Hogyan lettünk kávénagyhatalom?

Magyarország különleges szerepet töltött be a hidegháború idején: összekötő volt a két világrend között. Sajátos kereskedelmi gyakorlatával megteremtette a gazdasági átjárhatóságot a vasfüggönyön. Már a negyvenes években elkezdték kiépíteni – egykori nácik segítségével – azokat a hálózatokat, amelyek kitermelték a szocialista nagytőkéseket. Utat mutattunk az internacionalizmusból a globalizmusba.

Szerényi Gábor rajza

Borvendég Zsuzsanna

történész, Magyarságkutató Intézet

Már 1946-tól magyar kommunista hálózatot működtetett a szovjet titkosszolgálat Svájcban azzal a feladattal, hogy a nyugati kommunista pártok választási kampányait, a francia baloldal sztrájkjait finanszírozza. Nemcsak politikai célokra juttattak el pénzt, de illegális fegyverkereskedelmet is lebonyolítottak, és egy svájci fedővállalaton keresztül közvetítették a szovjet és a román olajat a nyugati piacok felé. Mindezt két magyar titkos ügynök felügyelte: Nyerges János és Száll József. Száll évekkel később emigrált, és egy szabadkőműves páholy aktív tagjaként tevékenykedett Olaszországban, Nyerges János azonban egészen a rendszerváltásig fontos szürke eminenciása maradt a magyar gazdasági diplomáciának.

Nyerges volt az, aki még svájci évei alatt kialakította az első kereskedelmi útvonalakat a frissen lezárult vasfüggönyön keresztül Németország nyugati megszállási övezetei felé. Üzletfelei kivétel nélkül korábbi magas rangú náci tisztek voltak, ami akkor nyeri el igazi pikantériáját, ha hozzátesszük, hogy Nyerges 1944-ben munkaszolgálatosként a bori munkatáborba került. Az erőltetett menetet szerencsésen elkerülte, mert jugoszláv partizánok segítségével sikerült megszöknie (minő véletlen), de alig néhány hónappal a háború lezárása után már egykori üldözőivel tárgyal a kereskedelmi kapcsolatok felvételéről.

Nem is akárkik lettek a szovjet megszállás alá került Magyarország üzleti partnerei. A legismertebb közülük Kurt Becher, Heinrich Himmler jobbkeze, aki azzal a feladattal érkezett Budapestre a német megszállás után, hogy a magyar gazdasági javakat megszerezze az SS részére. Az ő támogatásával szervezték meg a vagyonos zsidó családokat Svájcba szállító híres Kasztner-vonatot, amely akcióban Becher korántsem humanitárius szempontokból vett részt, hanem azért, mert felismerte: a tehetős zsidó emberek több hasznot hajtanak neki élve, mint holtan. Számítása beigazolódott. Becher vagyonos üzletemberként került ki a háborúból, a számonkérést megúszta, és már 1947-ben olyan céget alapított, amely egyes magyarországi termékek forgalmazására monopóliumot nyert, később a Monimpex termékeinek árusítója lett Nyugat-Európában.

Becheren kívül legalább egy tucat élvonalbeli náci nyerészkedett a magyar kereskedelmen, például Helmut Triska, aki a háború idején a náci erőszakszervezeteket irányító intézménynek, a Birodalmi Biztonsági Főhivatalnak volt az első számú vezetője Budapesten, majd a CIA alkalmazásába került; 1945 után háborús bűnösnek nyilvánították Magyarországon, nem léphetett be hazánk területére. Személyes jelenlét nélkül is számos termék forgalmazási monopóliumát nyerte el. Triska és a mögötte álló Atlas cég tipikus példája a kétpólusú világ kezdetén kialakult kollaborációnak, hiszen Triska a CIA megbízásából vett részt az Atlas megalapításában, amely cég több keleti ország kereskedelmi forgalmába belépve monopóliumot kapott különböző árucikkek forgalmazására. A profitból bizonyos százalékot a keleti kommunista pártokhoz juttattak el, ezzel segítve azok megerősödését. Áttételesen tehát az amerikai hírszerzés is hozzájárult a keleti blokk szovjetizálásához.

A CIA már a korai időben élénk érdeklődést mutatott a magyar külkereskedők nyugati mozgásai iránt, hamar felfigyeltek arra a sajátosságra, amely megalapozta Magyarország összekötő szerepét Kelet és Nyugat között, és hosszabb távon lehetőséget teremtett a külkereskedelmi lobbi felemelkedésére is.

A frankfurti magyar külkereskedelmi kirendeltség 1949-ben kezdte meg működését, s átvette a nyugatnémet területek felé menő kereskedelmi forgalom irányítását. 1950-től Nyerges visszatért Budapestre, és a Külkereskedelmi Minisztérium főosztályvezetőjeként hozzá tartozott a teljes kapitalista világgal folytatott gazdasági tevékenység felügyelete, ellenőrzése. Ő koordinálta a frankfurti kirendeltségen folyó munkát is, amely legalább a hatvanas évek közepéig meghatározó színhelye volt a külgazdasági kapcsolatoknak. Természetesen titkosszolgálati bázisként is működött, a forradalom előtt az államvédelem ügynökei dolgoztak a kirendeltségen, de a Kádár-rendszer első éveiben fokozatosan a katonai hírszerzés emberei vették át az irányítást.

Szerényi Gábor rajza

Junger Károly 1950-ben került Frankfurtba. Kivételes tehetséggel képviselte a kommunista párt érdekeit. Egykori náci tisztek segítségével mind az üzleti életben, mind a gazdasági adminisztrációban olyan korrupción alapuló kapcsolatrendszert tudott kiépíteni, amely különleges jogokat biztosított a hazánkat képviselő külkereskedelmi vállalatok számára. Az Élelmezésügyi Minisztériumban csakúgy megvolt az embere, mint a Szövetségi Gazdasági Minisztériumban, akik az éves kereskedelmi kontingensek tárgyalása előtt rendszeresen kiszolgáltatták a német tárgyaló fél szándékait, illetve úgy manipulálták a saját delegációjuk munkáját, hogy a magyar érdekeket tudják szolgálni.

A hidegháborúnak ebben a szakaszában évente meghatározott kvóták szerint lehetett szállítani termékeket a nyugati országok számára, és volt olyan időszak, amikor Magyarország olyan értékben nyert kereskedelmi kontingenst a németektől, mint Franciaország. Ez a magyar kereskedelmi adminisztráció óriási sikerének könyvelhető el, hiszen nem egyszerűen arról volt szó, hogy ellenséges zónába tartoztunk, hanem arról is, hogy Magyarország méreteiben és gazdasági teljesítményében sem volt Franciaországhoz mérhető. Joggal merül fel a kérdés, hogy miképpen tudták kihasználni ezeket a lehetőségeket a magyar külkereskedők. A válaszban rejlik Magyarország speciális szerepe a hidegháborús szembenállás idején.

Az amerikai hírszerzés már az ötvenes évek végén tanulmányt készíttetett arról, miért mutat a magyar külkereskedelemben a reexport aránya egyre növekvő mértéket. A közvetítő kereskedelem lényege abban áll, hogy az importőr és az exportőr közé beékelődik egy közvetítő cég, amely a tevékenységéért általában jutalékot kap, vagy a vételi és eladási ár közötti különbözetből szerzi a hasznát. A kétpólusú világban a szovjet blokk előszeretettel használta ezt a fajta kereskedelmet a nyugati baloldali pártok támogatására, hiszen ha egy pártvállalatot igénybe vettek az árucsere során, a neki szánt jutalékkal a mögötte álló kommunista pártot támogatták.

Azzal együtt, hogy ez a szovjetek által kidolgozott és folyamatosan használt mechanizmus volt, Magyarország szembetűnően nagyobb arányban alkalmazta a reexportot, mint akár a Szovjet­unió. A közvetítő kereskedelemmel gyakorlatilag olyan termékekre is tudtak kereskedelmi kontingenst nyerni, amelyet hazánkban nem is állítottak elő. Ennek köszönhetően volt Magyarország egy időben Nyugat-Európa legnagyobb kávéellátója. A tevékenység mögött azonban sötét pénzügyi machinációk zajlottak, ugyanis a reexport üzletek nagy többsége veszteséggel zárult. A népgazdaság számára ugyan erős ráfizetést jelentett mindez, de a nyugati cégeknél jelentkező nyereségből titkos számlákra visszacsorgatott pénzekből lehetett illegális ügyleteket finanszírozni, titkos bankszámlákat hizlalni.

A reexport fénykora a hetvenes években jött el, amikor a külkereskedelmi lobbi elérte, hogy a magyar külkereskedelmi vállalatok külön engedély nélkül alapíthattak cégeket a kapitalista világban. Megkezdődött a vadszocialista offshore birodalom kiépítése, amely a reexport segítségével csatornákat létesített a kettészakított világ egymástól elzárt részei között, és olyan tőkeáramlást biztosított a Kárpát-medencén keresztül, amelyre talán soha nem volt példa. A tőke azonban csak keresztülfolyt az országon, az ebből eredő haszon nem maradt itt.

A gazdasági machinációk – amelyek segítségével lerabolták az országot, és a nyolcvanas évek végére csődközeli helyzetbe taszították – nem működtek volna a politikai kapcsolatok felfuttatása nélkül. Nyerges János kulcsfigurája volt a gazdasági diplomáciának, rendkívül jó kapcsolatokat ápolt a Közös Piac intézményeinél, de megvoltak a politikai preferenciái az NSZK-ban is.

A kádári nyugati nyitás politikája azért volt annyira sikeres, mert a hatvanas évekre már volt egy stabil alap, amelyet a negyvenes évektől kezdve építettek a náci tisztek segítségével. A nyugatnémet Szabad Demokrata Párt, az FDP alapító tagjai között több korábbi náci tisztet is találhatunk, nem meglepő, hogy jó kapcsolatot ápoltak a Nyerges fémjelezte magyar vonallal.

Már 1956-ban gyakran tárgyaltak az FDP politikusai a berlini magyar követséggel, de Kádár hatalomra jutása után ezek a kapcsolatok felértékelődtek. A német szabad demokraták mögött nagytőkés körök álltak, amelyek jövedelmező lehetőséget láttak a keleti piacokra való behatolásban, így támogatták az FDP és a magyar kormányzat között erősödő párbeszédet. Már 1957-ben kifejezték ama reményüket a szabad demokrata iparmágnások, hogy ha a magyar gazdaságban megkezdődne a liberalizáció, és esetleg a kizárólagos állami tulajdonszerkezetet megbontanák, nem lesz majd reprivatizáció, vagyis a nyugati befektetők lehetőséget kapnak arra, hogy felvásárolják a magyar vállalatokat vagy azoknak egy részét.

Messzire vezet mindez, de azt tudjuk, hogy a nyolcvanas években az FDP a magyar ellenzéki pártok közül éppen az SZDSZ-t tekintette partnerének, őt támogatta az átalakulás folyamataiban, nyilván tőle várta a számára legelőnyösebb privatizációs szabályok meghozatalát és a piac teljes liberalizációját. Nem kellett csalódnia. Az ország kifosztásához vezető folyamatok valahol a negyvenes évek második felében kezdődtek a náci hálózatok felhasználásával, a reexport felfuttatásával, és a külkereskedelmi lobbi hatvanas évekbeli megerősödésén át eljutottunk ahhoz az offshore birodalomhoz, amely pénzszivattyúként áramoltatta ki a tőkét az országból. Ezeknek a hálózatoknak a meglétéről és rombolásáról nem szólnak még a történelemkönyvek, pedig enélkül nem érthetjük meg a közelmúlt és a jelen történéseit sem.

Vége