Szagtalan subának nincs becsülete

Volt egy sziget a Berettyó partján, Ösvény és Bucsa közt a Vész-szeg rónája mellett, Ördög szigetnek hívták. Egy kis laponyag is volt rajta, az Ördög laponyag. Mikor a szilaj pásztor e tájékra ért, megilletődött. Tudta, hogy az ördögök itt gyűléseznek ezen a szigeten, itt határoznak az ember sorsáról, itt mérik ki mindenkire a csapást. Hitt a latosban, mely csikó képében a ménesben is megjelenik, s az embernek segítségére siet, ha valami baj van. Mit hittek még, mit nem? Azt ma már bajos volna megállapítani, mert a szilajok már mind porladoznak: de az bizonyos, hogy az az ősi magyar pogány hit az ő birodalomukban, az ő lelkükben élt legtovább.

A nyáj pásztorok nyalka, cifra, hetyke legények voltak, a szilaj pásztorok ellenben sokkal egyszerűbben jártak. Kinek is öltözködtek, cifrálkodtak volna a nagy sivatag réten? Bizonyos, hogy viseletük a honfoglalás óta mitsem változott. Ingük borjúszájú volt, de nem hordták azt a szertelen bőujjú inget és 6-12 szél bő gatyát, amiben a nyáj pásztorok feszelegtek.

Ingük dereka köldökig sem ért: húsukat, hátukat kordoványszerűvé égette a nyári nap, kicserezte a kemény hideg és a havas, szeles eső. Gatyájuk félig bő, szárközepén alul érő tölgyfa gatya volt, melynek szárát télén térden alul lábszíjjal bekötötték. Nadrágot sohasem hordtak. Lábbelijük a szőrös bőrből magok készítette bocskor volt, mely olyan könnyen kieresztette a vizet, amilyen könnyen bevette. Csizmát nem hordtak. Ki fejelte, ki talpalta volna itt az Isten háta megett? Felső ruhájok a kacagány vagy hátibőr volt. Ugyanilyet viselt Árpád apánk is, csakhogy míg az övé párducbőrből készült, szilaj pásztoraink beérték farkasbőrrel, vagy a még egyszerűbb, de melegebb juhbőrrel. Ezt maguk kitörték és azon módon a nyakokba kavarították. Némelyik kettőt is hordott a hátibőrből, egyiket elől, másikat hátul, a bőr lábait a vállán s a derekán összekötötte. Hosszú, zsírtól csepegő, több ágra befonott hajat viseltek, fejők tetején pedig másfél arasznyi magas, csákóra vágott karimájú kun süveg ékeskedelt.

Ruházatuk legfontosabb darabja azonban a nagy bundának nevezett ujjatlan suba volt, melyet 12-24 juhbőrből készíttettek a juhászokkal, s addig viselték, míg a birka szag tartott benne. Ha kiment, a subának már nem volt becsülete többé! Nem volt ezen semmi dísz, mint a parasztokén! Hogy a víz, eső, nedvesség ne járja, hájjal kenegették.

Fehérneműjüket pedig – ha szabad ezt a szót használnom – mindjárt új korában juhtejjel kevert hamuba taposták, aztán szalonnával kifényesítették, hogy svíz és féregmentes legyen.

Mosdani, fürödni nem szoktak, de nem is volt rá szükség. Bőrük olyan volt a zsíros fehérneműtől, mint a patyolat. A kun kapitány nem győzte tilalmazni azok „gyakorlott zsíros, büdös, csömört és ondorodást gerjesztő öltözetét, amely undok viselet a csepegésig zsíros hajjal, egyetemben nemcsak hogy bizonyos tapasztalás szerént már magában a gyermeket becstelenségre, s annálfogva minden gonoszra, ostoba pimasz kevélységre, szilajságra, puhaságra, bujaságra mintegy ingerli, de nemes nemzetünket is a pallérozottabb népek előtt megvetésbe hozza, s méltó rágalmazásokra kiteszi”. Hála kun kapitány uraimék erélyes intézkedéseinek, a szilajság viseletének terjedése megfékeztetett, s nemes nemzetünket a pallérozottabb népek most már nem vetik meg s nem rágalmazzák!

De hozhattak bármilyen kemény rendeletet a szilaj pásztorok viselete ellen, az csak a városiakra, vagy a nyájpásztorokra vonatkozhatott. A rét szélén megszűnt a kun kapitány törvénytevő hatalma. Itt hordhattak olyan „ondorodást keltő ruhát”, amilyen csak jólesett, éppen csak a városba nem mehettek. Szilaj pásztoroknak ugyanis tilalmas volt a városban 24 óránál tovább tartózkodni, különben megbotozták. Nem is mentek azok tájára sem! Minek is? Nem volt ott semmi keresnivalójuk. Aki vágyott látni őket, megtalálta ezer veszedelmen keresztül.

A szilaj pásztoroknak vagy mindenki sütött kenyeret, vagy senki. Ez úgy értelmezendő, hogy minden jószág után járt egy-egy kenyér, melyet a talyigás bojtár hétről hétre kihozott a városból. Ugyanakkor hírt adott a jövő héten soros gazdáknak, illetőleg gazdasszonyoknak, hogy a következő hétre készüljenek. Megtörtént azonban, hogy messze, járhatatlan helyekre vette be magát a nyáj s lehetetlen volt talyigával megközelíteni, a kenyeret pedig nem lehetett ló hátára rakni, mert a ló is csak úszva ért oda. Ilyenkor be sem küldtek kenyérért. A szilaj pásztorokat egy cseppet sem búsította a dolog. Adott nekik a rét kenyeret, amit jobban szerettek még a búzakenyérnél is!

A szilaj pásztor kenyere a gyékény lisztes gumója, gyékényböndő, vagy bengyele volt.

A gyékényböndő kotús földben termelt, a szilaj csikósok, gulyások magok ásták ki, vagy tépték fel, a szilaj kanászok ellenben a nyájjal dúratták ki, s mikor a disznók feldúrták a gyökeret, elverték róla. A böndőt vagy böngyölét sülve is, főve is egyformán ették, mint mi most a krumplit. Ha megsült vagy megfőtt, széthasogatták. Belől olyan volt, mint az ikra. A pásztorok módfelett szerették. Nagy aszályok idején, mikor semmi gabona nem termett, még a városi szegény lakosság sem vetette meg a gyékénybendőt. Bementek a rétbe s zsákszámra ásták fel a lisztes gumójú gyökeret. Kissé fanyar volt, de meg lehetett rajta élni. Másik kedvelt eledele volt a rét fiainak a harmatkása, mely a rét tavaiban termett s csak hajnalon lehetett szedni. Ezt úgy főzték, mint a parasztok a köleskását. Egyébként főeledelük a tej és hús volt. A csikósok megették a lóhúst, a gyenge csikóhúst meg különösen kedvelték. Megfejték a kancákat is, melynek tejét szintén megitták. A gulyások főleg marhahúst ettek. Borjú gyakran ellett, amiről a gazda nem tudott, ez rendesen a bográcsban végezte rövid földi életét. A vad által leontott, vagy tülekedés közben súlyosan megsérült marhát is megették, de megették azt is, amit az Isten ölt. Csak a bőrével számoltak, húsát pedig bográcsra hányták s mikor megfőtt, a subán a napra terítve, a napon megszárították és mint valami konzervet jobb időkre eltették.

(Győrffy István: Nagykunsági krónika, 1941)