Mit ér száz forint?

Sikerült, ismét megcsinálta: 2019-ben újra Gui Angéla önkéntes civil tevékenységét támogatta a Magyar Posta közel másfél millió forinttal. A tavalyi pénzből cipő és a sportszoba berendezése került a nagydobronyi gyermekotthon karácsonyfája alá, idén meleg papucsot hoz majd a Jézuska. Nem wellnesshétvége a jótékonykodás.

Fotó: Kurucz Árpád

– És miért?

– Az emberek alapvetően jók, szeretnének segíteni, de nem tudják, mit tehetnének, és hogyan. Nem tudnak elindulni. Amikor találkoznak egy-egy ilyen történettel, leegyszerűsödik számukra a kérdés, mert végre látnak egy utat, amelyre rácsatlakozhatnak. Többen azt hitték rólam, hogy Nagydobronyban dolgozom főállásban, esetleg jótékonysági szervezetet irányítok irodával, kamionnal, sok-sok munkatárssal.

– Angélához is csatlakozni akartak?

– Elmondtam a jóakaróknak is: gyermekotthonba járni nem wellnesshétvége. Kimenni egyszer, és megnézni, mint a kirakatban a bábukat, hogy hű, milyen szépek, de milyen rossz nekik, mennyi trauma érte őket az életben, és még milyen sok fogja…, és ezzel ki van pipálva: láttuk, megsimogattuk, kivittük a plüssmacit. Aki bevonódik az ilyen helyzetekbe, pontosan érzi, a gyermekotthonok lakóinak is megvan a maguk élete. Nem mutogathatják magukat naphosszat, csak hogy legyen kenyér az asztalon. Ugyanakkor, ha nem tudnak róluk, nem is jön a segítség – ördögi kör. Nem könnyű megtalálni a nyilvánosság határát, az egyensúlyt, amellyel az otthon is nyer, de közben a gyerekek is élhetik a saját életüket. Ezért rá szoktam kérdezni: „Biztos, hogy Nagydobrony? Nagyon messze van. Lehet, hogy 24 órát álltok majd a határon.” Úgy kell a jó szándékú embert a saját útjára terelni, hogy nem utasítom vissza, de nem is feltétlenül cipelem magammal. Mert nem csak árvák vannak ezen a világon. Tőlünk függ, hogy a saját köreinken kívül észreveszünk-e mást is.

– Jótékonysági futónagykövet, aki főállásban is egészségkommunikációval foglalkozik. Szakmai „ártalom”, hogy testestül-lelkestül, az egész személyiségével van jelen egy-egy akcióban?

– A családi gyökerek is számítanak biztosan. Partiumi születésű vagyok, a Ceaușescu-rezsimben nőttem fel, de még a legnehezebb időszakban is természetesnek tűnt, hogy ha két tojásunk van csak, akkor abból készítek bundás kenyeret a barátaimnak. Otthonról hoztam magammal azt a késztetést, hogy megosszam másokkal, amim van, mert attól biztosan nem leszek kevesebb. Az árvákhoz való odafordulásom is visszavezet a szülőföldemre: már kamaszkoromban rendszeresen hazavittem egy-egy kislányt vasárnaponként a nagykárolyi gyermekotthonból.

Fotó: Kurucz Árpád

– De miért kell ehhez még futni is?

– Harminckilenc évig semmilyen sportot nem folytattam, miközben a szakmámban azt kommunikáltam, hogy a betegségek kétharmada megelőzhető lenne, ha másképpen élnénk. Kutatások bizonyítják: azokat a betegséget a legnehezebb megelőzni, melyeknek a kialakulása tőlünk függ, tehát a viselkedésünkön kellene változtatni. Senki más nem tud helyettünk felmenni a lépcsőn, vagy lefutni egy félmaratont. És a gyógyszerek sem adnak mindenre megoldást. Sokféle hatásnak kellett összeadódnia az életemben, hogy életmódot váltsak – mondhatnám, akkor hallottam meg a saját hangomat, amikor egy betegségnek nem találták az okát, és az orvos azt mondta, nem tud már hova küldeni, és mit vizsgálni, kezdjek el futni, azzal biztosan nem veszíthetek. Ezzel elindított egy olyan úton, amely teljesebbé tette az életemet. Most már el sem tudnám képzelni, hogy ne fussak, és ezzel ne segítsek másokon. De nem igaz, hogy rögtön könnyű és jó volt: amikor az első félmaratont futottam, néhány kilométer után már sírtam, közben azonban egy belső utat is megtettem, leküzdöttem a fizikai fájdalmat és a rossz gondolatokat, hogy minek is csinálom, mennyivel jobb volna otthon üldögélni a fotelben.

– Az biztosan könnyebb. A szenvedés eltörpül, amikor egy nagyobb célért fut?

– A hosszútávfutás felér egy belső utazással: a holtponton úgy érzem, mintha nem is léteznék, szinte megsemmisülök, ezzel egy időben a halhatatlanság élménye is megérint, felismerem, hogy legyőzhetem az aggályaimat, és képes vagyok megtenni, ami korábban csak álom volt. Amikor futok, akkor vagyok a legközelebb ahhoz, aki teremtett, meg saját magamhoz is – olyan találkozásaim vannak ilyenkor, amilyeneket máskülönben soha nem élnék át. Egy ilyen belső úton jött a gondolat, mennyivel jobb lenne, ha a futással nemcsak magamért tennék, hanem másokon is segítenék. Társakat gyűjtöttem magam köré, először Böjte Csaba gyermekeinek gyűjtöttünk adományokat, és elfutottunk Dévától Budapestig. Az egyik esemény szervezése hozta magával a másikat, és annyi szeretetet kaptam az önkéntes munka során, hogy úgy éreztem, enélkül a munkámat is fásultabban végezném. Van hol feltöltődnöm! Egy vérből vagyunk szlogennel 500 kilométeres jótékonysági futást szervezek minden évben az Országos Vérellátó Szolgálat segítségével – így az esemény szó szerinti és szimbolikus értelmet is kap.

– Van határa a jótékonyságnak?

– Olyan sok történetet hallani, amely hitelvesztéssel ért véget. Én a magam cselekedeteiért felelek, miközben persze feszegetem a határaimat. Igyekszem két-három havonta eljutni a nagydobronyi gyermekotthonba, és igyekszem minden évben más-más gyermekotthonnak is adományokat gyűjteni. Büszke vagyok a lányaimra, akik szintén bevonódtak a munkába, idén a szüleim is eljöttek velem Nagydobronyba, ami azért volt nagy élmény, mert az ott élő gyermekek soha nem találkoztak még azzal, hogy két generáció együtt él, családban – és szeretik egymást. Három nemzedék összetartása végképp elképzelhetetlen nekik. Öröm volt látni, hogy azok, akik megosztják velem a legféltettebb titkaikat is, egy pillanat leforgása alatt úgy tekintettek az anyukámra és az apukámra, mint a nagyszüleikre.

– Ez a kapcsolat soha nem ér véget?

– Sokszor úgy érzem, nem két, hanem 72 gyermekem van, és még sok ezer, akin segíthetek. Ha nem vagyok ott, akkor is napi kapcsolatban állunk, naponta írják és mondják, jó éjszakát, anya, hogy vagy, anya. Hogy van a család? Elmondják, mi történt velük. Persze tudomásul kell vennem, hogy nem tudok mindenkit megmenteni. Ha csak belegondolok, milyen volt a múltja és milyen lesz a jövője ennek a hetven gyermeknek, ülhetnék és sírhatnék egész álló nap, hiszen sem a múltat nem tudom megváltoztatni, sem a sorsukat. A jelenben viszont adhatok: van, amikor addig ér el a kezem, hogy télen ne fázzanak, máskor csak annyit tudok írni, hogy gondolok rád nagyon. Idén még mindenképpen megyek Nagydobronyba, már várnak, mondják is, nem lesz karácsonyfa, ha nem jössz, „Angéla, családja és annak szeretete legyen itt” – írta egy kislány. Az elmúlt hetekben több mint ötven levelet kaptam a gyermekotthonból, nem volt könnyű olvasmány. Az is beszédes, hogy tárgyi ajándékot szinte nem is kértek a lányok – ők olyan dolgokra vágynak, amiket nem árulnak a plázában.

– A napokban vette át a Magyar Posta elismerését, közel másfél millió forintot. Ráadásul nem is először nyert a civil társadalmi szerepvállalás erősítésére meghirdetett pályázaton.

– A tavalyi pénzből meleg cipő és a sportszoba berendezése került a nagydobronyi gyermekotthon karácsonyfája alá, idén meleg papucsot hoz majd a Jézuska a gyerekeknek, és csodás új ágyneműt, hogy szebb legyen az álmuk.