Afféle nevelőapa

A metróállomáson van egy kereskedő, jó áron adja az újszerű telefonokat. A készülékeket nézegetve arra gondoltam: szép dolog a pedagógia, de azért én még­iscsak egy éjjeliőr lennék.

A telefont megígértem a fiúnak, nem lehetett kérdés, hogy megveszem neki. Persze, hó végén kellett odaadni, erre gondolhattam volna egy kicsit korábban is. Éjjeliőrként dolgozom, a fizetésem épp csak meghaladja a minimálbért, még egy évvel ezelőtt is előfordult, hogy az utolsó hétre egyetlen forintunk sem maradt. De alkut kötöttünk, ebből már nem lehet visszatáncolni. Ez személyes ügy kettőnk között.

Amikor elfogadtam ezt az állást, arra gondoltam, napközben el tudok menni máshová is dolgozni. A főnök azt mondta, nem kell egész éjjel a portásfülkében ücsörögni, miután mindenki hazament, nyugodtan feküdjek le a kanapéra. De hiá­ba feküdtem, nem tudtam aludni. Éjjel kettőkor még tágra nyílt szemmel feküdtem, reggel négykor talpon voltam. Azután megérkezett a váltás, én pedig hazamentem, és eldőltem.

Azután mégis lett másodállásom. Amikor fejre állt velünk a világ, és egy szerencsétlen kölcsönügylet után mindenünket elvesztettük, hosszú időn át egy segélyszervezet támogatására szorultunk. Ahogy kezdtünk talpra állni, egyre kevesebbet jártam a szociális segítőnk nyakára, de azért időről időre összefutottunk. Egyszer azt kérdezte, nem akarnék-e egy kis pluszpénzt keresni gépkocsivezetéssel. Szegénysoron, romatelepen élő gyerekeket kell fuvarozni hét végén. A fiúk tehetségét egy ismert előadó fedezte fel, de otthon az általános iskola is problémás számukra, nemhogy a zenélés. De civilek felkarolták őket, most kollégiumban laknak, délelőtt iskolába mennek, délután a művészeti intézetbe. Pénteken az utolsó óra után autóval hazaviszik, vasárnap délután visszahozzák őket. Ez lenne az én feladatom: hét végén fuvarozni a két fiút.

Megismerkedtem Ibolyával, a tehetséges gyerekek nevelésére indított civil program mentorával. Megmutatták a garázst, ahol az autót tudom felvenni, bemutattak az iskolában és a kollégiumban is, hogy én fogok majd a gyerekekért jönni.

A fiúkat megelőzte a rossz hírük. Ricsi és Krisztián még csak hatodikosok voltak, de mindenkivel kocsmai stílusban beszéltek, a tanárnőknek ocsmány ajánlatokat tettek, a többi gyereket terrorizálták. Gondoltam, velem rosszul járnak majd, ha nem tudnak normálisan viselkedni, bár aligha lesz velük sok dolgom. De a sors úgy hozta, hogy mindjárt afféle nevelőapjuk lettem.

Az első hétvégén Krisztiánt nem akarták visszaengedni Budapestre. Az édesanya telefonon ordított a segítőkkel, hogy visszamondja a programot, mert amióta a fiú Pestre jár, otthon semmi nem jó neki. Ricsivel ültünk a kocsiban az utcán, egyikünk erre, a másik arra nézett ki az ablakon. Odabentről kihallatszott a kiabálás. Egy idő után eluntam a várakozást, szóltam a fiúnak, maradjon nyugton, azután elindultam a ház felé.

– Uram, a kutya harap – kiabálta felém egy alacsony férfi az ajtóból, miközben egy loncsos fekete kutya hörögve ugrált előttem.

– Nálunk úgy tartják, amelyik ugat, az nem harap – mondtam, miközben apró lépésekkel közelítettem a ház felé. – És azt is látom, hogy rosszul van nevelve ez a kutya, mert ha már itt vagy, akkor nem kellene ugatnia. Te vagy a Krisztián apja?

– Igen. Vagyis a nevelőapja.

– És ki itt a férfi? – kérdeztem. Felemeltem a hangom. – Kivel lehet értelmesen beszélni, amíg a többiek csöndben maradnak?

Azt mondtam, egyezzünk meg, halljam, mi a problémájuk. Hát tiszteletlen lett a fiú. Mindent leszól, úgy beszél a családjával, mint a kutyával. Ez a ti hibátok, mondtam, de adjatok egy kis időt, megnevelem őt. Megengeditek? A férfi vállat vont, felőlem.

A következő héten felkerestem Ibolyát.

– Nem jó, hogy a gyerekeket mindig viszed valahová, miközben mindenki csak panaszkodik rájuk – mondtam neki. – Azt hiszik, azért mennek állatkertbe meg étterembe, mert az jár nekik. Pedig ez jutalom.

Elmondtam neki az ötletemet. Nem tetszett neki, de beleegyezett. Péntek délután megálltam az iskola előtt, jöttek a fiúk. Fölöslegesen jöttél, vigyorogtak, Ibolya jön értünk, megyünk libegőzni.

– Üljetek csak be – nyitottam az ajtót –, Ibolya nem jön. Összeszedjük a holmitokat, megyünk haza. Ennyi volt, véget ért a pesti jó világ.

– Micsoda? Hogy képzeled ezt? Ibolya úgysem engedi.

– Nem? Akkor hívjuk fel! – Beütöttem a számát, beleszólt, a fiúk is hallották. Utána szinte egy levegővel mondtam végig a mondókámat.

– Ibolya, viszem haza a két gyereket. Befejeztük a programot, szemtelenek, tiszteletlenek, mindenhol panasz van rájuk. Elég volt. Megmondtam nekik is. Viszem őket haza. Jó? Szia. – Csendben ültek a kocsiban. Azután kezdték a könyörgést: na, ne csináld már… megváltozunk… légyszi, csak egyszer… Félreálltam a járdára. Hátrafordultam, a szemükbe néztem. Azt mondtam, egyetlen esélyt kapnak. De ha még egyszer telefonál valaki az iskolából vagy a kollégiumból miattuk, akkor vége.

A következő héten Ibolya hívott, azt mondta, mintha kicserélték volna a gyerekeket. Köszönnek, kérnek, tisztelettudóan beszélnek. Hétvégén elviszi őket libegőzni. Mondtam, ne tegye, egy hét még kevés. Pénteken, amikor találkoztam velük, azzal kezdték, egész héten nem volt velük semmi baj. És? Ha nem lopok, nem hazudok, nem verekszem, azért meg kell dicsérni? Ne várd tőlem, hogy megdicsérjelek, majd ha négyest vagy ötöst kapsz a suliban. Nincs Ibolya, semmi kirándulás.

Hétvégenként, amikor hazavittem a fiúkat, vettem a családoknak lisztet, cukrot, olajat. Nem ­sokat, de minden alkalommal volt nálam egy zacskó ajándék. Különösen Krisztián családjánál ­volt rá szükség. Lassan enyhült a viszonyunk. A fiúk ­komolyan elhitték, hogy tőlem függ, maradnak-e Pesten, vagy haza kell költözniük. Egy alkalommal azzal vártak az isko­lánál, hogy Krisztián újra verekedett. Miért? A származásával húzták őt, elborult az agya. Félrehívtam a fiút, a szemébe néztem.

– Ajánlok egy fogadást, kíváncsi vagyok, meg tudod-e állni négy héten át, hogy nem csinálsz semmi zűrt, és csak jó jegyeket hozol. Ha igen, a végén adok neked egy ­mobiltelefont. De ha bármi lesz, akár az utolsó napon is, buktad a telefont. Ha kibírod négy hétig, akkor viszont én buktam a telefont.

Kezet fogtunk. Néhány nap múlva este tízkor csörgött a telefonom, a kollégiumból hívtak, hogy Krisztián nem akar lefeküdni, kint ül a tanulószobában a fizikakönyv fölött. Hagyjátok még egy órát, mondtam, van mit bepótolnia. Eltelt a hónap, Krisztián hozta a jó jegyeket.

A metróállomáson van egy kereskedő, jó áron adja az újszerű telefonokat. A készülékeket nézegetve arra gondoltam: szép dolog a pedagógia, de azért én még­iscsak egy éjjeliőr lennék. De adjuk meg a módját. Nem a legolcsóbbak közül választottam. Délután, amikor a hófehér dobozt a fiú kezébe nyomtam, már biztos voltam benne, hogy megérte.