Onozóné

Fiatalkori emlékként említi Jókai A nők a tűzhely mellett művében, hogy ’49-es debreceni menekültként feleségével a zsúfolt városban nem jutottak semmiféle éttermi koszthoz.

Nágel Manóné; hogy csak a legismertebbeket említsük. És arról ne is danoljunk, hogy a leghíresebb triász, a világhírű szegedi főzőasszonyok – Bálóné (Gajdacsy Julianna), aki Szegedről felköltözött a fővárosba, és a Ráday utcában nyitott híres vendéglőt, sem Bitóné (Kis Kopasz Julianna), aki a leghíresebb fisércsaládból származott, és Onozóné (Dobó Juliska) – sem írtak szakácskönyvet. Nem adtak semmiféle útmutatást, nem adták tovább tudományukat, pedig mindennek „fortélya” volt; például Onozóné világhíres paprikáskészítési módjának; Vilmos császár is kóstolta, bár csípte a száját az erős paprikás halászlé. Nagy kár, mert emlékezetesen főztek.

Onozó Poldiné, született Dobó Julcsa, férjével, a magyar ruhás, jó borivó halászmester Onozó Poldi „bácsival”, eredeti neve Zinkitzer volt, az egykori zegzugos Rácz-város széltiben, a Felső-Tisza rakpart tekintélyes sarokházában tartották fenn híres vendégfogadójukat. „A két alsóvárosi emberpár, Poldi-bátya és Julcsa-néne” királyhalmi szűrésű boraikat (buckai siller), kisüstijüket mérték itt ki. Onozóné férje halála után is negyven éven át főzte a vérpiros színű halpaprikást, a túrós csuszát, és sütötte az ínycsiklandozó rétestésztát a halászcsárdában.

Fotó: Szögi Csaba családi archívuma

Maga Onozóné szeged-alsóvárosi kun szépség volt – kontyba kötött, selyemkendős fej, kígyóbarna szemöldök, „aranypille fülfüggős” szép kerek arc, szép menyecskeviselet –, a fejedelmi termetű, halk, megfontolt beszédű asszony selyempapucsot viselt. „Az a kopogóssarkú, aranyszövésű szegedi női papucs tánc közben sem repült le formás lábáról.” Épp ellentétben állt a másik világhírű szegedi főzőasszonnyal, Bálónéval, akit képei alapján a legkevésbé sem lehet tiszai szépségnek mondani.

A régi halásztársadalom mellett mindenféle érdekes és különös alakok jártak ide – elhozták a külföldieket, mert Onozóné messzi földön Szeged nevezetességei közé tartozott. Itt szerette meg a magyar konyhát Walter Crane, a híres alföldi rajzok készítője, idejárt Mikszáthtól kezdve Móra és Gárdonyi, Dankó Pista és Vágó Pál, még Klebelsberg Kunó is. Őt emlegette Kiss József és Bródy Sándor, idejárt a helyi újságíró-társadalom több nemzedéke, a szegedi színház művészei s az énekkar kardalosai is, akik hatalmas nótaesteket adtak.

Fedák Sári két napig tartó vacsorán vett részt, és Onozónéval egymásra borulva énekelték a nótát, „Tisza partján mandulafa virágzik, / A virágja vízbe hull és elázik”. A régi Erzsébet rakparton, a Tisza-hídtól alig százötven lépésnyire fekvő, földbe süppedt, tornácos, futószőlős vén vendéglőbe járt Onozóék leghíresebb vendége, Tömörkény István is, aki külön szobát kapott – a vízenjárók és kétkezi munkások világáról szóló diskurzusai itt készültek. Juhász Gyula is többször írt Onozóné korcsmájáról: „Tömörkény lócáján darvadozva árván, / Ámulok az élet örökegy csodáján.”

Gazdag és színes élet folyt a vendéglő falai közt: előfordultak sajátos esetek is. Onozóné 1920-ban például bírságot kapott „holmi kis árdrágítás miatt”. Történt, hogy egy olyan vendég vetődött a korcsmába, aki közel sem volt meglepően jó házi kosztjához és még meglepőbb házi számítási rendszeréhez szokva. S amikor a fizetésnél Poldi nénénk kiszámította, hogy „egy sertéssült mög egy kenyér az harminchat pöngő édös lelköm” – a delikvens majd leesett a székről.

Másnap aztán árdrágításért föl is jelentette a vendéglősnét, akit a kihágási bíróság még aznap (!) ezer korona fő-. és ötszáz korona mellékbüntetésre ítélt. S hogy az ördöngös szakácsné az egyedül üdvözítő, modern és korszerű reklámról mit gondolt valójában, álljon itt a másik eset. Midőn a színházi újság hirdetője megkereste, hogy legalább egy „kocka” hirdetést vegyen tőle Poldi nénénk, azt a sommás választ kapta: „Nem én, fiam. Egy bötűt sé. Éngöm üsmer ugyis mindönki, aki mög nem üsmer, azt ögye meg a fene!” 1926-ban Bagits Rozál lett Onozóné utódja a csárda 1934-es lebontásáig; a híres csárda helyén a Sellőház épült; s vele együtt tűnt el a régi, zegzugos Palánk is, Szeged Tabánja.

A régi Szegeden Onozóné mellett női tulajdonosa volt még a Kiss Julcsa-féle kocsmának a Boldogasszony sugárúton, és a Kossuth Lajos sugárúton a Kegyelmes asszonynak is. De jó főzőasszonyok nem csak Szegeden teremtek – Jókai följegyez egy esetet, egy tűzhely melletti lírai idillt, amely, mint valami erkölcsi charme megtestesülése, a legjobban hatotta meg életében. S amelyet, ha festő volna, meg is festene. A „főzőasszonyok” örök újraszületéséről és belső tüzéről szól. „A színháznál volt egy szegény öltöztetőnő, annak volt egy kisleánya. Hatéves gyermek. Akkora kis pici, parányi teremtés, mint az öklöm. Egyszerre az anyja súlyosan megbetegedett, s az apját városi hivatala foglalta el. Hát aztán a kisgyermek mit tett? Széket húzott magának a tűzhelyhez s a maroknyi kis teremtés, aki csak székről érte föl a tűzhelyt, ebédet főzött beteg anyja számára. Úgy hiszem, hogy ebben a helyzetben nem voltak még angyalkák lefestve.”