Mi, tizeshonvédek

Az első világháborúban a miskolci 10-es honvéd gyalogezred védte a Gyimesi-szorost és az Úz völgyét, és valami nyomot keresünk, bár tudjuk, hogy az emlékeket mélyebbre ásatták, mint ahol a hősök nyugszanak.

A miskolci első világháborús temető Fotó: A szerző felvétele

Na, végre megjöttek, már régóta vártam magukra, mondta az öregember. Csak ketten vannak? Vagy maguk a felderítők? No mindegy. Végre megjöttek.

Ne törődjenek vele, intett az asszony a kerítés mögül, s mutatta csendben, hogy az öreg, aki kint ült a padon, egy kicsit olyan. A régi háború vége óta várja a honvédeket, tette hozzá már hangosan. Honnan tévedtetek ide a patak végire, gyerekek?

Miskolcról, a Tizeshonvéd utcáról, nyomtuk meg erősen a tizeshonvéd szót, abban bízva, hogy az öregembernek vagy az asszonynak esetleg felcsillan a szeme, de nem, az asszony csak kedvesen mosolygott ránk. Tényleg felderítők voltunk. Még soha nem jártunk nemhogy a Gyimesben, de még Erdélyben sem.

Ott aludtunk. Kaptunk enni, kaptunk nótát is, igaz, a vénember nem hegedült, az asszony meg nem ütötte a gardont, ahogy azt indulásunkkor látni és hallani vágytuk, mi meg elmondtuk, hogy az első világháborúban a miskolci 10-es honvéd gyalogezred védte a Gyimesi-szorost és az Úz völgyét, és nekünk, ezért is, feltétlenül el kellett jönnünk ide. Valami nyomot keresünk, emléket, bár tudjuk, hogy azokat az emlékeket mélyebbre ásatták, mint ahol a hősök nyugszanak. Ezerkilencszáznyolcvanhárom augusztusa volt, tizenhat évesek múltunk. Utunk végállomása: Gyimesközéplok.

A miskolci első világháborús temető
Fotó: A szerző felvétele

Nemrég, Száraz Miklós György Székelyek című könyvének egyik bemutatója után arról beszélgettünk, hogy a hetvenes évek közepén és a nyolcvanas évek elején mi késztette nemzedékünk egy részét arra, hogy elinduljunk stoppal, vonattal, vicinálissal, szekérrel, gyalog Erdélybe, a Székelyföldre vagy egészen a csángók közé. Azért, mert nem utazhattunk Nyugatra? Kalandvágy? A történelem szeretete? Emberismeret és emberiesség igénye? Hazafiság? Az autentikus kultúránk megismerése? A táncházmozgalom? Sipos Miska bajsza? Gyurinak voltak erdélyi felmenői, de nekem nem. Kis kultúrgömböc voltam csak, Tamási Áront és Kerouacot faltam egyszerre. Azt kérdeztem magamtól: azért vagyunk a világon, hogy valahol úton legyünk rajta?

„Aki még nem volt Kolozsvárott a Házsongárdi temetőben, az nem igazi magyar ember. Egyszer nektek is feltétlenül el kell mennetek oda.” Ezek voltak a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban a legendás magyartanárunknak, Tóth Bertalannak a számomra akkor még érthetetlen, állandóan ismételt, szinte belém égetett szavai. Nem tudtam, miért kellene nekem egy távoli temetőbe feltétlenül(!) elmennem. Nem jártam semelyik temetőbe. Nem voltak velem élő halottaim. Egyszerűen nem volt érintettségem a temetőkkel. Pedig késő tavasztól kora őszig naponta halottak mellett futottam el.

A Sajó-gáton túl, a Csorba-tónál levő vízitelepre a főúttól egy rozoga bekötőúton lehetett eljutni. Közvetlenül a bekötőút elején fás-bozótos dzsumbujban megdőlt, összetört, mohos sírkövek bújtak meg, félig taposott ösvény vezetett egy kis tisztásra, néhány földre dobott, szétázott, szétfeküdt matrac, szemét, üvegek, vadborostyánnal, vadszőlővel és bánatfával benőtt kápolnarom, a szóbeszéd szerint éjszakánként ott kísértett az itt nyugvó, kolerában elhunyt katonák lelke. A miskolci koleratemető. Bemelegítésnek legtöbbször temetőfutás volt, ki a főútig, el a temető mellett, aztán vissza, el a temető mellett, utána, hazafelé menet megint a temető. Vánszorogtam fáradtan a félhomályban, néha különös hörgéseket és sikolyokat véltem hallani.

Tóth Bertalant féltük, rettegtük és titkon szerettük. Kegyetlen volt velünk. Velem is. Rögtön általános iskola után rám szabadította a magyar, nagyrészt az erdélyi magyar irodalmat. Először kényszernek éreztük, aztán már faltuk a hozzánk engedett szavakat. Sütőt, Kányádit, Szilágyi Istvánt, na és a fiatalon elhunyt Szilágyi Domokost. És vissza, Dzsidától, Jékelytől és Áprilytól Apáczaiig. Kamaszkori tapogatózásainkban próbált segíteni, rendet tenni, rendet vágni, elvágyódást csitítani és utat sejtetni. Mintha mindent magamba akartam volna préselni. Székely katonasirató keveredett repedt szaxofonszólóval bennem, nem sejtettem, hogy ez a fájdalmas zene valóban létezik, és már a következő nyáron megtapasztalhatom a Szováta felé tartó vicinálison egy cigány ember tárcsás hegedűjét hallgatva. Aztán jött Hervay Gizella Tőmondatok című vékony kis verseskötete és egy fiatal miskolci színésznek, Dóczy Péternek Kényszerleszállás című Szilágyi Domokos-estje. Bizonyossá tettek abban, hogy nekem Erdélybe és abba a Házsongárdi temetőbe el kell mennem.

Visszatekintve nem is tudom, hogy engedhettek el akkor a szüleink. Nem volt még mobil, bankkártya, GPS. Szállást nem adhattak az emberek idegen magyaroknak, még a rokonok érkezését is be kellett jelenteni. Vittünk hát sátrat, a szabad eget talán nem lehet betiltani, volt egy útikönyvünk és térképünk, édesanyánk különböző ruhadarabjainkba varrta a pénzünket, és – mai szemmel szégyen vagy inkább egy kor tragédiája – cipeltük a kor erdélyi valutáit: rózsaszín és halványkék Amo szappant, Piros Aranyat, az ezüst csomagolású Omnia és a fekete Orient kávékat. Meg néhány Bibliát. Mindennapi használatra.

Ugyanaz a nap és ugyanaz a hold.

Ugyanaz az ég.

Csak nincs puskaropogás, és nem jön a szeretetvonat.

Feküdtünk a fűben egy patak partján. Hímzett vászoning volt rajtunk, amelyet reggel az asszonytól vettünk. Utolsó szappanjainkat adtuk értük. Ha egy úton egyáltalán lehet, úgy éreztük, célba értünk. Mindent láttunk és átéltünk, amit többnyire előre nem terveztünk. Zötykölődtünk cigánykaravánon a Király-hágón, ébresztettek tehenek Csucsán, a Sebes-Körös partján, ahol látni véltük Ady háborús lázálmait, gyűjtöttünk népdalokat Mérán egy öreg nénitől, néhányról később kiderült, hogy a Kossuth Rádióból tanulta, szerettünk volna Dávid Ferenc kövén állni, és lebegtünk a Medve-tóban. Találkoztunk Tamási Áron még élő húgával, és látni véltünk medvét a Hargitán, végül eljutottunk a Gyimesbe. Befogadtak éjszakára, és befogadtunk mi is. Voltunk a Házsongárdi temetőben is. Most már Tóthberci szerint is igazi magyarok lehettünk.

Fekete-piros? – kérdezte mosolyogva. Ültünk Kányádi Sándor otthonának nappalijában. Az asztalon néhány Biblia – úgy gondoltuk, ő jobban tudja, hol van szükség rá –, meg két tubus Piros Arany. Kányádi címét Tóthbercitől kaptuk meg. Megtaláltuk, ismeretlenül is beengedett. Tizenhat évünk minden ártatlanságával, őszinteségével rontottunk rá, mindent tudni akartunk arról, ami a versei mögött van. Ne itt, és a plafon felé mutatott. Menjünk, sétáljunk egy kicsit! Tatár öröm, magyar bánat / megszöktették a rózsámat. Órákat sétáltunk Kányádi Sándorral a Há­zsongárdi temetőben. Semmire nem emlékszem.

Az idén tavaszi román nacionalista temetőrongálásról szóló híradásokban gyakran megjelent, hogy az Úz völgyét a miskolci 10-es gyalogezred védte. Az ő sírjukat, emlékeiket gyalázták meg most. Arról azonban, hogy kik is voltak ők, nem nagyon tesznek említést. Mi mint múltkutató helytörténeti szakkörösök és mint önkéntes tízes honvédek, büszkék voltunk rájuk. Ma természetesnek tűnik a honvéd szó használata, pedig csak 153 éve használjuk.

Az osztrák–magyar kiegyezés után az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében a közös császári-királyi csapatok mellett megjelent a honvédség (Ausztriában a Landwehr). A magyar honvédség vezérleti nyelve a magyar volt, és más volt az egyenruhájuk is, mint a közös csapatoknak.

A honvédség megszervezése 1869-ben kezdődött gyalogos-, huszár-, később tüzéregységek felállításával. Miskolcon 1869. október 30-án alakult meg a honvédzászlóalj, ami az egri és sátoraljaújhelyi zászlóaljakkal kiegészülve 1890-ben vette fel a 10. honvéd gyalogezred nevet.

A villámháborúnak indult, később a Nagy Háborúvá nyúlt háborúban 1914 augusztusában indult el Miskolcról az első katonavonat, hogy szeptember végén már hazagördüljön az első, kolerás betegekkel és sebesültekkel teli szerelvény. A miskolciak jelentős szerepet töltöttek be a gorlicei áttörésnél és Breszt-Litovszk ostrománál. A büszke és mámoros itthoniak úgynevezett szeretetvonatokat indítottak hálájuk jeleként. A háborús események nekünk már csak tények és száraz adatok voltak, ifjú fejünk azon gondolkodott, vajon vittek-e ezek a vonatok szerelmet is. S ha igen, a hazatérő, csonkolt, kivérzett, kolerás, rokkant katonák is kaptak-e belőle, vagy csak a gödör várta őket a városon kívül, a Sajó partján, a csak nekik létesített temetőben?

Néztem az úzvölgyi temető székely kapujának feszülő felbőszült tömeget és a sírokat védő embereket. Vajon az otthonuktól távol, a Monarchiát védve elhunyt hősök ezt az utókort érdemlik?

Jó húsz éve nem jártam a vízitelepünkön, nem tudtam, kísértenek-e még esténként a kolerás lelkek. Megdöbbentett, amit találtam. Bár mi már elhagytuk a várost, de élnek itt még tizeshonvédek.