Dobverők

Érdekes, akármilyen jól játszik valaki klasszikus zenét és jazzt, soha nem tudja őket ugyanolyan színvonalon előadni, mert más az ízük, a nyelvezetük – vallja Kőszegi Imre dobos, jazzista, generációjának kiemelkedő muzsikusa. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem nyugdíjas adjunktusa, a Jazz Tanszék egykori ütőtanára és tanszékvezetője december 4-én Kőszegi 75 címmel ad születésnapi koncertet a Müpában.

Fotó: Mirkó István

– Hatvan éve ül a dobok mögött. Mikor látott dobost először?

– Furcsa mód sokáig nem láttam se dobost, se azt, hogyan dobolnak. Csak a Néprádióban hallottam őket. Gyerekkoromban fazekakon gyakoroltam. Újpesten születtem – a személyimben is az van –, nekünk bemenni Pestre olyan volt, mint most elmenni Párizsba. És annyi ideig is tartott. Ötéves koromtól zenélek, tehát hetven éve. Volt egy zongoránk, amit a háborúban nem lőttek szét. Mivel a szüleim látták, hogy óvodás korom óta érdekel a zene, járattak hozzám egy zongoratanárnőt. Kisebb darabokat mutatott nekem, amiket én utána játszottam. Azt hitték, hogy kottából, pedig nem tudtam kottát olvasni. Amikor úttörő lettem, akkor már verővel ütöttem egy kis dobot. Még mindig nem tanultam, de sok énekest tudtam volna kísérni, mert annyit hallgattam őket a rádióban. Tizennégy évesen kaptam egy kezdetleges hangszert. Abban az időben már húszéves srácokkal játszottam zenekarban.

A gimnáziumban Szörényi Leventével, Malek Miklóssal és Bajtala Jánossal jártam, velük indultunk a Ki mit tud?-on Mediterrán együttes néven. Később bekerültem a Magyar Revü Tánczenekarba, akikkel azelőtt Cziffra György is fellépett. Jártam a gimnáziumba, Szörényiékkel játszottam, s közben ment a hírem, mindenfelé hívtak dobolni.

A tanulás nem nagyon érdekelt, csak a zene. Azóta a Könyves Kálmán Gimnázium falára kitettek egy táblát, hogy mi oda jártunk. Akkor Szabó Gábor-díjas voltam, azóta sok más elismerést kaptam, köztük a Liszt Ferenc-díjat is. Levizsgáztam a legmagasabb kategóriában, aztán elkezdtem a konzit, de nem fejeztem be, mert külföldre vittek játszani. Tizennyolc éves voltam, amikor elindult a karrierem Pege Aladár bőgőművésszel. Az együttesében Kovács Gyula dobolt, aki akkor a legnagyobb név volt. Őt váltottam. Lakatos Ablakos Dezső, a szaxofonos – aki később a legjobb barátom lett – ajánlott Pegének, akivel este nyolckor kellett találkoznom egy klubban. Újpestről jöttem be, de olyan ideges voltam, hogy már délután egykor elindultam otthonról, és csavarogtam a városban. Nagyon hideg volt, s mikor megláttam a klub közelében a Gorkij mozit, gondoltam, beülök egy kicsit melegedni. Megnéztem egy szovjet filmet, aztán még egyet és még egyet. Azt hittem, megőrülök. Pege öt évvel volt idősebb nálam. Mivel akkoriban óriási sztárnak számított, csókolommal köszöntem neki… Három hónapig Nyugat-Berlinben léptem fel velük a Trojka nevű orosz étteremben. Musicaleket játszottunk szmokingban. Bekerültem – oda piros mellényben – a Trojka cigányzenekarába, és öttől hétig egy csellóssal is zongoráztam. Annyi pénzt soha nem kerestem, mint akkor. Mindjárt vettem is cintányérokat. Nem aranyat, az engem nem érdekelt. Hangszert és egy használt kocsit. Fölhívtam a szüleimet, és a slusszkulcsot csörgettem a telefonba. Kérdezi anyám, mi ez. Mondom, vettem egy kocsit. Szegény majdnem sírt: „Hát nem is tudsz vezetni!” Jogosítványom nem volt, az igaz, de a srácoktól megtanultam vezetni. Úgy jöttünk haza Pegével. Megúsztuk. Tőlem először akkor kérték el a jogosítványt, amikor már végre megszereztem.

– Később miért döntött úgy, hogy saját együttest alapít?

– Mert szeretek újítani. Én meghalnék, ha ugyanabban a zenekarban kellene ötven évig játszanom. Megőrülnék. El is váltam kétszer.

– Mi az összefüggés a két dolog között?

– Hogy… nyughatatlan természet vagyok, újító. Folyamatosan figyelem a fiatalokat, velük mindig megtalálom a hangot. Misszió is számomra, hogy segítsem őket, hiszen engem is az idősebbek tanítottak, és vittek magukkal.

– A dobosok milyen kapcsolatot ápolnak a szomszédokkal?

– Nekem mindig akkor lett jó kapcsolatom velük, miután láttak a tévében vagy hallottak a rádióban. Újpesten kezdetben komfort nélküli lakásban laktunk. Amikor gyerekként „zörögtem”, a szomszédok nem örültek, de abban a házban akkora ricsaj volt, hogy elment. Tizenhét éves koromban háromszobás lakásba költöztünk, ahol az én szobám az utcára nézett. Lehetett hallani, ha gyakoroltam, de ez már akkor volt, amikor Szörényiékkel a Ki mit tud?-on szerepeltünk. A lakók a sámlin ülve nézték a kis tévét: „Ni, ott az Imi!” A műsor után a fél utca az utcán várt. Kezdetben annyira elvakult zenész voltam, hogy nem érdekelt, hogy előttem állnak, és engem senki nem lát. Tele volt a terem csajjal, a többiek már megnősültek, mire engem észrevettek. Később ezt megreformáltam. Amikor a Tabánban Frank Zappával játszottunk – az világraszóló esemény volt, rengetegen voltak kinn –, engem egy ideig nem lehetett látni, mert egy cintányér pont kitakarta az arcomat. Szerencsére a road, aki mindent beállít a zenekaroknak, rosszul húzta meg az állványt, és az egy idő után lekonyult. Onnantól engem is láttak.

– Számos színházi és filmes produkcióban vett részt, több mint százötven popzenei és jazzlemez elkészítésében működött közre. Világsztárokkal és a hazai muzsikusok legjobbjaival játszott együtt. Magyar agykutatóval hol zenélt?

– Freund Tamás neves tudós a barátom, szaxofonozik. Másik barátunk, a nyelvzseni Gaál Ottó billentyűzik, akinél majdnem minden évben találkozunk Veszprémben. Nagy ebéd után beszélgetünk, jól érezzük magunkat, aztán bevonulunk a stúdióba, és zenélünk. Örömmel játszom velük.

Fotó: Mirkó István

– Miért dobolt egy ideig cirkuszban?

– Miután befejeztük a nyári turnét a Magyar Revü Tánczenekarral, leszerződtünk egy utazócirkuszhoz, és öt hónapig nekik zenéltünk Jugoszláviában. Hú, ott olyan jazzlemezeket lehetett venni! Onnan szereztem be az első presszógépemet is. Anyám elájult, mert még a cukrászdában sem volt olyan. Divatos ruhákat vettünk, bárokba jártunk, hát fiatalok voltunk. Senki nem gondolná, hogy a dob milyen fontos a cirkuszban. Azt sehol nem tanítják, hogy ott hogyan kell kísérni az előadást. Az artisták kérték, hogy amikor földobják a buzogányt, vagy amikor meglökik a bohócot vagy kapnak egy pofont, akkor kis dobbal, pergéssel segítsük őket. Anélkül közel sincs akkora siker, a dobbal tapsot lehet kicsikarni. Miközben játszik egy számot a zenekar, bejön a tigris, a teve, a kecske, és persze az állatok nem ritmusban lépnek. Azért volt egy-kettő, amelyiknek egészen jól ment. Nem könnyű zenélni a zenekarral, közben az állatok mozgását is lekövetni. Viszont kiválóan meg lehet tanulni a „függetlenítést”, amikor a négy végtag más tempóban játszik. Minden tanítványomnak ajánlottam, hogy dolgozzon cirkuszban, én rengeteget profitáltam belőle.

– Miért vállalta el a Magyar Jazz Szövetség elnöki posztját?

– Hiúságból, tetszett. Gonda János volt a szövetség elnöke, aki 1965-ben megalapította a jazztanszakot. Lemondott, és legnagyobb meglepetésemre engem szavaztak meg. Két dologra vagyok büszke, az egyik, hogy én találtam ki a magyar jazz napját, ami azóta is dübörög. A másik, hogy szociális hálót szerettem volna kiépíteni az idősebb zenészeknek, akik már nem tudnak játszani, és nagyon kevés a nyugdíjuk. Ezt hat év alatt nem nagyon sikerült elérni.

– Közel húsz évig tanított a Zeneművészeti Egyetemen, és magántanítványokkal is foglalkozott. A családjában követi valaki a zenei pályán?

– A kisebbik unokám dobol, de nem tanítottam. Még nem volt nyolcéves, amikor Vácott játszottunk a Rákfogóval, és mondták a lányomék, hogy megnéznek. Most is jönnek a Müpába. A második sorba vettem nekik jegyet, oda még lelátok, s majd biztos azon gondolkozom, hogy nem éhes vagy szomjas-e a gyerek. Régen a szüleim is jártak koncertekre. Egyszer egy utcabálon játszottunk, rengeteg fiatal csaj volt. Mikor ingre vetkőztem, anyukám felszólt, hogy „vedd fel a pulóvered, mert megfázol!”. Szóval eljöttek Vácra a lányomék, ahol a fellépés előtt Szakcsi Lakatos Bélának mutattam egy felvételt, amelyen az unokám dobolt. A gyerek ott állt a színpad előtt verővel a kezében, lezselézett hajjal, zakóban, csokornyakkendőben, és annyira akart játszani! Szakcsi felhívta, én beállítottam neki a széket, mert nem ért le a lába, és lementem a színpadról. Belekezdtek egy bluesba. Nem telt bele két perc, az egész zenekar velük játszott. Az unokám tartotta a tempót, ahogy kell, és amikor Szakcsi azt mondta, hogy szóló!, a gyerek szétverte a dobot. Aztán visszajött a tempóba, és szépen befejezték a számot. Leesett az állam.

– Mit csinál, amikor nem dobol?

– Évek óta járok úszni. A baráti köröm főleg zenészekből áll, sokat beszélgetünk, együtt járunk vacsorázni, koncertekre.

– Igaz a hír, hogy jó üzletember?

– Áh, az csak legenda! Két örömöm van, amikor megveszek valamit, és amikor eladom. Legalább harminc éve történt, hogy hoztam egy új, átlátszó plexidobot nyugatról. Óriási divat volt egy időben. A koncertünkre eljött a barátom, az egyik jó nevű együttes dobosa, aki mindig mindent meg tudott venni. Szünetben odajött hozzám, és rámutatott a dobra: eladó? – Hé, csak most hoztam. – Mit kérsz érte? Gondoltam, mondok egy akkora összeget, hogy biztos sok lesz. – Kilencvenezer forintot. – Jujj, nincs nálam csak hetven, de holnap elviszem neked a húszast. – Tied! – Másnap akkor érkezett a pénzzel, mikor épp indultam valahová. Felvettem a zöld-fehér csíkos csizmámat, a legnagyobb divat volt kinn, itthon olyat akkor nem is láttak. A barátom lenézett rá, majd azt kérdezte: mennyi? Gondoltam, mondok 1000-1500 forintot. – Háromezer? – kérdezte. Már húztam is le a csizmát.

– Tíz évvel ezelőtt szintén a Müpában ünnepelte a születésnapját. Mivel készült akkor, és mivel készül most?

– A mostani koncertet eleinte úgy akarták hirdetni, hogy Kőszegi Imre 75/60, de valaki azt mondta, hogy ez olyan, mint egy vérnyomásmérés eredménye. A Kőszegi 65-ön három trióval és Duka Norbert bőgőművésszel léptünk fel.

A koncert előtt két héttel már nem volt jegy, amire most rávertem, mert már egy hónappal ezelőtt elfogyott mind egy szálig – Kőszegi 75/telt ház. Nagyon szeretnék meglepetést és örömet szerezni a közönségnek. Fellép a Budapest Vonósnégyes, Tony Lakatossal ketten játszunk, aztán én dobolok egy nagyot. Utána Szakcsi Lakatos Béla és Pecze Balázs trombitás, majd Szentpáli Roland tubaművész következik. Orbán György bőgőn, Bécsy Bence gitáron, Rozsnyói Péter zongorán játszik. Egy éve gondolkodom a műsoron, hogyan kezdődjön, hol legyenek a fények, ki ki után következzen. Fő a fejem, hogy időben leszáll-e Tony Lakatos repülőgépe, aznap nem lesz-e

sztrájk, mindenki odaér-e.

– Látom, nagy az izgalom.

– A zene miatt nem izgulok, leülök és játszom, az nem gond, azért viszont igen, hogy minden stimmeljen. Rendnek kell lenni. Koncert közben is szoktam sztorizni, tíz évvel ezelőtt a Müpában annyit beszéltem! Most majd vigyáznom kell, bár mindenkinek nagyon tetszett. Nekem mindenről eszembe jut egy történet. Koncert közben persze csak színpadképeseket mesélek el. Imádom, ha a közönség jól érzi magát.