Molnár Imre – mint elkötelezett kutatója a felvidéki magyarság mártírjának, Esterházy Jánosnak – legújabb könyvé-ben olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek ritkán jelennek meg történelmi művekben. A műfaját tekintve egyfajta társadalomfilozófiai eszmefuttatás ez a könyv, amelynek tárgya a magyarság küldetése, de ezt az áldozatból fakadó szentséghez kapcsolja. Ugyanis egyetlen ország uralkodó családja sem adott annyi szentet a keresztény egyháznak, mint amennyit az Árpád-ház, mi több, az innét származó szentek más országok fényét és dicsőségét is emelték.
Molnár már az első fejezetben arra a következtetésre jut, hogy a történelemtudományban elfogadott tények mögött másfajta történelem is meghúzódik. Ez a szakralitás és a transzcendencia megjelenése az események menetében. Felveti a kérdést: mit keresünk mi, magyarok itt, a világnak ezen a táján? Ha elfogadjuk az isteni gondviselés általános érvényű törvényét, akkor megtaláljuk a választ is: Isten rendeléseként telepedtünk le a Kárpát-medencében. Uralkodóink pedig az Ő akaratát követve építették fel országunkat. Hitvilágunk közel állt a kereszténységhez, ezért nem volt nehéz felvennie az új hitet. Sőt bizonyos hitbéli igazságokat jobban át tudtunk élni. A Boldogasszony-tisztelet évszakonkénti változata csak nálunk található meg. A Magyarok Nagyasszonya megnevezés kifejezi azt, amit évszázadok óta érzünk iránta. Csak a magyarok királya volt „apostoli”, tehát szakrális uralkodó. Korunkban, amikor a népek hátat fordítanak Istennek, megfontolandó a könyv gondolata: szentjeink élete hidat képezett az ég és a föld között, a pusztulás szakadékai felett átívelve és népünket segítve.
A kötet fő gondolata a küldetéstudat. Bár a nemzettudat lényegi összetevőjéről van szó, a szociológiai irodalom sem kezeli ezt kellő komolysággal. Pedig ha a nemzet nem tudatosítja a küldetését, akkor céltalanul bolyong a népek kavalkádjában. Ez az egyik meghatározója a nemzet cselekvésének, kreativitásának. A nemzet bizonyos szerepeket lát maga előtt, amelyekről meg van győződve, hogy az emberiség egészét tudják gazdagítani. A szerző felsorakoztatja nagyjainkat, akiknek tevékenysége meghatározó elemévé vált a magyarság küldetésének. Szent István a kereszténység terjesztője, Szent László a világosság harcosa, IV. Béla a magyarhon újraépítője, Nagy Lajos az európai kereszténység oltalmazója, Hunyadi János a nádorfehérvári diadal megtestesítője – folytatva a sort a vértanú Apor Vilmosig, Mindszenty Józsefig és Esterházy Jánosig. Küldetésükhöz vezető döntéseiket nem is lehet emberi logikával értelmezni. És itt újra utalunk a szakralitás logikájára, amelyet ha elfogadunk, magunk is kiválasztottá leszünk.
