalta a vacsora dolgát.

– De csak olyasmi lesz, ami tegnapról maradt – mondta, és Rezeda Kázmér érezte, nem lesz azzal baj. És az lett, ami tegnapról maradt.

Babgulyás, no de milyen babgulyás, édes jó istenem! Aztán meg húsok. Előtte pedig mindaz, amit Rózsa Péter és a családja maga állít elő ott, a gazdaságban. Volt szürkemarha- meg szamársonka hajszálvékonyra szelve, ahogy kell, és felséges volt valamennyi. Rezeda Kázmér addig még soha nem evett szamársonkát (szamarat úgy általában sehogy se), és meg kellett állapítsa, hogy a szamár jó. A sonkák amúgy, mint ígéretes, jó illatú kis batyuk, ott függtek a csárda hátsó traktusában, Rózsa Péter uram sonkaérlelőjében. A sonkaérlelő mellett pedig ott a sajt-érlelő. Abból került ki sajt az asztalra. Hároméves, úgy ötkilós sajtkorong, amely nagyjából ötven liter tehéntejből készült. Külön erre való alkalmatossággal kellett felvágni, aztán olyan forgácsokban került a tálba, mint a jóféle parmezán, de Rezeda Kázmér a hazafiasság kötelességén és a „bűnös nacionalizmus” elvakultságán túl is kénytelen volt megállapítani, hogy a Rózsa Péter hároméves, kemény sajtja jobb, mint a parmezán.

És volt ott pálinkaszortiment is. Mind saját készítésű – ja! Ez a Rózsa Péter afféle „bio” ember, hiába… Készült párlat a környék gyümölcseiből, barackból, almából, meggyből, de ezek úgy is készültek, hogy meg voltak bolondítva a környék gyógyfüveivel, no hát, Rezeda Kázmér fölöttébb meg volt elégedve ezekkel a párlatokkal, és kért még. Borból pedig olyasféle választéka van Rózsa Péternek, amely nemcsak szakértelmet és fölötte jó ízlést feltételez, hanem fogékonyságot a transzcendens irányába is. Szepsy és Maurer – hogy csak e kettőt említsem, na ugye. És persze Kaló Imre Turán aszúja, amelyről nehéz is, fölösleges is beszélni. Csak bele kell kortyolni, hátra kell dőlni, és meg kell hallgatni Rózsa Péter történetét.

– Lóval mentem be Debrecenbe, a Vár utcába, az Erste Bank székházához, úgy vittem be nekik a hitelem legutolsó törlesztőrészletét. Az volt belekötve a cifraszűr ujjába. Mikor odaértem, hát a ló mindjárt szétvetette a lábát, és nekifogott hugyozni, hugyozott jó utcahosszat, ki is szaladt mindjárt maga a bankigazgató, meg előkerültek a köztéri felügyelők is, én meg húztam olyan parkolócédulát, hogy ne legyen ebből probléma.

Hallgatta Rezeda Kázmér a történetet, nézte a gazda kacagó szemeit, kortyolt egyet Kaló Imre Turán aszújából, és kezdte magát úgy érezni, mint Krúdy Gyula a Nagyerdőn, amikor egy fiatal újságíróval beugrottak vacsorázni valamikor szeptemberben, egy semmiről sem nevezetes szerda este, megvacsoráltak, aztán vettek egy fürdőt, aztán Krúdy Gyula rátette kezét a fiatal gyakornok vállára, és így szólott hozzája: „Nem tudom, mit csinál az úr, de én a magam részéről maradok márciusig.”

Aztán még daloltak egyet, Rezeda Kázmér kedves nótáját dalolták el, azt, hogy „kimegyek a doberdói harctérre”, aztán elbúcsúztak. Búcsúzáskor Rezeda Kázmér azt mondta a gazdának:

– Megtiszteltetés, hogy itt lehettem, megtiszteltetés, hogy megismerhettelek!

Mire Rózsa Péter így felelt:

– Még nem ismersz. Még csak láttál.

Eltöprengett ezen Rezeda Kázmér, és arra jutott, hogy ez felhívás keringőre. Azt jelenti, hogy „én is kíváncsi vagyok rád, öcsém, jól is éreztem magam veled, egyet daloltunk, jöhetsz legközelebb is, ha gondolod”. És Rezeda Kázmér határozottan úgy gondolta.