Azabaj

A Super Bowl nem a művészi önkifejezésről szól, hanem a színtiszta szórakoztatásról. Látványról, hatásvadászatról és durrogó tűzijátékról meg lézershow-ról.

Shakira és Jennifer Lopez volt az amerikai futball idei Super Bowl-félidejének két fő fellépője Miamiban, ahol az NFL kereken századik szezonját zárták. Most először volt két latin származású énekesnő a halftime show főszereplője, bár Gloria Estefan 1992-ben már énekelt a szünetben. Shakira kötéllel hastáncolt, Jennifer Lopez pedig egy felhőkarcolón kapaszkodva szállt alá a magasból táncosai közé: láthatóan mindent beleadtak a műsorba. A show egyébként akkora esemény, mint maga a döntő, ezért nem meglepő, hogy már közben is záporoztak a kritikák Twitteren: a fanyalgók szerint az egész inkább látványos, túlpörgetett erotikus tánc-show volt, mint popkoncert.

Az első Super Bowlon 1967-ben még rezesbandák játszottak a félidőben, a negatív hangok szerint azonban a fellépések manapság már egyre kevésbé szólnak a zenéről, inkább az adott előadók életművét tuszkolják bele tizenöt percbe, ami köré aztán felhúznak egy rakat látványelemet. Pedig hát volt azért zene is az elmúlt években: Prince­ Foo Fighterst játszott, majd könnyeket csikart ki a Purple Rainnel, Bruno Mars lazán adta a fiatal James Brownt, ráadásul a Red Hot Chili Peppers rockbandája erősítette, a Rolling Stones és Bruce Springsteen hozták a kötelezőt minden felesleges manír nélkül. Paul McCartney megjelenése pedig ugyan nem kap helyet a Super Bowl Halftime Show-k leglátványosabb darabjai között, de egy nagy meccs félidejében a Get Back vagy a Hey Jude szintű himnuszokra azért elég jó érzés lehetett üvölteni.

A U2 2002-es fellépése néhány hónappal a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után szintén emlékezetes marad: a zenekar mögött hatalmas transzparensen az áldozatok neve volt látható. Az egyébként ír Bono az utolsó dal végén szétnyitotta kabátját, amelyre belülről az amerikai zászló volt rávarrva. Katy Perry előadása volt eddig a legnézettebb a Super Bowlok történetében a maga 120 milliós megtekintésével, ám nagy valószínűséggel azért, mert az egyik cápának öltözött táncosa elrontotta a koreográfiát, és mindenki ezen nevetett. Janet Jackson és Justin Timberlake közös előadása pedig másik oltári baki miatt maradt emlékezetes: a 2004-es koreográfiá­ban az énekes véletlenül letépte Jackson felsőjét, akinek emiatt kibuggyant a melle – az eset örökre megváltoztatta a közvetítéseket, ugyanis az aktuális Super Bowlt sugárzó csatorna az akkori villantás miatt azóta pár másodperccel késlelteti az élő adást.

No de térjünk vissza Jennifer Lopezhez: amikor egy évtizedek óta sikeres énekesnő előad egy fizikailag piszkosul nehéz, akrobatikus rúdtáncot, az „ócska önreklám”. Nem egyszerű eligazodni nőként az ide-oda csapkodó kritikák között: akkor most az a baj, ha szülés után valaki elhízik, és esténként döngő léptekkel érkezik a hálószobába (sic!), vagy az, ha családanyaként, üzletasszonyként top formában van az ötödik iksz felett is, amit büszkén vállal, ez esetben előadóművészként, nézők milliói előtt? Mindezzel ráadásul óriási pozitív megerősítést adva a latin közösségnek? Ha nem elég vonzó, az a baj, ha túlzottan magabiztos szexualitást sugároz, az a baj.

Ugyanitt: ha slampos, az a baj, ha tűsarkú cipőt hord várandósan, az a baj.

A Super Bowl nem a művészi önkifejezésről szól, hanem a színtiszta szórakoztatásról. Látványról, hatásvadászatról és durrogó tűzijátékról meg lézershow-ról, amíg a játékosok kicsit kifújják magukat, és átbeszélik a stratégiát. Ha zajos stadionrock, ha könnyed, ugrándozós pop, akkor is csak egy nagy képernyős instant lufi, tizenöt percnyi hírnév, amelytől nem fair olyan koncertélményt várni, mintha a londoni Wembley Arenában hallgatnánk a Queent ’86-ban. A latin popzenéért pedig egyáltalán nem kötelező rajongani, de azt illik elismerni, ha valaki profin szórakoztatja a közönséget.