– Nagyon helyesek voltak a gyerekek. A hónap első kedd délelőttje – amikor kicsiknek játszunk a Marczibányi téren – mindig szívmelengető számunkra. A hangszerek iránt érdeklődnek, többen szívesen ki is próbálják azokat. Ezeken a koncerteken nincs sem színpad, sem erősítés. Énekelünk, mondókázunk, mintha kibővített családnak házi muzsikálnánk. A „Marczi” szinte a második otthonunk, már a megnyitóján is felléptünk. Havonta egyszer felnőtteknek is tartunk akusztikus koncertet, most már a harmadik generáció jár a Marczibányi térre. November 30-án a Müpában még az esti koncerten is voltak egészen kicsik. Nem árt nekik, amit mi játszunk. Nem kell gügyögni a gyerekekhez. A közös alkalmainkon Kányádi Sándor bácsi azt tanította nekik: „A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok.” Azt mondta, hogy ezeket a József Attila-sorokat a gyerekek jobban értik, mint a felnőttek, le is tudják rajzolni. Azt tapasztaljuk, hogy az egészen kicsik nem a szövegre és a poénokra érzékenyek, hanem a ritmusra, az éneklés módjára, a hangulatra. Emlékszem, egyszer egy óvodáskoncerten odajött hozzám egy kislány, hogy „jaj, hadd kérjek egy dalt! – Mit szeretnél? – kérdeztem. – József Attilától a Tudod, hogy nincs bocsánatot. – Miért éppen azt? – Mert a papám kedvence, és én is nagyon szeretem.” Megint csak Kányádit idézem, mert naponta többször szoktam: