Új időszámítás

A Magyar Nemzet szeptember 10-i száma közölte: Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház korábbi igazgatója, a Corvin-lánc, továbbá a francia becsületrend, az olasz koronarend kitüntetettje szeptember 8-án elhunyt.

Hevesi Sándor (jobbról a második) 1938-ban, utolsó darabja, A bűvészinas bemutatója után Somogyvári Rudolf (bal szélen), Turay Ida és Szilassy László társaságában Fotó: Wikimedia

A bizalom és a tekintély egyre inkább erősödött körülötte. Módszeres munkája, mélyen elemző rendezői gyakorlata a hazai színművészet új időszámítását jelentette. Már nem hozomra próbáltak és játszottak a színészek, hanem a szerep és a darab elemzésének igényében készültek az előadásra. Új magyar szerzők, Bíró Lajos, Szomory Dezső, Balázs Béla, Márkus László mellett Molière, Ibsen s főként Shakespeare műveinek megújítása programos törekvése Hevesinek. A Hamlet bemutatója (1911. május 5.) pedig történeti esemény: a színpad Shakespeare egykori színházát, a Globe-ot idézte, vagyis Helsingör várát nem építette fel: díszlet nélkül, az Arany fordította nyelv ereje és a drámaköltő varázslatával Hevesi a nézői képzeletet gyújtotta színpadra. Függönyt sem használt, hiszen William mester az idő múlását a színhely változásával érzékelteti. Egy életen át értelmezte, rendezte darabjait, s Az igazi Shakespeare és egyéb kérdések címmel (1919) foglalta kötetbe gondolatait. Igazolta benne a színi lehetőségek tágasságát is, mert megismerte a XX. századi modernitás képviselőit. Például Gordon Craiget, akivel kötetnyi levelezésben értekeztek a korszerű színjátszás kérdéséről, de Sztanyiszlavszkij is érlelte elemzésre, elmélyülésre való igényét. G. B. Shaw nagykövete lett a hazában, fordította s rendezte az ír szerző darabjait. Járta Európát: Oberammergauban a középkortól élő passiójátékot nézte meg, Bayreuthban pedig Wagner operáit. A monumentális színház érdekelte. Világszerte elismerték a munkásságát. Londonban többször tartott előadást színi kérdésekről, a hazai Shakespeare-kultuszról, máskor a Reinhardt-szeminárium meghívottja volt. A párizsi Odéonban Copeau-val, a francia színház korszakos mesterével disputált. Hevesi a XX. század európai rangú művésze volt.

Bánffy Miklós intendánsként 1912-ben átcsábította az Operába, ahol hároméves működésében zenei műveltségét színházi gondolattá transzformálta. Rendezései sorában Mozart ciklusát s benne különösen a Szöktetés a szerájból színpadra állítását jelölik korszakosnak. Aztán 1915-től ismét a Nemzetiben dolgozik: a világháború éveiben s Ivánfi Jenő erőszakos rendezői avíttságának szorításában Bánffy Miklós, Molnár Ferenc s a maga művei (A hadifogoly, Császár és komédiás) mellett Shakespeare, Molière darabjait állította repertoárba, és Az arany emberrel elkezdte Jókai regényeinek dramatizálási sorozatát. Közben áradtak elegáns magyarsággal írott cikkei és tanulmányai.

Hevesi Sándor (jobbról a második) 1938-ban, utolsó darabja, A bűvészinas bemutatója után Somogyvári
Rudolf (bal szélen), Turay Ida és Szilassy László társaságában
Fotó: Wikimedia

Ambrus Zoltánt követve 1922-ben került a Nemzeti élére. Ódry Árpád, Pethes Imre, Bajor Gizi, később Uray, Abonyi Géza a társulat eleje, noha még a Paulay-társulat jelesei, Jászai és Márkus Emília is szerepet igényeltek. Ám Hevesi már nem Paulaynak több mint száz előadást megért meiningeni dekorációjában óhajtotta folytatni Madách Tragédiáját, hanem passiónak láttatta, és stilizálásra hajló díszletekben rendezte újjá. Az általa 1930-ban szerződtetett Major Tamás 1954-ben marxizált avíttsággal újította fel Madách művét, nem folytatta Hevesi és Németh Antal hagyományát, mint azt Lengyel György kiváló elemzése igazolta (Kortársuk voltam). Klasszikusaink folyamában a Bánk bán is Hevesi új dramaturgiai elgondolásában került a közönség elé. Továbbá Madách (Mózes, Férfi és nő), Vörösmarty (Czillei és a Hunyadiak) alig játszott darabjai mellett a kultikus játékok is felerősödtek a repertoárban, amit Gárdonyi karácsonyi játéka, a dunántúli betlehemes, Gréban Igazi passiója, Calderón Az élet álomja reprezentált. 1931 júniusában pedig az ő rendezésében Voinovich Magyar passiójával kezdődött a Szegedi Ünnepi Játékok máig tartó eseménysora. Shakespeare-ciklusa, Molière darabjainak megújítása, Goethe Faustja (I–II.), Gogol Revizorja, Tolsztoj, Turgenyev, Strindberg, Shaw művei sok irányban jelezték Hevesi és a Nemzeti tájékozódását.

Számos kénytelen vállalt darab is sorjázott, mert Hevesit a felsőbbek dilettáns igénytelensége is szorította, s engedni, egyensúlyozni volt kénytelen. Ízlésben is, mert a közönség a zsinóros magyarságnál alább nem adta. Hevesi avatta szerzővé Zilahy Lajost (Hazajáró lélek, Zenebohócok, Szibéria) Szép Ernőt (Azra). Móricz két regényét segítette máig ható sikerre (Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Légy jó mindhalálig). Móricz így látta Hevesit: „A rendező a maga idegerejét dobja bele a szavakba, a hangokba s a mozdulatokba. Percek múlva friss energia támad és megelevenedik a szöveg. […] ő valósággal íróvá, szónokká és költővé válik a rendezés alatt.” (Tanulmányok I.) Klebelsberg védte, segítette Hevesit, s így nyílhatott meg 1924-ben a Nemzeti Kamaraszínháza az Andrássy úton (a mai Bábszínház) „Megállás nélkül, éjjel-nappal tevékenykedett… A játszásban elfáradni nem lehet, és ő színházat játszott” – emlékezett Ignácz Rózsa, aki diákja volt az Akadémián, ahol Hevesi a rendezőképzést is elindította. Az ébredőktől a Nemzeti se menekedhetett: Szomory Dezső A nagyasszony című darabjának bemutatóján (1927. október 21.) lovas rendőrök védték a színházat. Egy kirúgott ügyelő hazugságaira a parlamentig visszhangzó hajszát indítottak Hevesi ellen. Fiatal munka- és szellemtársa, Horváth Árpád levélben, pontokba szedve cáfolta az alávalóságokat, Herczeg Ferenc több cikkben is védte az Uj Időkben, majd egy nyílt levélben így írt: „Ha volna a magyar írókban és művészekben önérzet, akkor egyesült erővel vernék vissza a politizáló analfabétizmus előretörését…” (Modernség és tradíció)

Távozni kényszerült a Nemzetiből 1932-ben. A Magyar Színház művészi gondjait vállalta, s állította színre Törzs Jenővel a III. Richárdot, avatta sikerré Heltai A néma leventéjét Törzzsel és Bajor Gizivel, fordította és rendezte Az Úr katonáit (Lavery), melyet a kilencvenes években a Nemzeti akadémistái Császár Angela és Szélyes Imre, Vértesaljai László jóvoltából többéves sorozatban újra igazoltak. A Liget szanatórium visszatérő betegéről Csathó Kálmán poétikusan írta: „egy kisgyerek szomorúságával néz a világba, akitől elvették legkedvesebb játékát, a Nemzeti Színházat.” (Ilyeneknek láttam őket) Látogatóinak mondogatta: nem bánja, hogy búcsúznia muszáj, mert „borzasztó szomorú ez a világ”. 1939. szeptember 11-én a Regnum Marianumban mondtak misét érte, 12-én délben a Kerepesi temetőben, a székesfőváros díszsírhelyén Saly László győri kanonok búcsúztatta. Végakaratában kérte: a sírjára szánt koszorúk, csokrok pénzéből inkább a nyomorgó színészeket segítsék. Utolsó írása a Hamletről szólt, ott szakadt meg, ahol a lenni vagy nem lenni helyének kérdését tárgyalta. Hatvanöt évesen távozott.

Utóirat. 2019. szeptember 8.: napsütéses délután. Halálának 80. évfordulójára emlékezve párommal két őszirózsacsokrot szorongatva sírját keressük a nemzeti sírkert művészparcellájában. Reméltük, hogy kiváló elődje, Paulay Ede vagy szerzője, Móricz Zsigmond közelében találjuk. Hiába. Tovább bóklászunk, s egy elvadult, süppedékes terepen nyughelyét jelző kereszt mégiscsak hívja az emlékezőt. Egy napszítta koszorú és a kereszten átkötött nemzeti színű szalag üzeni: valamikor a nevét viselő nagykanizsai művelődési ház tisztelgett emlékének.

Mi a második csokrot Lengyel György nevében tettük le. Akinek főiskolás emléke: 1956 decemberében röpke illegalitásából micisapkában, kerékpárját tolva előtűnt Major Tamás, s közölte: az évtizedes Sztanyiszlavszkij-kultusz után Hevesi Sándor életműve is tananyag lesz! Major a rendezői tanszak vezetője maradt, Hevesi munkásságát továbbra is mélyhűtötte. Sőt kései nyilatkozataiban a világ legrosszabb színházának mondta a Nemzetit, ahol ő is játszott. A fellengzős Major a francia színjátszás mellett más országét nem ismerte. A nyolcvanas években a főiskolai órán Lengyel György Hevesi érdemeiről kezdett beszélni, mire egy hallgató, nemrégiben igazgatóként is tündökölt, megszólalt: „Ugyan, tanár úr, kit érdekel ez ma már!” Így él a színi világ, változatlanul örökségfosztottan.