Az idő óceánja

Élet a Mississippin című munkájában Mark Twain így ír Észak-Amerika nagy folyamáról: „Ez nem afféle közönséges folyó, hanem ellenkezőleg: minden tekintetben nevezetes.” Hogy miért? Az író számokat sorol, európányi vízgyűjtő területről, folyammérföldekről, sok millió köbméteres víztömegről regél. Mindez nem elég. A Mississippi szerelmese, az egykori kormányossegéd tudja, hogy a mítoszhoz több kell. Ősi múlt, előkelő származás. Indirekt módszerrel él, midőn bizonyítani igyekszik olvasójának, milyen dicső múlttal bír a nagy folyó. Azt sorolja, mi minden nem történt még meg Európában, amikor 1542-ben az első fehér ember, Hernán de Soto megpillantotta a Mississippit, a dél felé hömpölygő vizet. Loyola Ignác és a jezsuita rend még ismeretlen volt, Benvenuto Cellini mester és V. Károly császár csillaga még nem hanyatlott alá, Luther haláláig és Servet megégetéséig évek teltek még el…

A lista két teljes könyvoldalt tesz ki, de az igyekezet hiábavaló, mert a felsorolás bennünk, európai olvasókban inkább együttérzést kelt, mintsem tiszteletet ébreszt. Hiszen a Dunának még a mellékfolyói is olyan legendákkal büszkélkedhetnek, mint mondjuk a világhódító hun Attila hármas érckoporsója, melyet az elterelt folyó, történetesen a Tisza medrében süllyesztettek (volna) el. Sírba nyilazott rabszolgák százai, a gazdájukat utolsó útjára kísérő paripák nyihogása: ha nem is igaz, olyan legenda ez, mely méltóságot kölcsönöz, rangot és múltat ad a folyónak.

Kár, hogy Mark Twain nem az indiánok meséire támaszkodik, legendákra a nagy ősvízről, a benne élő titokzatos lényekről. Ez alkalmasabb volna mitológia teremtésére.

A Dunáról könyvet író, trieszti születésű germanista, Claudio Magris azt állítja, hogy a mítosz hordozhat időtálló értéket, de megjeleníthet hamis eszmeiséget is. Platón is megkülönböztet igaz és hamis mitológiát. Többek szerint azonban a mítosz esetében a valódiság érdektelen és értékelhetetlen, mert nem az a kérdés, hogy igaz-e a mítosz, hanem az, hogy működik-e, s ha igen, jó vagy rossz irányba viszi az embert.

Ajaj! Itt akár abba is hagyhatnánk. Jó és rossz. Mint tudjuk, ilyen nincs. Csak személyek, nézőpontok, idősíkok vannak.

Andronicus, a XVI. századi portugál lovagregény, a Miksa császár krónikájának titokzatos szerzője mellékesen említi csak, hogy Filénia, a megesett magyar hercegnő a Buda vára alatt hömpölygő Duna partjairól menekült egészen az Atlanti-óceánig kedvesével. Hispánia felől nézve a magyar királyság egzotikus, messzi táj. Európa kelete, az Isten ostorának is mondott pogány fejedelem, Attila utódainak földje, mohamedán török ostromolta keresztény bástya. Mitikus ködben lebegő világ. Az első portugál király magyar eredetének ibériai legendáját is az eposzi távolság és persze a hajdani Magyarország legendás gazdagságának híre ihlette. A Miksa császár krónikájának szerzője felvonultatja munkájában a szerelmi és lovagregény műfajának minden kellékét: elrabolt királyfik, álruhás hercegek, ármánykodó grófok nyüzsögnek a Duna partján, a világszép hercegnők kegyeiért lovagok hada – az Elefántos Lovag, a Rejtett Nap vagy a Szárnyaló Sas Lovagja – tör lándzsát. Budát az angol király seregei ostromolják, a város körüli erdőkben oroszlánok tenyésznek.

Léteznek olyan folyók, melyek szeretik az embert, elfogadják, hogy hídjaival kicicomázza őket, tornyaival köréjük, rájuk telepedik. Szelíd folyók az ilyenek, kedélyesek, mint az Arno, a Rhône vagy a Loire. Partjaikon szőlődombok magasodnak, gyümölcsös- és virágoskertek tarkállnak. De léteznek olyan folyók is, melyek ügyet sem vetnek az emberre, hiszen saját történetük van, és az maga a történelem. Ilyen folyó a Duna is. A történelem előtti korszakok, az ősidők nagy folyója.

Iaszón hajóján ott húzza az evezőket a gyönyörű Heléné két testvére vagy az igéző énekű dalnok, Orpheus, sőt egy darabig a hős Héraklész is; és az Isztroszon sebesen sikló Argó kalandorainak fülébe Prométheusz keserves sóhaját hozza a Kaukázus felől libbenő alkonyi szél. A Duna-mítosznak része a sérthetetlen Szigfrid és szerelmese, a Nibelung-kincsért sóvárgó Krimhilde, aki a hun Attilához a Dunán hajózik keletre. Még talán az izlandi Edda gyilkos kardokat kovácsoló törpéit is beleölelhetjük a Duna mitikus körébe, hiszen a Nibelung-éneket az Edda-dalok finomabb, csiszoltabb, s természetesen udvariasabb, azaz lovagiasabb változatának tartjuk. A mór Hispániában harcoló lovag, a keresztény Roland úgy sújt le kürtjével a muzulmán szaracénra, akár a mi Duna-völgyén kalandozó Lehel vezérünk a német császárra.

Hésziodosz szerint a Dunának három testvére van: az arkadiai Olümpia mellett szaladó Alpheus, a titokzatos Eridanus, mely a borostyán földjén, a cin- és ólomszigetek környékén tekereg (később a Póval azonosítják) és a Nílus. Pindarosz méz­édes dala arról regél, hogy a Duna forrásainak vidékéről, a föld peremén lakó hiperboreuszok földjéről hozta el Héraklész az olajfát, melynek ága az olimpiai játékok győzteseinek jutalma. Hölderlin szerint az Ister, a „dallamos folyó” visszafelé folyik, Keletről Nyugatra, így kötve össze Ázsiát Európával, a kultúra bölcsőjét, vagyis Görögországot a németek ébredő napnyugatával. Hölderlin Duna- és Rajna-szimbolikájához nálunk először talán Csokonai Vitéz Mihály közelít, aki 1795 körül úgy beszélteti a Dunát, mint egy mindentudó, vén bölcset. Adynak is vall a beszédes folyó. A kérdésre, hogy vajon „A Duna-parton sohse éltek / Boldog, erős, kacagó népek?”, azt válaszolja, hogy „Boldog népet itt sohse látott”. És ha már elkezdte, nem is hagyja abba, így locsog tovább a folyó: „A Duna-táj bús villámhárító, / Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda. / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték.”

Jurij Andruhovics egyik írásában visszatérő kép, amint egy elárvult kisfiú – feltehetően maga az ukrán esszéista – a folyóhoz érkezik, megáll a parton, bámulja a vizet. „Kicsiny, szűkre szabott életében még sosem látott ilyen hatalmas vízfelületet.” Számára a folyó egyszerre valódi és jelképes, mitologikus határ: „A folyón túl kezdődik az Újvilág. A Dunán túl fekszik Amerika, vagyis a jövő, a Dunán túl fekszik minden, ami idővel lesz (vagy nem lesz). A Duna – valójában az idő óceánja – vonzza az embert. Közeli jelenléte rengeteg mindent jelent: az időt, az öröklétet, a történelmet, a mitológiát, bennünket magunkat.”