Úttörő

Christine Lagarde francia politikus, a Nemzetközi Valutaalap volt vezetője november elsején elfoglalja új tisztségét: nyolc évig ő fogja irányítani az Európai Központi Bankot, amely a közös valutáért felel. Egyes vélemények szerint nagyobb hatalma lesz, mint az Európai Bizottság első emberének, Ursula von der Leyennek, akire végtelen politikai küzdelem vár.

Christine Lagarde tánca kameruni árvákkal. Végtelen energiák? Fotó: Reuters

Az alapokban nem lesz változás, viszont a stílusban igen. Ám ebben a különleges funkcióban a stílus is alapvető – ez volt a belga Le Soir álláspontja akkor, amikor a nyár közepén kiderült, hogy Christine Lagarde kapja meg az Európai Központi Bank, a frankfurti székhelyű EKB elnöki posztját. A déli országok, élen az olasz sajtóval „reményteli üzenetnek” tekintették azt, hogy Lagarde-ot nevezték ki a közös valuta ügyeinek kézben tartására. Csak a német sajtó említette meg fenntartásait, de még ezek a lapok is elismerték, hogy „valószínűleg jobban fog kommunikálni, mint elődje, az olasz Mario Draghi”. A kiváló gazdasági szakember ötleteivel megőrizte az euró erejét, de a magyarázatokkal bizony hadilábon állt. Pedig, ha megkérdezzük az embereket azokban az országokban, ahol euró a hivatalos fizetőeszköz, hogy szeretik-e a közös valutát, nagy többségben igennel felelnek. Ám az eurót felügyelő Európai Központi Bankról koránt sincs ilyen jó véleményük.

Ezen is változtatnia kell az új elnöknőnek, aki ellen azt hozzák fel bírálói, hogy nem szakember, mármint jegybankelnöki tapasztalata nincs, amelyre itt azért szükség lenne. Valóban, ­Christine Lagarde ügyvédi végzettségű politikus, aki jártas a kommunikáció szakmájában is. Ráadásul kiemelkedő karriert futott be ügyvédként, 1995-ben az első női irányítója lett a neves amerikai Baker & McKenzie ügyvédi irodának. Vezetői, menedzseri képességeit csak kevesen vitatják. „Nem vagyok közgazdász, de azért ragadt rám valami az elmúlt évek során” – közölte egyszer szerényen.

Az Egyesült Államokat 2005-ben elhagyta, Párizsba hazatérve átvette a Villepin-kabinetben a külkereskedelmi tárcát. Nicolas Sarkozy elnöksége idején még előrébb lépett, övé lett a pénzügyminiszteri poszt, amelyet 2007-től 2011-ig töltött be. Az angol lapok tevékenységéből azt emelik ki, hogy az ő minisztersége alatt nőtt meg látványosan a francia költségvetési hiány: 56 milliárd euróról 196 milliárd euróra. Ez sem jó pont számára, egyesek már lelki szemük előtt látják a katasztrófát, amely az euróra vár.

A józan életmódot követő, 63 éves asszonyra – nem fogyaszt alkoholt, nem eszik húst, és rendszeresen jógázik – francia kollégái úgy emlékeznek, hogy az éjjelekbe nyúló tárgyalásokon, amikor nekik már-már lecsukódott a szemük, Chris­tine akkor állt elő a legjobb ötleteivel, brillírozott a késői órákban is. Mindig alapos és felkészült volt. A L’Express politikai hetilap talált is frappáns címet arra, ha Lagarde egyszer majd önéletrajzi kötetet jelentetne meg: Férjetekkel töltött éjszakáim. Az első párjától elvált, de nevét megtartotta, két felnőtt fia van, és francia vállalkozó élettársával Marseille-ben van közös otthonuk, igaz, itt csak nagyon keveset tartózkodik külföldi elfoglaltságai miatt. És most megint nyolc évre Frankfurtba szólítja a kötelesség. Talán némileg nyugodtabb élete lesz, mert az utóbbi időben arról panaszkodott, hogy a rengeteg utazás miatt repülőgépről repülőgépre zajlanak le mindennapjai.

A szülői házból hozta a politikusi vénát. Európai elkötelezettségű angoltanár apja, Robert Lallouette, aki sokat tett azért, hogy közelebb hozza a francia szocializmust a keresztény elvekhez, olyan vezető politikusokat látott vendégül egy-egy vacsorára normandiai házukban, mint a volt kormányfő, Mendés France vagy Jacques Delors, aki később Európa első számú vezetője lett. „Ezeken az estéken én csak felszolgálólányként szerepeltem, de azért igyekeztem egy-egy gondolatot elkapni, hogy miről zajlik a vita az étkezőasztalnál” – mesélte Christine. A kitartását a sport is táplálta, francia válogatottságig vitte műúszásban.

Christine Lagarde tánca kameruni árvákkal. Végtelen energiák?
Fotó: Reuters

Őrá esett a választás, amikor 2011-ben a francia Dominique Strauss-Kahn súlyos szexuális vádak nyomására kénytelen volt lemondani a Nemzetközi Valutaalap vezetéséről. Ő az első nő, aki a nemzetközi pénzügyi szervezetet irányította, csakúgy, mint most az EKB-t. Igazi úttörő. A Valutaalap vezérigazgatói posztját arra használta fel, hogy az elődje által az intézményben hátrahagyott rendetlenséget felszámolta, szervezői képességeit kamatoztatta.

Számos közgazdász ugyanakkor megjegyzi, hogy nem lehetett látni a nemzetközi szervezet pénzügypolitikájának jellemzőit. Különösen súlyos kérdésként merül fel az elnyúló görög gazdasági válság, amelyben a Valutaalap az egyik főszerepet játszotta. Ma már a pénzügyi szervezet számos munkatársa szégyent érez, ha felmerül a kérdés, hogy miért kellett ennyire tönkretenni a görög gazdaságot, miért kellett ilyen kemény megszorító intézkedéseket Athén nyakába zúdítani. Christine Lagarde-nál is valami ilyesmit tapasztalhattunk, aki belátta, hogy nem kellett volna annyi emberi szenvedést okozniuk, talán anélkül is ment volna Görögország gazdasági feltápászkodása. Ez lehet az a muníció, amellyel Washingtonból érkezve átveheti az EKB vezetését. Lagarde mindig is a bevett, az úgynevezett ortodox gazdaságirányítás híve volt, de most már van olyan tapasztalata, hogy a „megváltáshoz” nem csak a megszorításokon keresztül vezet az út.

Hogyan merült fel Christine Lagarde neve, amikor mérlegelni kellett, hogy ki kapja ezt a fontos posztot? Amikor már látszott, hogy az Európai Unió – élén a V4-ek vezetőivel – nem tudja megemészteni a csúcsjelölteket, legyen szó akár a néppárti Weberről vagy a szocialista Timmermansról, újra kellett keverni a lapokat. Az egyik döntéshozótól, a francia elnöktől eredt a leosztási képlet, amelyhez csatlakoztak a V4-ek is, hiszen így végleg kilőhették a csúcsjelölteket, és Macron támogatókra is talált bennük. Az elképzelése szerint úgy kell keverni a kártyapaklit, hogy mindenféleképpen megakadályozzák a német jegybank elnökének, Jens Weidmann-nak az EKB vezetőjévé válását. Mert vele kemény megszorítások jöttek volna az eurózónában, ami romba dönthette volna Macron elnökválasztási esélyeit.

El kell ismerni, kiválóan taktikázott a francia államfő: a bizottság elnökének az Angela Merkelhez rendkívül közel álló miniszter asszonyt, Ursula von der Leyent javasolta. Az első nő és az első német az EU élén, ráadásul Merkel barátnője – ki merné őt ellenezni? Még a pártállása sem baj, hiszen ezzel a néppárt igényeit is kielégítették, amúgy meg egyes megnyilatkozásaiban elég liberális nézeteket képvisel, tehát nem is áll olyan távol Macrontól. Viszont ezzel becsukták az ajtót Jens Weidmann előtt, német már nem lehet az EKB elnöke. Az ő helyére is előálltak a franciák egy jelölttel, aki elismert és ismert, aki volt miniszter, és jelenleg egy nagy nemzetközi pénzügyi szervezet vezetője: Christine Lagarde.

Öt éve már felmerült a neve, akkor épp Merkel támogatta őt, mégpedig a bizottsági elnöki posztra, ám a szocialista Hollande francia elnök határozottan ellenezte a személyét, mint mondta, hazájában eljárás folyik ellene. Ez igaz is volt, hiszen nem lehetett tudni a bírósági ügy végét. Az eljárás arról szólt: vajon Lagarde pénzügyminiszterként beavatkozott-e azzal egy nagy összegű kártérítési ügybe, hogy választott bíróságot javasolt az évtizedekig húzódó vita lezárására? A bíróság Lagarde-ot elmarasztalta hanyagságért, de semmilyen büntetést nem szabott ki. Macron is kockázatot vállalt a személye kérdésé­ben, hiszen Lagarde sem az a liberális fajta politikus. De azért neki is voltak – például Davosban – olyan mondatai, amelyek a női egyenjogúságról és a klímavédelemről a legkényesebb „haladó elveket” vallóknak is ínyére voltak. És francia, igaz, egy független testület élén.

Mint attól sokan tartanak, vajon az új elnökkel kezdetét veszi-e a szakmai szervezet átpolitizálása? Az EKB igazgatótanácsában hozzák meg az euróval kapcsolatos döntéseiket az érintett jegybankelnökök, itt azért nagy többségben olyan ­személyek ülnek, akik értenek a dolgukhoz. A mindig visszafogott eleganciával öltözködő Christine Lagarde-tól, aki a Chanel nagy híve, pedig várjuk a saját stílusát.