No de térjünk vissza Jennifer Lopezhez: amikor egy évtizedek óta sikeres énekesnő előad egy fizikailag piszkosul nehéz, akrobatikus rúdtáncot, az „ócska önreklám”. Nem egyszerű eligazodni nőként az ide-oda csapkodó kritikák között: akkor most az a baj, ha szülés után valaki elhízik, és esténként döngő léptekkel érkezik a hálószobába (sic!), vagy az, ha családanyaként, üzletasszonyként top formában van az ötödik iksz felett is, amit büszkén vállal, ez esetben előadóművészként, nézők milliói előtt? Mindezzel ráadásul óriási pozitív megerősítést adva a latin közösségnek? Ha nem elég vonzó, az a baj, ha túlzottan magabiztos szexualitást sugároz, az a baj.
Ugyanitt: ha slampos, az a baj, ha tűsarkú cipőt hord várandósan, az a baj.
A Super Bowl nem a művészi önkifejezésről szól, hanem a színtiszta szórakoztatásról. Látványról, hatásvadászatról és durrogó tűzijátékról meg lézershow-ról, amíg a játékosok kicsit kifújják magukat, és átbeszélik a stratégiát. Ha zajos stadionrock, ha könnyed, ugrándozós pop, akkor is csak egy nagy képernyős instant lufi, tizenöt percnyi hírnév, amelytől nem fair olyan koncertélményt várni, mintha a londoni Wembley Arenában hallgatnánk a Queent ’86-ban. A latin popzenéért pedig egyáltalán nem kötelező rajongani, de azt illik elismerni, ha valaki profin szórakoztatja a közönséget.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!