Szaúdi rejtélyek

A közel-keleti puskaporos hordó újabb kanócát Ankarában gyújtották meg, s a valódi háború mintha a háttérbe szorította volna a szaúdi olajlétesítményeket ért rejtélyes rakétatámadás ügyét.

Mark Esper amerikai védelmi miniszter és Szalmán szaúdi király találkozója október 22-én Rijádban. Szinte baráti csapás Fotó: Handout . Forrás: Reuters

Erdoğan török elnök ellopta a show-t Mohamed szaúdi herceg elől. A közel-keleti puskaporos hordó újabb kanócát Ankarában gyújtották meg, s a valódi háború mintha a háttérbe szorította volna a szaúdi olajlétesítményeket ért rejtélyes rakétatámadás ügyét. Pedig ennél jelentéktelenebb provokációkból is robbantak már ki világháborúk. A világon fegyverkezésre a harmadik legtöbbet költő középhatalom legfontosabb gazdasági létesítményét érte a közelmúltban romboló erejű tüzérségi támadás. Mégpedig a Közel-Keleten, amely világgazdasági jelentőségű energiaforrásokat rejtő, létfontosságú kereskedelmi útvonalak által érintett, ugyanakkor civilizációk közötti és azokon belüli folyamatos, állandóan a fegyveres összecsapás határán billegő konfliktusok sújtotta térség. Világ- és regionális középhatalmak érdekszférái ütköznek itt, egy olyan régióban, amelyet a korábbi gyarmati területfelosztás lenyomataként mesterségesen meghúzott államhatárok szabdalnak, s a kreált államokat lankadatlan etnikai, vallási és törzsi ellentétek feszegetik.

Ide robbantak be a rakéták, amelyeknek feladója ismeretlen. Aki magára vállalná, arról nemigen hiszik el, hogy képes lenne ilyen haditettre (noha nem is olyan régen már demonstrálta, hogy igen), aki meg képes lenne rá, az kikéri magának a gyanúsítást, vagy hallgat. Ítéletek persze születtek, bármiféle vizsgálódást megelőzően is, azonmód, s az elvárhatónál jóval sebesebben az azokat alátámasztani igyekvő „bizonyítékok” is felmutattattak, csakhogy ezek prezentálóinak kétes a szavahihetősége. Ami az amerikai­akat illeti, az elfogulatlan megfigyelő emlékeiben még élnek az iraki tömegpusztító fegyverekről költött legendák, amelyek nyomán a térség háborús tűz- és terroristafészekké vált, míg a szaúdi állam hosszas, konok tagadását követően nemrégiben volt kénytelen a bizonyítékok súlya alatt elismerni felelősségét egyik polgárának brutális meggyilkolásában.

Súlyos okunk van tehát gyanakvással fogadni minden kincstári magyarázatot, és a józan ész fényében, elsősorban a cui prodest? kérdést feltéve megkísérelni oszlatni az esetet övező homályt. Kinek volt indítéka, másrészt képessége egy ilyen támadásra, egyáltalán kiről tételezhető fel ilyen agresszió, ha úgy tetszik, kinek szokása nézeteltéréseit rakétákkal elintézni, s végül kinek származhatott vélt vagy valódi előnye belőle? Vizsgálódásunkat nem korlátozhatjuk konkrét államokra, mert e térségben (is) az államok meglehetősen összetett hatalmi komplexumok, egymással rivalizáló számos erőcsoport, intézmény jellemzi működésüket, másrészt kifejezetten nem állami szereplők is gyanúba foghatók, mivel errefelé a különféle etnikai, törzsi és vallási csoportok egész sora működtet fegyveres, nem egy esetben a legkorszerűbb nehézfegyverzettel is felszerelt milíciákat. Emellett terrorszervezetek rutinszerűen hajtanak végre szabotázsakciókat különféle államok intézményei, létesítményei, polgárai ellen.

Vannak olyan szereplők, akiknek gyanúba fogása kézenfekvő, mert korábban is megkíséreltek hasonló támadásokat szaúdi érdekeltségek ellen. Ilyen az al-Kaida terrorszervezet, és persze a jemeni húszi felkelők. Kizárni egyiket sem lehet, mivel az al-Kaida harcmodorából fakadóan házon belül van, megfelelő helyismerettel, felkészültséggel és konspirációs gyakorlattal bír, míg a húszik augusztusban már a jemeni határtól több mint ezer kilométerre lévő célpont ellen sikeres (és ellenfeleik által kétségbe nem vont) dróntámadást hajtottak végre, és továbbiakat helyeztek kilátásba. A húszik esetében az indíték is egyértelmű, hiszen a szaúdi hadsereg a jemeni polgárháborúba beavatkozva megakadályozta már-már küszöbön álló győzelmüket, ennek során romba döntötte a hazájukat, s blokád alá vonva partjaikat szántszándékkal idézett elő éhínséget a kőkorba visszabombázott országban. És ott a büszke beismerő vallomás, a támadás felelősségének vállalása. Ez sem százszázalékos bizonyíték persze, miután az ügyük sikerét ismertségük növelésétől, a rájuk irányuló nemzetközi érdeklődéstől is remélő paramilitáris szervezetek hajlamosak mások által elkövetett akciókat is magukénak tulajdonítani.

Mark Esper amerikai védelmi miniszter és Szalmán szaúdi király találkozója október 22-én
Rijádban.
Szinte baráti csapás
Fotó: Reuters

Ami Iránt illeti, az indíték akár meg is lehetne, lévén Szaúd-Arábia a fő regionális riválisuk, akivel kölcsönösen sok borsot törtek egymás orra alá. Vitán felül áll, hogy Irán gazdasági-műszaki fejlettsége és haderőinek elszántsága alapján képes egy ilyen akció végrehajtására, inkább, mint a sokkal gazdagabb, elvben jobban felszerelt, de az eset által is demonstráltan felkészületlenebb Szaúd-Arábia annak elhárítására. A másik két vizsgálandó tényezőt illetően azonban olyan erős kétségeink támadhatnak Irán közvetlen felelősségét illetően, ami szinte kizárttá teszi, hogy a perzsa állam volt a támadó. Irán történelmi léptékben visszatekintve soha senkivel szemben nem indított fegyveres agressziót. Amikor háborúba keveredett, ő volt a megtámadott. Ez lényegében még az általa a közös síita iszlám vallás okán támogatott különféle fegyveres csoportokról is elmondható, hiszen ezek általában lényegesen erősebb államok (Izrael, Szaúd-Arábia) ellenében önrendelkezési küzdelmet folytatnak. Amit persze az ellenérdekelt fél terrorizmusnak minősít, de hát a felszabadító ambíciójú gerillaharc ilyen kettős megítélése teljesen általános.

Esetünk szempontjából a lényeg az, hogy Irán mint állam nem szokott fegyveres támadást indítani más államok ellen. Ami azért ad némi súlyt mostani tagadó nyilatkozatának is. És figyelembe véve a kulturális tényezőket igen kevéssé valószínű, hogy a büszke perzsa állam sunyin letagadná, ha valóban az ő fegyveres erőinek sikerült volna ilyen megalázó csapást mérni az ősi riválisra. De hogy nem ő tette, azt a leginkább az valószínűsíti, hogy ez a támadás, bármennyire is tetszést arathatna a zsigeri indulatok szintjén a perzsák körében, stratégiailag nagyon rosszkor jött Iránnak. Nem származott belőle előnye, sőt ellenségeinek jött olyannyira kapóra, hogy ha nem lett volna, ki kellett volna találniuk. Ismerve a titkosszolgálatok észjárását, ugyan miért ne találták volna ki?

Irán a Donald Trump által azóta felrúgott többoldalú megállapodás eredményeképpen joggal reménykedhetett abban, hogy normalizálhatja nemzetközi politikai és gazdasági kapcsolatait, visszailleszkedhet a nemzetek közösségébe, és megindul a gazdasági felemelkedés útján. Mivel az európai nagyhatalmak nem hagyták cserben, s kitartottak a nukleáris paktum mellett, ez a reménye még az újra bevezetett amerikai szankciók szorításában sem enyészett el. Biztató jelek utaltak arra, hogy az üzleties megközelítésre hajlamos Trumppal esetleg mégis megegyezésre lehet jutni. Hacsak nem tételezzük fel, hogy a teheráni elit csupa gyengeelméjűből áll, ebben a szituációban legutoljára juthattak arra a döntésre, hogy csapást mérjenek a kiengesztelni kívánt szuperhatalom egyik térségbeli fő érdekeltségére. Ebből semmilyen előnyük nem származott volna, ellenkezőleg.

Vannak azonban, akiknek stratégiai érdekük volt a dolgok ilyen alakulása. Az Egyesült Államokban erős érdekcsoportok ambíciója Irán nemzetközi párialétének tartósítása. Ezek, látván, hogy Trumpra gyakorolt hatásuk, amellyel a nukleáris paktum felrúgását korábban sikerült elérniük, gyengülőben van, s más erők, például amelyek az iráni olajbizniszben volnának érdekeltek, már-már fölébük kerekednek, nyilván nem feltett kézzel reagáltak a dolgok alakulására. Soha nem fogjuk pontosan megtudni (esetleg 99 év múlva, a titkosítások feloldása után), folytak-e, s milyen játszmák a perzsa mérleg nyelvének visszabillentése érdekében. Lehet, hogy tényleg elszabadult hajóágyúkként viselkedő milíciák kezében füstölög a pisztoly. De hogy a történtek kinek az érdekeit szolgálták, most sem lehetnek kétségeink. Mint ahogy afelől sem, hogy ha a neokon titkosszolgálati boszorkánykonyhákban az e lobbik céljait szolgáló provokáció­ról született volna döntés, annak kivitelezése semmiféle nehézségbe nem ütközhetett. Ha volt indíték, a képesség abszolút megvan a végrehajtásra, s az sem vitatható, hogy e köröknek szokásuk is a dolgok ilyetén elintézése. Hogy hasznuk származott volna belőle, arról már volt szó.

Egyetlen kétség merülhet fel: a provokáció, ha az volt, baráti célpontot ért. Ez formálisan igaz, de tartalmilag nem feltétlenül. Nem arra gondolunk, hogy a világ egyik legszigorúbb diktatúrájának a világ „legdemokratikusabb” világhatalma akár oda is pörkölhetne, ahogy más diktatúrák esetében készséggel megteszi; ez itt valahogy nem szokott szóba jönni. Ellenben nagyon is volna ok az utóbbi időben bosszantóan sok irányban tájékozódó, Moszkvával barátkozó és üzletelő ifjú Mohamed bin Szalmán szaúdi herceg megleckéztetésére. Csak a miheztartás végett. A kivitelezésben ugyanakkor nagy óvatosságot tanúsítva. Amit jelez, hogy egyetlen haláleset sem történt. Csak jelentős anyagi károk. Szaúd-Arábiában pedig a pénz nem számít. Ilyen sebészeti pontosságú, szinte baráti csapáshoz a legfejlettebb hírszerzésre, a legfejlettebb technikára s annak leggyakorlottabb kezelőire van szükség. Lehet találgatni, hol áll mindez rendelkezésre.

S ha a formális szövetségesi viszony netán mégis feloldhatatlan gátat jelentett volna a célirányos cselekvésben, akadhatott áthidaló megoldás is. Bár, mint említettük, konkrét tudásunk valószínűleg soha nem lesz az ügy hátteréről, az közismert, hogy van a térségben az amerikai neokonoknak egy rendíthetetlen szövetségese, amelynek Szaúd-Arábia a legkedvesebb ellensége. Akivel ugyan az ellenségem ellensége a barátom elv jegyé­ben gyakran szokott üzletelni. És amely szövetségesnek egy Iránra kenhető rakétatámadás szintén úgy kellett, mint egy falat kenyér. Elég csak egy sajátos egybeesésre utalnunk: a titokzatos rakétatámadásra szeptember 14-én került sor. Az izraeli parlamenti választásra 17-én.­