Hőhullám

A klímaváltozás kérdése megkerülhetetlen, forró téma, hiszen a környezeti változások hatással vannak ránk, legyen szó akár a tengerszint emelkedéséről, az extrém időjárásról vagy a sarki jég olvadásáról, de kihatnak az emberi viselkedésre is. Megszületett a „klímaszorongás” és az „ökogyász” jelensége. Túl késő már, hogy visszafordítsuk? Vagy úgyis a mohó ipar fog dönteni a sorsunkról?

Hidrológus vizsgálja a talajt a szárazság sújtotta dél-afrikai Graaff-Reinet gátjánál. Törésvonalak Fotó: Mike Hutchings Forrás: Reuters

A globális felmelegedés háromféleképpen hathat a pszichénkre: direkt, indirekt és pszichoszociális módon. Az első esetbe tartoznak a természeti katasztrófák okozta pszichés problémák, mint depresszió vagy egy szörnyű esemény által kiváltott szorongásos zavar, a poszttraumás stressz. A felmelegedés okozta gyakori hőhullámok miatt még a gyilkosságok száma is megnövekszik! A globális ökológiai krízisre egyre többen reagálnak szorongásos tünetekkel: ilyenkor a fokozott stressz, álmatlanság és pánikrohamok sem ritkák.

Az „ökoszorongásnak” is nevezett jelenség már olyan sok embert érint, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság a jövőben akár pszichiátriai betegséggé is nyilváníthatja. A csökkenő erőforrások ráadásul teret adhatnak majd a nemzetek közötti ellentéteknek is: a Föld egyes részein ellehetetlenül az emberi élet élelem vagy víz hiányában, ezért kezdetét veszi az ökomigráció. A felmelegedés pszichológiai hatásait vizsgáló kutatások többsége a legnagyobb veszélyt éppen ezért az emberi agresszió növekedésében látja.

De vajon tényleg lehet siratni egy tájat?

Dúll Andrea környezetpszichológus szerint a gyász tárgyak kapcsán is megjelenhet. Ha eltörik a kedvenc ceruzánk, vagy elköltözünk, ezáltal eltűnik a személyes terünk, de tájak megváltozása kapcsán is érezhetünk hasonlót. Ha átépítik a teret, ahol a nagymamánk szokott üldögélni, az veszteséget, gyászt okoz bennünk. Tág környezetünk, az életünk szempontjából létfontosságú Föld átalakulása óriási veszteségélmény. Az ökoszorongás kifejezés már a kilencvenes évek óta létezik, csak nem volt ennyire elterjedt fogalom. A tudomány régen tisztában van azzal, hogy jóformán mindentől lehet nem racionális mértékű, azaz logikusan gyakran nem igazolható, az életet gátló szorongást érezni. Valaki a fűtől, valaki a pókoktól vagy akár az őszibaracktól fél. Az ökológiai katasztrófa és klímaváltozás okozta szorongást ilyen felfokozott intenzitással egy-két éve tapasztalja a környezetpszichológus.

– Hozzáállás kérdése, hogy a változást érezzük-e, vagy sem. Egyes őszi napokon 25 fok van, a következőn mínusz kettő, a szélsőséges időjárás pedig nem pszichológiai állítás, hanem természettudósok szerint már a változás jele. Számos dolgot nem érzékelünk, de tudatában vagyunk ezeknek, ilyen például bizonyos állatfajok kihalása. Nyilván akkor lehet gyászolni, ha már megtörtént a veszteség, de már előtte is érezhetjük a veszteségtől való szorongást – fejti ki a szakember, aki szerint a tapasztalatok azt mutatják, Magyarországon nem csak a „ráérőket” érinti az ökoszorongás, ráadásul a jelenség széles mezőt átfog életkort és iskolázottsági szintet tekintve. A középiskolák iskolapszichológusai is gyakran jelzik, hogy a serdülő korosztály ezzel a panasszal fordul hozzájuk.

Hidrológus vizsgálja a talajt a szárazság sújtotta dél-afrikai Graaff-Reinet gátjánál. Törésvonalak
Fotó: Reuters

A közösségi médiában és a hírportálokon napi rendszerességgel ömlenek ránk a közelgő katasztrófát jósló írások. A veszteség érzése kiterjedhet magára a megváltozott ökoszisztémára, a kihalás szélén egyensúlyozó állatfajokra, de olyan helyekre is, amelyek személyes vagy kollektív jelentést hordoznak, ilyen volt például az ikonikus párizsi Notre-Dame leégését övező gyász is, amely milliókat érintett meg.

Egy kutatás szerint a klímaváltozással kapcsolatos fenyegetettségre többféleképpen reagálhatunk: tagadással, érdektelenséggel, szorongással és aktív felelősségvállalással. Akik tagadják a problémát, azok igyekeznek még jobban kiélvezni a javakat, amíg még lehet. Dúll Andrea szerint a média szerepe néhány pánikkeltő túlkapás ellenére inkább pozitív. A természettudósok túlnyomó többsége egyetért abban, hogy a jelenség nem fordítható vissza, csak legfeljebb a mértékén, ezáltal pedig későbbi életkörülményeinken változtathatunk. A tudás az egyedüli remény arra, hogy egy sosem látott mértékű fogyasztáscsökkenésre, a viselkedésünk megváltozására inspiráljon.

Hátszegi Eszter pszichológus szerint az ember általában eldönti, hogy hisz-e a klímaváltozásban, vagy sem, utána pedig azokat a híreket fogadja be, amelyek a hitét alátámasztják. Előrejelzések szerint Magyarországon, két éghajlati öv találkozásánál lassú, így nehezen észrevehető változást tapasztalunk majd, amely leginkább a szélsőségek irányába mutathat. Nehéz úgy átélni valamit, hogy nincs róla személyes tapasztalatunk. Hátszegi Esztert az idei nyár óta többször is ezzel a problémával kereste fel egy-egy beteg.

– Terápia során mindig el szoktam mondani a páciensnek, hogy paradox módon nem a klímával kapcsolatos félelmével fogunk foglalkozni. ­Elképzelhető, hogy korábbi traumákat kell fel­dolgoznia, ahogyan az is, hogy stresszkezelő technikák segítségével csak a gondolkodását ­szük­séges pozitív irányba fordítani. Nem feltétlenül kell mélyre ásni, eszközöket kell az emberek ­kezébe adni, hogy meg tudjanak birkózni az érzéssel – fejti ki a szakember, aki szerint a klímaszorongás egyúttal motivációt is jelent. Ha valami nem szólít meg minket, akkor nem is fogunk cselekedni.

Hógolyózó szaúdi férfi a sivatagban. Lehet-e siratni egy tájat?
Fotó: Reuters

A komfortzónánkból való kilépés mindig áldozattal jár, engednünk kell az igényeinkből – mutat rá a pszichológus, aki ugyan bízik abban, hogy a jelenség pozitív irányba mozdítja az emberiséget, de belátja, tíz, húsz, vagy akár ötven év is eltelhet, mire elérjük azt a kritikus tömeget, amely másképp gondolkodik, és környezettudatosan neveli a következő generációkat. A szakember szerint nehéz feloldani a tehetetlenség érzéséből fakadó dilemmát, hiszen az újabb és újabb cikkek mind azt hangoztatják, hogy a szén-dioxid-kibocsátás 95 százalékáért az ipar felelős. Ehhez a számhoz képest az egyén fogyasztása csepp a tengerben, de mégis felelősséget kell vállalni, hiszen a gazdaság a fogyasztói társadalmat szolgálja ki: ha én fogyasztóként döntök, és másokat is ráveszek arra, hogy kövessék a példámat, akkor az kihat az iparra, hiszen a rendszer a mi valós és vélt igényeinkre épül.

A depresszió és a szorongás klímától függetlenül is civilizációs betegség: arról szól, hogy képtelenség a manapság áradó információmennyiséghez, a rohanáshoz, a létbizonytalansághoz alkalmazkodni. A nagyvállalatok ráéreztek a legújabb igényekre, környezetbarát és ökotudatos fantázianevű termékekkel fordultak rá a trendre: az ökoszorongás a legújabb üzlet. Hiába járunk vászonszatyorral vásárolni, hiszen az előállításából fakadóan még nagyobb az ökológiai lábnyoma, mint a nejlonzacskónak. Könnyen érezheti az ember, hogy csapdába esett, és nincs kiút, de legalábbis nehéz eligazodni.

Az egyedüli megoldás Dúll Andrea szerint a globális eszmecsere és a cselekvés: ha megtesszük, amit lehet. Ez adhat erőt és magabiztosságot. A cselekvés valós értéke pedig lehet, hogy elhanyagolható a célhoz mérve, mégis ez a fajta emberi kompetencia az, amely a későbbiekben, felelős döntési helyzetben nagyobb változást tud előidézni.