– Jól befűtöttek a nagydobronyi gyermekotthonban?
– Még tavasszal elromlott a kazán. A kárpátaljai otthonban hetven gyermek él több épületben, isteni gondviselés, hogy nem télen állt le a fűtés, hanem azokban a napokban, amikor megenyhült az idő. Kezdetben messziről figyeltem: elindult egy segítő kampány hatmillió forintért, de teltek a hónapok, és látszott, nem halad a gyűjtés. Nyáron kint voltam a Sziget Fesztiválon – a nagylányom menni akart, de egyedül nem engedtük –, végig az járt a fejemben, hogy úristen, egy vagyont költöttem a koncertre, miközben egy pillanatát sem élveztem, majd két órát álltam sorban, hogy kijussak a szigetről. Ahogy küszködtem a tömegnyomorban, megláttam egy százforintost a földön, felvettem, és abban a pillanatban átfutott az agyamon, hogy itt ez a hatvanezer ember, ha mindenki csak száz forintot adna a gyermekotthonnak, máris meglenne a kazán. De tudtam, nyáron nehézkes adományt gyűjteni, az emberek úgy érzik, végre eljött a pihenés ideje, és nem akarnak semmi mással foglalkozni. A nagy melegben egyébként is nonszensz kazánra gyűjteni. Támadt egy őrült ötletem, még aznap kiposztoltam: keresem azt a hatvanezer embert, aki kinn volt a Szigeten, és mindenkitől csak száz forintot szeretnék kérni, hogy a nagydobronyi otthonban idén télen se fázzanak a gyerekek.
– Bejött az ötlet?
– Tizenötezren megosztották az üzenetet, egy hét alatt összegyűlt nem is hat-, de kilencmillió forint. Novemberre megérkezett a kazán az otthonba, hamar üzembe is helyezték. Igazi csoda, ésszel fel sem fogható, hogy emberek ezrei ismeretlenül is megbíztak bennem, elhitték: ez nem kamu történet. Szerintem Isten minden gyermekben ott van, és minden jó cselekedetben, ott kell lennie az ilyen megmagyarázhatatlan történetekben is.
– Mi lett volna, ha beüt a közösségimédia-bumm, és nem tudja kézben tartani az eseményeket?
– Addigra már beütött. Tavaly Mikulás napján érkezett meg a hetvenedik gyermekként Nagydobronyba Kamilla: kartondobozban találták egy ukrajnai tó partján december elején. Az otthon vezetőivel napi kapcsolatban állok, megírták a hírt, és hogy már nagyon várnak. Kapásból kiposztoltam, milyen jó dolgom van: ahelyett, hogy plázákban rohangálnék karácsonyi ajándékok után, inkább azon gondolkodhatom, minek örülnének a nagydobronyi gyerekek. Na, ez elindított egy húszezres megosztást mindenfelé a világon, több ezren szerették volna örökbe fogadni Kamillát, percenként jöttek a szívszorító üzenetek, meddő nők és más, nehéz sorsú emberek élettörténetei, amelyekre, úgy éreztem, kötelességem egyenként válaszolni. Akkor azt hittem, itt a vég, ezt már nem bírom. Érkeztek a használt ruhák tömegével, egyesével átválogattam, kimostam mindet, dugig megtelt a garázs, belőlem meg feltört a kérdés: hát búcsúcédulát árulok én?! Mert sokan úgy érzik karácsonykor, hogy az egész évi nemtörődömséget, önzést letudhatják némi jótékonykodással. Kérdezte is a kislányom: Anya, az emberek miért csak karácsonykor akarnak jók lenni?