Mi mindent lehet kenyérre kenni…

El se hinné az ember, mi mindent lehet rákenni a kenyérre… – morfondírozott Rezeda Kázmér a hűtőszekrény nyitott ajtajánál állva, a gulyáskrémet bámulva.

El se hinné az ember, mi mindent lehet rákenni a kenyérre… – morfondírozott Rezeda Kázmér a hűtőszekrény nyitott ajtajánál állva, a gulyáskrémet bámulva.

Nem is bámulás volt az, inkább fixírozás, amely az elhatározás előszobája – feltéve, hogy nem indul el sok gondolat a fixírozás hatására, mert akkor úgy járhat az ember, mint Hamlet dán királyfi, az pedig nagyon nem divatos manapság.

„A vaj áll zsírból és avból; fagyott állapotban kenyeret kennek rá” – ez volt az első gondolat, mit a fixírozás elindított, és nincs nagy baj, ha az ember gondolatmeneteinek legalább valahány, ha mégoly csekély százaléka is, de Karinthynál ér révbe. Így aztán Rezeda Kázmér is megveregette képzeletben önnön vállát, és tovább fixírozott.

Igen, legkézenfekvőbb a vaj, amelyet rá lehet kenni a kenyérre – vagy ha igaza van Frigyesnek, akkor a kenyeret a vajra. Ez tényleg kiindulópontként szolgálhat. És azt is kár lenne tagadni, hogy egy vajas kenyér, kiváltképpen, ha a vaj alá kerülő kenyér valamiféle jó házi kenyér, mennyei eledel tud lenni.

Nyári délutánok bukkantak fel a múltból Rezeda Kázmér előtt, érdligeti nyári délutánok, balatoni nyári délutánok, Fészek utcai nyári délutánok, amikor is árokparton, vízparton, kert végé­ben ülve egy meglehetősen szőke kisgyerek hatalmas karéj vajas kenyeret majszol, hozzá édes, lédús paradicsomot harap, és mindezek következményeképp elharapódzik a maszat. Aztán az a szőke kisgyerek megnövöget kicsit, és önállóan ken kenyérre dolgokat, vagyis megkezdődnek az első gasztronómiai kalandozások.

Így került a vajas kenyérre előbb lekvár. Mi tagadás, ezt Rezeda Kázmér igazából soha nem szerette, annak ellenére sem, hogy nagyanyja sárgabaracklekvárja olykor kifejezetten mennyeire sikerült.

De a vajas-lekváros kenyér nem konveniált Rezeda Kázmérnak, még szőke kisfiú korában sem, ellentétben például a „konveniál” szóval, amelyet anyai nagypapája használt előszeretettel, és ő azonnal beleszeretett, mert magával ragadó értetlenséget váltott ki osztálytársaiból, éppen olyat, amilyet utóbb szintén Karinthynál olvasott A jó tanuló felel című remekműben.

Szinte érthetetlen ennek tükrében, hogy a napközi vaj nélküli, gyári kenyerén elhelyezett hitlerszalonnáját viszont szerette. Ennek kizárólag lélektani oka lehetett: míg a „konveniállal” imádott elkülönülni és kiválni, addig a hitlerszalonnás, rossz kenyérrel imádott elvegyülni és idomulni. Tábory Elemért játszott a kis Rezeda Kázmér azzal a hitlerszalonnával, pedig még hírből sem hallott akkoriban Babitsról.

Aztán kerülhet még a kenyérre kent vajra méz is.

A vajas-mézes kenyeret még annyira sem szerette Rezeda Kázmér, mint a vajas-lekvárosat, és a méznek még afféle hitlerszalonnás kiadása sem volt a menzán.

Ellenben volt valami a menzán, amit szintén mindig megevett Rezeda Kázmér, pedig felnőtt fejjel visszanézve azt kell mondja, annál undorítóbb matériát keveset hordott hátán a föld.

Ez volt a tepertőkrémes kenyér.

Rezeda Kázmér rajongásig szerette a frissen kisült, apróra vágott, aranybarna és puha tepertőt, amelyet odahaza ők töpörtyűnek hívtak, puha, friss kenyérrel és csalamádéval volt szokás falni abból, hasfájásig.

Na most, a menzán kenyérre kent tepertő­krém semmilyen szegmensében nem emlékeztetett az ő házi töpörtyűjükre, annál inkább a Nyilas Misi cipőkenőcsére, de valami rejtélyes oknál fogva a kis Rezeda Kázmér ette, pedig azt még az osztálytársai is undorodva otthagyták, így az elvegyülés vágya fel sem merülhetett.

Hiába, vannak az emberi léleknek megfejthetetlen mélységei – van, aki cukrot tesz a káposztás cvekedlire, hogy messzebb ne is menjünk.

Ám térjünk vissza egy pillanatra a vajas kenyérre kenhető dolgokra! A kis Rezeda Kázmér két első számú kedvence a műfajban a vajas-mustáros és a vajas-gulyáskrémes kenyér volt. Nem nagyon lehet s talán nem is nagyon szabad ezt megmagyarázni. Ez is afféle érthetetlenség. Annyi azonban bizonyos, hogy vajas-mustáros kenyér esetében illő és helyes vastagon kenni a mustárt – s persze kizárólag a jó öreg Globus mustár jöhet szóba, arról sem elfeledkezve, hogy az üveges mindig jobb, mint a tubusos. Ezzel antagonisztikus ellentétben áll a gulyáskrém, ugyanis azt mindig vékonyan szabad csak felvinni a vajra, olyannyira vékonyan, hogy mindig ki kell kandikálnia a vajnak a gulyáskrém alól.

Ilyesmiről kár vitát nyitni.

S persze mustár is, gulyáskrém is legyen csemege, semmi erőlködés!

Vajra mást nem nagyon lehet kenni.

Kenyérre persze még számos mindenfélét. Zsírt elsőül. S a zsírra is lehet mustárt és gulyáskrémet, de nem olyan jó, mint vajra. A zsír inkább a darabos dolgokat kívánja a krémesek helyett: májdarabkákat, húsdarabkákat, hagymakarikákat, zöldpaprikákat vagy ha minden kötél szakad, hát jóféle pirospaprikát, amely puha bársonytakaróként képes ellepni a zsír felszínét, és alkonyatban, bokorba bújva, a Molnár, valamint a Török lányok után leskelődve ad valami határozottan karakteres jelleget az estének.

Ám ha ebben elmélyedünk, egészen más, új utak nyílnak meg a kalandozó elme előtt. Jobb, ha nem nyitjuk meg ezeket az utakat.

Rezeda Kázmér is erre az elhatározásra jutott. Inkább kivette a gulyáskrémes tubust a hűtőből, és kent magának egy vajas-gulyáskrémes kenyeret. Többször körülnézett közben, hogy nem látja-e valaki, ugyanis az ilyesmit azért szégyelli az ember.

Sört nyitott hozzá. Nem mondom meg, milyet. Maradjunk annyiban, hogy hozzá illőt…