Rálöktek a pályára

Leginkább történelmi női sorsokat bont ki regényeiben, de el is utaztatja időben és térben az olvasóit. Ugron Zsolna pályájának kezdeti báját az erdélyisége és a nőisége adta, aztán kiderült, hogy máshoz is jól ért. Történelmi kalandokról, képernyőéhségről és a Gothár-botrány kapcsán saját „metoo”-tapasztalatáról is kérdeztük.

Fotó: Bach Máté

– Zavarja, ha erdélyiként lerománozzák?

– Zavarna, ha előfordulna, és bizonyára hosszú előadásba kezdenék, hogy az illető megértse, amit nem ért. Erre tizenegy éves koromban biztosan nagyon érzékeny lettem volna, hiszen akkor települtünk át Kolozsvárról Budapestre. Én személyesen ugyan nem, de nagyon sok erdélyi találkozott ezzel, főleg a 2004-es, kettős állampolgárságról rendezett népszavazás idején. Az erdélyi mivoltommal inkább külföldön akad dolgom, amikor kiderül, hogy magyar vagyok, de Erdélyben születtem. Sokszor el kell magyaráznom, hogy Erdély nem a Rocky Horror Picture Show egy képzeletbeli helyszíne, valóban van ilyen hely. Ráadásul ezer éve élnek ott magyarok, egy ideje nemzetiségi kisebbségként. Amikor azt kérdezik: magyar vagyok-e, vagy erdélyi, akkor arról beszélek, hogy nincs ilyen választás. Sokszor próbálom a katalán példán keresztül elmagyarázni, akkor jobban megértik.

– Az íróban azonban rendre Erdély győz. Ilyen erősek a gyökerek?

– Nem tudom, hogy a családi gyökér vagy az ott eltöltött tizenegy év gyerekkor, majd a hét év felnőttkor-e az oka, csak azt tudom, hogy ez a lényem része. Ott vagyok elememben, szeretek ott lenni, ahol keveredik Közép-Európa és a Balkán. Sajátos, abszurd, szürreális, de látni kell azt is, hogy nem tündérvilág. Nehezen tudnám elképzelni, hogy ott is éljek, mert látom a rokonaim elemekkel folytatott küzdelmeit, és

Horváth Anna volt kolozsvári alpolgármester esete is bizonyíték arra, milyen ingatag Romániában a jogállamiság. Nekem ez ma már nem lenne könnyű. Mindenesetre mindig úton vagyok lélekben, oda vagy onnan.

– Történelmi regényt jóval fáradságosabb, munkásabb írni, mint kortárs fikciót. A kutatással eltöltött vagy a megírás ideje a több?

– Az Erdélyi menyegző előkészítése két évig tartott, A nádor asszonyaié már csak egy év volt. És még így is lehet hibázni, amire utóbb fel is hívják az ember figyelmét. Még ha ez a nehezebb vállalás is, nem tudok róla lemondani, mert engem a kortárs valóság íróként nem érdekel. Az író sok időt tölt a regénye világában, és nekem másféle világra van szükségem ahhoz, hogy az engem foglalkoztató dolgokat elmeséljem. Nem hiszem ugyanis, hogy az én hétköznapi valóságom olyan érdekes lenne. Talán egyszer erre is sor kerül, bár egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy segíti a belső világok kivetülését, ha nem korlátozzák az ismert valóság létezésének szabályai. Ezeket tologathatja, kerekítheti az író, ha más korba helyezi a történetét, mert akármennyit kutatok is, nem tudok egy XVII. századi ember gondolatvilágával azonosulni, így mindenképpen nagyobb tere van az írói teremtésnek. Magát az írást ritkán élvezem, legalábbis a munka részét, nekem valójában kín írni. Az első szövegtömeget mindig pánikban, nagyon gyorsan írom meg. Egy regényt három-négy hónap alatt, vagyis először kész a mennyiség, aztán következik az átírás, a minőség. Folyamatosan rettegek, hogy nem leszek kész határidőre. Ezért egy ideje nincs is határidőm, ami borzasztó, mert így nem írok, vagy csak tessék-lássék. Jól akkor tudok írni, amikor a lányaim nyaralnak, tehát legalább ők nem szenvednek az elviselhetetlenségemtől. Nem jó a közelemben lenni, amikor írok. Még nekem sem, nemhogy másnak. Javítani már tudok úgy, hogy mellette másra is figyelek, hogy mellette élek is.

– Ha írni nem szeret, miért szánja rá magát újra és újra?

– Mert elvonulhatok egy másik világba, ahol mini teremtőként építkezhetem. Létrehozhatok egy világot, amelyben a kérdéseket is én tehetem fel. Sőt számtalanszor újraforgathatom a filmet. És nagyon szeretek kéziratot leadni. Szeretem, amikor a történeteim tőlem függetlenül kezdenek el élni.

– Televíziósnak indult, aztán zabolai kastélyúrnő lett, majd befutott író, és most ismét elsősorban tévézik, és irodalmi esteket szervez. Minek szokta magát nevezni?

– Azt mondom, író vagyok, mert mind közül azt szeretem a legjobban. Tévés újságíróként indultam, és a mai napig szeretek olyan dolgokról forgatni, amelynek értelmét látom. Remek feladat volt az Aranyok Aranya sorozat, amelyben Várkonyi Gáborral és Csorba Lászlóval Arany balladahősei után nyomoztunk. A Nagyokban pedig a beszélgetés a fontos, és azok, akikkel beszélgetek. Nem is riporterként kérdezem őket, az a jó, ha mesélnek. Nem zavarna az sem, ha nem látszanék, éppen eléggé szem előtt vagyok így is. Nyilván működik bennem exhibicionizmus, másként nem kötnék ki folyton kamera előtt vagy színpadon. Ez utóbbi sokáig kín volt. A Hollóasszony című kisregényből lett felolvasószínházi darab, amelyben szerepeltem is. Akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen élvezem. És másfél éve havonta megy a Várkert Irodalom sorozatban a Nagy magyar versek estünk, vagyis az Enemvé, amelyet Seres Tamás szerkesztő-rendezővel közösen készítünk. Színészekkel és zenészekkel különböző témakörök köré válogatott klasszikus és kortárs verseket olvasunk, szerzőkről, irodalomról, szerelemről, túrós csuszáról sztorizunk, ahogy éppen alakul. Külföldön azt hiszik, viccelek, amikor elmesélem, hogy havonta kétszer irodalommal, sőt verssel megtöltünk egy 500-600 személyes termet. A Várkert Irodalomnak művészeti vezetője is vagyok, és nagy öröm, hogy Juhász Annával és a Várkert csapatával közösen felépítettük az ország leglátogatottabb irodalmi színpadát.

Fotó: Bach Máté

– Tudatos az írói építkezése? Mert erre enged következtetni, hogy kosztümös romantikus regényeket ír nőként a nőknek, vagyis azoknak, akikre olvasóként mindig lehet számítani.

– Nem mondanám, hogy romantikus regényeket írok. Szerintem elég realisták, sőt. Sokan ki is akadnak a Hollóasszony brutalitásán, de hát nem volt lányregény a XV. századi élet. Sose volt az, de az erőszakhoz való viszonyunk azért változott. Az sem igaz, hogy nőknek írok – magamnak írok leginkább, de azért írok, mert olvassák, mert másokat is érdekelnek a történeteim. Nem készültem írónak, pontosabban nem írtam többet vagy mást, mint az emberek általában, naplót, rövid meséket legfeljebb. Aztán egyszer csak megszületett az Úrilányok Erdélyben első változata, amelyben a családi receptek mellett történetek voltak. Először nem is fogadta be a kiadó, aztán egy barátunk bevitte az Ulpius Kiadóhoz, ők kiadták. Olyan siker volt, hogy ez lett a biankó csekkem: írhattam bármit. Mondjuk úgy, hogy rálöktek a pályára. Ha siker lett, jöjjön a következő. Így lettem író. A következő regény, a Szerelemféltők, négykezes Meskó Zsolttal, mert úgy meg voltam rémülve, hogy egyedül bele se mertem vágni. Aztán az Erdélyi menyegző előtt elhatároztam, most kitalálom, hogy mit is kezdek az írással, mi az én utam. Nőkről kezdtem írni, mert a női sorsok mindig jobban érdekelnek. Hasonlóbbak a kérdésfeltevések, szorosabb a sorsközösség. Marketingszempontból bizonyára számított, hogy az első regényt egy erdélyi kastélyos nő írta, de már régen nem vagyok az. És remélem, hogy ki is kerültem ebből a skatulyából, sokat kellett fészkelődnöm, de talán már összetettebb a kép. A kosztümös kattanás azért megmaradt, folyton olyan történeteken gondolkozom, amelyeket nem lehetne farmeros szereplőkkel leforgatni. Szoktam is ijesztgetni a kiadót, hogy legközelebb fantasyt írok. Vagy science fictiont. Vannak ilyen novelláim.

– Vita folyik arról, van-e női irodalom, és számít-e, hogy az író milyen nemű. Számít?

– Nincs női irodalom. Egy irodalmi esten tettünk egy próbát, idézetekről kellett eldönteni, nő vagy férfi írta. Ötvenszázalékos lett a hibaarány. Vannak markánsan női hangú írók, és nagyon férfias tónussal írók is. Így van jól. De a női irodalom leginkább lekezelő jelzőként jelentkezik. Egy nő mindig ifjúsági vagy történelmi vagy romantikus regényíró. Egy férfi lehet író. Nem kell férfi író legyen. Se történelmi, se ifjúsági, se semmi. Ő író. Ez nyilván hülyeség, és kínos is. Vannak azért nagyon jó írók itthon, akik történetesen nők, mégis Magyarországon az íróság még mindig férfiszakma: mármint a komolyan vehető, irodalmat író alkotó az férfi. Esetleg idős nő. Néhány kivétellel. De elmúlik ez is, mint ahogy az is éppen elmúlik, hogy három budapesti konyhában dől el, mi az irodalom. Lassan mindenki észreveszi, hogy ez sem marad így az örökkévalóságig.

– A regényírás időigényes munka, nem csak ihlet, ahogy az olvasók gondolják. Egy kétgyerekes anyának időből azonban nincs bősége. Ezért késik a trilógia harmadik része?

– Idő sincs sok, de ha az ember igyekszik, talál. Elkezdtem, dolgozom rajta, de valahogy még nem elég erős az anyag. Az íráshoz csend is kell, belső koncentráció. Két kamasz mellett, akiknek két dolog kell, hogy figyeljenek rájuk, és hogy békén hagyják őket, lehetőleg egy időben, szóval most épp elég nehéz kivonni magam a napi rutinból. Van rendszeres munkám is, amelyből élek. Amikor a trilógia első két részét írtam, egészen más élethelyzetekben voltam, és olyan sodrása volt bennem a történetnek, ami felülírt minden kényelmetlenséget. Nem is biztos, hogy egy-két évente felgyűlik annyi mondanivaló, ami kikívánkozik. Nekem is van klímapánikom, foglalkoztat, hogy mi lesz, hogyan lesz, irritálnak a nőket mindenféle szerepekbe kényszerítő reklámok, attitűdök, hogy ugyanazért a munkáért kevesebb pénzt kapnak. Elrémiszt az elmagányosodás. Tanácstalanul nézem, hogy nem értem, milyen világban fognak élni a gyerekeim. Mégis azt hiszem, a mondanivalóimat a saját eszközeimmel kell megformálnom. Ha éppen XII. századi történettel, akkor azzal. Az én Báthory Annám története, ha kicseréljük a történelmi díszleteket, az individuális boldogulás regénye. Arról szól, milyen, amikor mindenki ellened van. Amikor magasról a mélybe zuhansz. Amikor a rendszer nem tud értelmezni. Hogy mi van az egyén boldogulásával a közösség érdekeihez képest. Ez különben egyre inkább foglalkoztat. Ma a közösségi érdek fölött az egyén akarata diktál. Ha ennek az egyensúlyát keressük, az nyilván nem a diktatúra, csak egy kis visszaigazítás, amelynek organikusan kellene kialakulnia. Mondjuk nem veszem meg a tizenötödik pár tornacipőmet, mert az rossz a bolygónak, nekem meg annyival nem jobb. Sok minden dolgozik bennem. Felülírható-e a fogyasztói társadalom? Mi történik, ha kilúgozunk mindent, ha viszonylagossá tesszük a morált, ha nem definiálunk már semmit, ha a szimbólumaink már szinte csak kereskedelmi szimbólumok?

– A Gothár-ügy kirobbanása óta ismét fellángolt a metoo-háború, ami nálunk, mint minden és mindig, politikai színezetet is ölt. Vannak a ti zaklatóitok és a mi zaklatóink. Olyan közegekben mozog, ahonnan ezek a történetek érkeznek. Van sajátja is?

– A metoo-botrányoknak az lehet a hozadékuk, hogy visszatartó hatásuk van, és talán ráébresztik a tizen- és huszonéves lányokat, hogy nem lehet velük mindent megtenni. Az is biztos, hogy sokkal több a történet, mint amennyi kiderül, ugyanakkor felmerül mindenkiben, akinek efféle tapasztalata van, hogy lenne-e kedve nyilvánosság elé állni, vállalja-e a következményeit. Mert vannak. Végső esetben járhat azzal, hogy kilökik a pályájáról. Még kezdő tévés koromban részt vettem Cipruson a közszolgálati tévék szövetségének workshopján, ahonnan ajánlást hoztam az akkori főnökömnek, hogy próbáljanak ki a képernyőn. A főnököm azt kérdezte: kivel kellett neked ezért ágyba bújnod? Szoktak ilyet kérdezni férfitől?