Adventi nagytakarítás

Egy december eleji napon, 1987 telén a munkából jövő Ábel fáradtan szállt le a kisvárosi állomásra begördülő távolsági buszról. Meglett, katonaviselt férfi volt, húszas évei elején, de még mindig a szüleinél lakott, eszébe se jutott elköltözni. Családalapításra nem gondolt (az egyedül, ugye, nem megy), a közelgő egyetemi felvételire viszont annál inkább. Hazaérve rosszkedvűen vette tudomásul, hogy az előszobában a jól megszokott ebédillat helyett az ecet és a mosószer szagának fura, ünneprontó keveréke várja. Hát ez meg mi?! Csak nem? – rettent meg. A tény, hogy az ajtót a mögé feltekert szőnyegektől alig lehetett kinyitni, maradék kétségeit is eloszlatta: az anyja nagytakarításba fogott. Nem olyanba, amilyenre a kedves olvasó gondol, annál sokkal nagyobba. Amilyenre csak a mások által „tisztaságmániásnak” nevezett anyja volt képes. Hát persze, két hét múlva karácsony – villant az eszébe.

Ábel amúgy rajongott az ünnepekért. Kiváltképp a két legnagyobbért: a karácsonyért és a húsvétért. Azért már kevésbé, hogy az ezeket megelőző két hétben szokás szerint feje tetejére állt a család jól megszokott életrendje. Anyja, aki mindent a vele született precizitással és igényességgel végzett, ebben sem ismert pardont. Ünnep első napjára a házban (és körülötte) ragyognia kellett mindennek. Még annak is, ami hiába ragyog, senkinek nem tűnik fel, mert nem látszik. Mint például a szekrények teteje és mélye, a kamra polcai, az ágyak alja s egyéb rejtett zugok. Nem az volt a fontos, hogy látja-e valaki, hanem hogy ő tudta: minden tárgy tisztára mosva és élére állítva vár egy esetleges ünnepi bevetésre. Vagy szemlére.

Elsőként rendszerint a morózus szőnyegek voltak kénytelenek elballagni a fürdőszobai kádba egy kiadós mosásra, mely szigorúan négy fázisból állt: áztatásból, szappanos mosásból (kíméletlen gyökérkefével), tisztára öblítésből és egy végső tisztára öblítésből. Nemritkán ezt még egy, a legeslegutolsó öblítés követte. Aztán a függönyök libbentek le a helyükről, hogy átmenjenek ugyanazon procedúra kíméletesebb (nyilván kefementes) változatán. Mert hát az nem lehetett, hogy karácsonykor ne vakító fehéren bámuljanak bele a kinti (általában ugyancsak fehér) világba.

A következő napokban feltárult a szekrények és vitrinek méhe a konyhában, a fürdőben, a kicsiszobában, a nagyszobában, és tárgyak elképzelhetetlen sokasága özönlött elő belőlük, rendezetlenül, mintha búcsújárásra mennének. Ábel ilyenkor tényleg úgy állt közöttük, mint a Kába kő a mekkai zarándokáradat közepén. Előjöttek a mindennapi evőeszközök és edények, a tízévente egyszer vagy még soha nem használt étkészletek, évek óta kibontatlan „elit” italok, az akkortájt virágkorukat élő különféle porcelánnippek (a tátott szájú haltól az énekes koldusig), kiszuperált szappantartók, borotvák, törülközők, mindenféle ruhák, táskák, fényképalbumok, játékok és végül Ábel kedvencei – a könyvek is alászálltak a polcokról.

Ezután a kiürült szekrények sorra beléptek a szoba közepére (mint egy színtársulat tagjai a sikeres előadás után), hogy a porszívó és a nedves rongy hivatásának élhessen. Velük együtt lendült munkába a pókhálószedő (majd az elmaradhatatlan nedves rongy is) egy hosszú rúd végén, bekalandozva falat, sarkokat, mennyezetet. Hogy minek, rejtély, hiszen a megkeseredett pókok már rég elbujdostak az agyontakarított szobákból. Csak ezután szabadott nekiállni az ablakok és ajtók lemosásának. Ezek közül a legkisebbnek sem volt kegyelem. Amikor a bútorok visszatértek a helyükre, tiszták voltak, és fényesek. Akárcsak Ábel és két öccse homloka a sok sikálástól. Mert anyjuk csak rájuk számíthatott a tisztaságért folyó héroszi küzdelmében. Az apjuk sokat dolgozott, és későn ért haza munkából. Ezeken a napokon még későbben.

De még hátravolt a dolog dandárja: egyetlen tárgy sem kerülhetett vissza úgy a helyére, hogy előzőleg ne randizott volna minimum egy száraz törlőronggyal, de az ajánlott a nedves volt. (És aztán a száraz.) Mindezt a sarokból nézte végig az őrületbe kergetett mosógép.

Ünnep szombatján rend és tisztaság honolt a házban, anyja ilyenkor a kimosott, kikeményített (!) ágyneműket és a pizsamákat vasalta, mert sok minden más mellett azt sem lehetett, hogy ünnep előestéjén ne húzzon „tiszta, friss” ágyneműt, a család pedig hasonló pizsamát. Ez a nap már a sütés-főzésé is volt, melynek úgyszintén megvolt a maga szigorú székely rendje: karácsonykor töltött káposzta (és húsleves), húsvétkor töltött bárány (és húsleves), szép pirosra sült rahátos kalácsok (a rahát török eredetű, többszínű édességféle, egyfajta sütésálló zselé, amelyet az anyaországban rejtélyes okból nem forgalmaznak) és egyéb sütemények társaságában. Ez a román kommunizmus nélkülözéstől sújtott utolsó éveiben sem változott. A filozófia egyszerű volt: hétköznapokon lehet éhezni, de a szent ünnepek rendje nem sérülhet.

Hogy ne csak a lakás tisztuljon meg, Ábelt és öccseit anyjuk már az ünnep előtti hétvégén elküldte gyónni a templomba, s ez ellen nem volt apelláta. (A dialektikus és történelmi materializmus meg ott sunyított az iskolatáskájukban.)

Az emberek akkor már fél évszázada egyfajta skizofréniában éltek. Míg kapun belül a családok buzgón készülődtek a karácsonyra, a kinti, hivatalos világ nem látszott tudomást venni az ünnepről. A kommunisták nem is értették, miféle Megváltót kellene ünnepelni december 25-én, amikor az január 26-án született, s egyébként is ott ül a Román Kommunista Párt főtitkári székében… Ettől függetlenül a városi piac megtelt kivágott fenyőkkel, s a karácsonyfa szentestén hogy, hogy nem, még a pártelvtársak otthonának mélyén is megjelent. Csak a legelvetemültebbek merték megfosztani csemetéiket ettől az örömtől.

Az akkori decemberi városkép úgy maradt meg Ábel emlékezetében, mint valami csípős hideget árasztó, hatalmas kosztenger. Üres boltok, sáros utcák és autók, feketésszürke hókupacok mindenütt, kátyúkkal meghintett úttest, s a járdákon áramló vigasztalanul szürke, kucsmájuk mélyére bújt, mogorva emberek hada.

De bent, anyjuknak hála, minden tiszta volt, és ragyogott. Bent, apjuknak hála, meleg volt, karácsonyfa volt, ajándékok és finomabbnál finomabb falatok. S ott, legbelül is hófehér békesség volt, és gyermeki öröm. És ünnep. Nem a valamiféle pezsgőspalackként felrázott s a világra spriccelt giccses szereteté, hanem a Kisded születésének ünnepe. Mert ez a karácsony.

Aztán eltelt két esztendő, s ’89 adventjén a román nép is belefogott az évtizedek óta elhanyagolt nagytakarításba. Volt is nagy felhajtás.