Van mit jóvátennie az utókornak. Olyan ránk hagyományozott, terhes örökséget hordozunk, amelynek eltakarítása a rendszerváltozás utáni illetékesek feladata. Ugyanis korántsem az örökösök, hanem az Aczél György–Bors Jenő–Erdős Péter triumvirátus fémjelezte kultúrpolitika döntött úgy, hogy Radics Bélát parkolópályára állítja.
Hogy a korát megelőző, Magyarország akkori legtehetségesebb és legnépszerűbb gitárosa csupán álmodozhatott a „világot jelentő” lemezalbumról, miközben a Taurus szupergruppal, de az általa létrehozott Tűzkerék formációval is egész vinilkorongra való saját szerzemény várja a megjelenést. Pedig a Zöld csillag máig ható nemzedéki himnusza meggyőzhette volna őket…
A szamizdat irodalomhoz hasonlóan a zenei szubkultúrában kialakult ellenreakció is létrehozta a maga nyilvánosságát: a koncertekről többnyire előbb szalagos, később kazettás magnetofonokkal rejtett hangfelvételeket készítettek, amelyeket aztán egymás között cserélgettek, másolgattak.
E kalózfelvételeknek köszönhetően maradtak fenn a hanglemezgyárból vagy a rádióból kirekesztett zenekari anyagok, nemegyszer magát az előadót is túlélve. Csakúgy mint Radics Béla esetében.
A hatvanas-hetvenes évek gitárvirtuózát példaképei, Jimi Hendrix, a Cream vagy épp a Led Zeppelin után a rock-blues meghonosítójaként, kitartó, hűséges követőjeként tartják számon, a később kiadott kalóz- és egyéb utánjátszott felvételek kivétel nélkül e stílusjegyeket hordozzák. Radics Béla nevét, illetve borítóportréját látva a gyanútlan lemezvásárlónak azonnal az említett dübörgő muzsika ugrik be, s erre némileg ráerősít Anda Bálint gitáros-énekes, Felkai Miklós gitáros, valamint Török Ádám fuvolista-énekes antik hatású (szépiás), diszkréten elhelyezett, kis méretű fotója. Első ránézésre ez rendben is van.
A Radics Akusztik mint formáció azonban már beszédesebb az emlékeinknél: sejthető, hogy a megszokottól eltérő előadásmódban, átértelmezett formában csendülnek majd fel (és nem megdörrennek) az elsősorban az idősebb generáció számára ismert dalok. Mindez élő koncerthelyszínen (Budakalász, Kós Károly Művelődési Ház) rögzítve, annak összes lehetséges hibájával (azért kitalálták az utómunkákat is!), ám mindenképp közelebb hozva az embert, a közönséget az előadóhoz.
