Béke sortűzzel

Hock János, a forradalom által életre hívott Magyar Nemzeti Tanács elnöke 1918. november 16-án „örök időkre szóló nemzeti ünnepként” proklamálta a Magyar Népköztársaság kikiáltását. A nap hőse, Károlyi Mihály Wilson amerikai elnök nyomán arról beszélt, hogy „a pacifista program ma világprogram”. Nagyobbat nem is tévedhetett volna.

Nagykanizsa trianoni emlékműve. Ellenállás nélkül Fotó: MTI/Varga György

Károlyi Mihály magasztos pacifizmusáról hamar kiderült, nem a politikai cirkusz méltányos elbánást nem ismerő arénájába való. Az összeomlás után egyszerre kirajzolódott, hogy győztesek és vesztesek állnak szemközt egymással – s a magyarokat a vesztesek padjára ültették. Alig két hónap alatt ugyanis a régi ország nagyobb része elveszett. Elfoglalták, elhagyták, kiürítették, levált. „Trianon” jórészt Trianon előtt következett be, 1918-1919 fordulóján, a nagy háború utáni kis háborúkban. A Délvidék, a Felvidék és Erdély nagyrészt elveszett, mire az első döbbenetből felocsúdott volna a magyar közvélemény.

Nagykanizsa trianoni emlékműve. Ellenállás nélkül
Fotó: MTI/Varga György

A magyar területi integritást ért első sérelem Fiume horvát csapatok általi elfoglalása volt. Ez még a Wekerle-kormány idején következett be. Október 29-én Fiume végleg a horvát felkelő ezredek kezére került – az utolsó napokban 150 székely katona jelentette a magyar uralmat. A hazavonuló magyar katonákról a járda kövezetén húzták le a bakancsot. A néhány nap múlva egymás ellen forduló olasz és horvát nacionalisták ekkor még közösen rugdalták a döglött oroszlánt: a magyar címert és lobogót, sőt ez utóbbit el is égették. A pánikba esett Jekelfalussy Zoltán, a város magyar kormányzója palotája hátsó ajtaján távozott. A sajtónak pedig azt mondta, Wekerle miniszterelnök szólította fel a távozásra, de csak magát és családját evakuálta egy szalonkocsiban. „A magyar kormány tehát, amelynek védelmeznie kellett volna az ország tulajdonát, utasította kormányzóját, hogy adja át, amit meg kellene védenie. Ez normális állapot?” – kérdezte kétségbeesetten a budapesti közvélemény a kormánytól, s nem az azóta egyetlen bűnbakká növesztett Károlyi Mihálytól.

Károlyi egyébként négy és fél hónapos kormányzása alatt nem tett egyetlen olyan nyilatkozatot, amely Szent István birodalmának egységét érintette volna – Horvátországot kivéve –, de cselekvési bénultsága nem menti fel őt sem a történelem előtti felelősség alól. Valóban a lehetetlenre vállalkozott, amikor a háborús vereséget győzelemmé akarta átformálni pacifista programjával, s a lehetetlen nem is sikerült. Amikor 1918. november 7-én este Belgrádban Franchet d’Espèrey francia tábornok megismertette vele az ország testébe mélyen behasító demarkációs vonalat, megdöbbenve jelentette ki Jászi Oszkárral együtt: „Minket, ha ezt aláírjuk, fel fognak akasztani Pesten, amint visszaérünk.” Nem is írták rögtön alá – s utólag tudjuk, hogy hazafias elkeseredésük nem javította a fegyverszüneti feltételeket.

A sokkszerű közlés, a fegyverszüneti konvenciónak Erdélyt a Marosig s a Délvidéket Péccsel, Bajával magába foglaló rendelkezései baljósan vetítették előre az ország felosztását.

A szerbek rendezkedtek be a leggyorsabban. Csapataik Fehértemplomot 1918. november 8-án, Újvidéket 9-én, Szabadkát és Zombort 13-án, Baját 14-én, Pécset 15-én, Temesvárt és Zentát 16-án, Nagykikindát pedig 18-án foglalták el. Nem volt akarat az ellenállásra, s nem is volt magyar haderő, amellyel meg lehetett volna kísérelni bármiféle védelmet. A szerb megszállás azonnal gazdasági sorompót állított a megszállt és a meg nem szállt területek közé, s elvágta az országot a bácskai gabonától és a mecseki széntől.

Francia megszálló erők a szegedi Tisza Lajos körúton, 1919. Kegyelemdöfés
Fotó: FORTEPAN

Megindult a menekülés is. 1918 végéig legkevesebb 5500 többségében „nadrágos” ember, hivatalnok, tanító és vasutas hagyta el a szerbek megszállta déli városokat. Karácsonykor Zala megye horvát lakosságú muraközi részeit is birtokba vette egy horvát különítmény. A Muraköz elfoglalása után ráadásul a horvátok átlépték a Murát, s a zömmel szlovén lakosságú Vendvidéket, Alsólendvát és Muraszombatot is elfoglalták. Innen azonban a szombathelyi 83. gyalogezred egyik karhatalmi zászlóalja 1919. január 2-áról 3-ára virradóan kiverte az utánpótlási vonalaiktól elszakadt, szedett-vedett délszláv csapatokat. Muraszombat egészen 1919 augusztusáig magyar fennhatóság alatt maradt, érdemes ezt is feljegyezni históriás emlékezetünkbe.

Szabad rablás

A tragikomikum nem hiányzott a Felvidék elvesztéséből sem. Itt a folyamat hosszabb volt: eltartott január közepéig-végéig. A Felvidékre benyomuló cseh alakulatoknak november 12-én még nem volt 1800 katonájuk sem, december végén viszont már húszezer katona, egységes, olasz tisztek vezette parancsnokság, kidolgozott hadműveleti terv és megszervezett utánpótlási vonalak segítették elő a terület birtokbavételét. A számbelileg ugyan többségben lévő, ám az egységes irányítást nélkülöző, szétszórt magyar erők a Vág völgyében eleinte elkeseredett utóvédharcokat folytattak, de december közepére nem csupán Ruttkáról, Zsolnáról és Turócszentmártontból, hanem Pöstyénből és Nyitrából is kiszorultak. Nyitrán a védekezést nevetséges hatásköri villongások nehezítették. A város polgármestere nem akarta átadni a honvédség karhatalmi osztagainak a vármegyeháza udvarán parkoló autókat, mert a kerékgumikat a belügyi tárca fizette. Az ellenállás elmaradt, de szerencsére a szabad rablás is: a cseh csapatok bevonulása után a helyi magyar nemzeti tanácsot felváltó helyi szlovák nemzeti tanács tudta, hogy mi a feladata a karácsony előtti hetekben: a hiányt szenvedő város ellátása cukorral.

December 20-án a pozsonyi németek is megtagadták lojalitásukat az összeroskadó magyar államhatalom iránt, bár a német néptanács ezt udvariasan tette: felkérte a magyar kormányt, hogy ne álljon ellen fegyveresen a cseheknek. A magyar kormány láthatóan nem is erre készült, hanem arra, hogy legalább Budapestre mentse, ami menthető. November–december folyamán Pozsonyból és a Csallóközből kétezer vagon árut szállítottak el Budapestre, főképpen gabonát, de fegyvereket, valamint vasúti és ipari felszereléseket is. December közepén már a keleti megyék és a Szepesség felé törtek elő a csehek.

Ekkorra a Felvidék nyugati megyéit pacifikálta a berendezkedő új hatalom. Nagyszombatban karácsonykor megnyílt az első szlovák színház.

A kegyelemdöfést Clemenceau francia miniszterelnök karácsony előtt egy nappal továbbított kiürítési parancsa adta meg. A rendelkezés Szlovákia „történelmi határait” a Duna–Ipoly vonalán húzta meg, s elrendelte az onnan északra állomásozó magyar csapatok távozását, valamint Pozsony, Komárom, Kassa, Ungvár feladását. Bár a jegyzéket a kormány elutasította, a felvidéki magyar városokat nem tudta megtartani.

Pozsonyt 1918. december 30-án 1142 magyar katona védte, alig voltak mozgósítható csapatok, a katonák szabadságukat töltötték. Ha az összes dunántúli és kisalföldi helyőrséget mozgósítják, talán lett volna erő szembeszállni, de a dunántúli katonákat legfeljebb szűkebb otthonuk, a Dunántúl védelmére lehetett rábeszélni – mint láttuk Muraszombat esetében. A csehszlovák csapatok január 1-jéről 2-ára virradóra véglegesen birtokukba vették a várost. A Pozsonyért folyó harcokban a támadók vesztesége összesen egy halott volt, és 42 sebesült, míg a magyar csapatok harminc halottat veszítettek, és negyvenen sebesültek meg.

A Felvidék másik nagyvárosába, Kassára harc nélkül és vidám énekszóval vonultak be a cseh légiók és a szlovák önkéntesek két nappal a kitűzött határidő előtt, 1918. december 29-én. Kassa védelmétől nemcsak a kormány, de a helyi katonai és polgári vezetők is eltekintettek. A kassai honvédkerület főparancsnoka, Berzeviczy Béla tábornok arról győződött meg, hogy a parancsnoksága alá tartozó honvédség a teljes szétzüllés állapotában van, az utolsó napokban kibontakozó fosztogatásokban maguk a magyar honvédek is részt vettek. Molnár Miklós kormánybiztos maga hívta be a csapatokat a megrémült magyar polgárság kérésére – megakadályozandó a teljes anarchiát.

Január első felében a színmagyar Csallóköz is a cseh csapatok kezére került, az Érsekújváron gyülekező kisszámú magyar szabadcsapatok január 8-án az ellenség közeledtére szétfutottak. Ellenállás helyett, aki tudott, hozzászokott az új urakhoz. Elsősorban a régi urak. Zichy József volt pozsonyi és trencséni főispán a birtokairól kocogott be az új zsupán – most már így nevezték a főispánt – hivatalába január 6-án, vízkereszt napján, amikor a csehszlovák kormány képviselője formálisan átvette a közigazgatást. Magyarul beszéltek, Samuel Zoch korábbi modori evangélikus lelkész ugyanis a Pozsonyban használatos mindhárom nyelvet tökéletesen bírta. Zichy biztosította Zochot, hogy minden hatalom Istentől származik, ezért szívvel-lélekkel fogja támogatni az új csehszlovák kormányt. Ellenállni csak Pozsony munkássága és polgársága állott ellen: az egyetem bezárása, majd elszlovákosítása ellen kibontakozó, szociáldemokraták szervezte tömegtüntetést február 12-én a cseh katonák sortűzzel oszlatták fel. Nyolc halott – köztük több gyerek – maradt a kövezeten.

A történelmi Erdély is idegen megszállás alá jutott 1919. január végére, Nagyváradot és Szatmárnémetit viszont még magyar csapatok és magyar közigazgatás ellenőrizte egészen 1919. április közepéig. Ez is maga volt a csoda. Amikor Kratochvil Károly ezredes december elején átvette az erdélyi katonai kerület parancsnokságát, összesen 749 reguláris katonára, 426 nemzetőrre, nehézfegyverzetként pedig öt ágyúra és 53 gépfegyverre támaszkodhatott. 1918. november 9-én Budapesten a fővárosban tartózkodó székelyekből megalakult a Székely Nemzeti Tanács, amely a székely önállóság eszméjét a magyar egység védelmének szolgálatába állította, s amelybe az erdélyi magyar politika és értelmiség első vonala gyülekezett Benedek Elektől Bánffy Miklósig, Bethlen Istvántól Teleki Pálig.

Ám azoknak a székely gyűléseknek a hangulata, amelyeket 1918 novemberében–decemberében a Székelyföldön tartottak, igencsak különbözött az arisztokraták és konzervatív tudósok által létrehozott Székely Nemzeti Tanács légkörétől. A gyűlések résztvevői Erdély földjének védelme mellett saját földet akartak, méghozzá nem csupán a haza földjét általában, hanem a falujuk határában fekvő nagybirtokból kikerekített saját kisbirtokot. A november során Erdély-szerte tucatjával alakuló „földmíves tanácsok” a földreform és a kisgazda-társadalom gondjaira koncentráltak, nem pedig a honvédelemre, s bár szavakban sokat aggódtak a veszedelembe jutott ország miatt, elsősorban a „kenyér politikáját” követték.

A székely falvak parasztsága helyben maradt akkor is, amikor a román tisztek a vasútállomásokon kicserélték a magyar feliratokat. A városok értelmiségi-hivatalnoki rétege viszont menekülőre fogta a dolgot. „Erdélyben vagy siralomházban lenni most egy[et jelent]” – fejezte ki sok ezer tanárnak és tisztviselőnek az érzését a történetíró Márki Sándor.

A Székelyföldről, Erdély és a Partium román többségű vidékeiről 1918 utolsó két hónapjában mintegy 41 ezren távoztak el – vagy akár kétszer ennyien is, a pontos számokat nem ismerjük. Aki tehette a menekülők közül, az a fővárosba igyekezett. A gyéren érkező vonatok zsúfoltan futottak be Budapest pályaudvaraira, sokgyermekes családok néhány batyuval, rettenetes állapotban kászálódtak le a kupékból. Néhány rossz ruha, sovány ingyenebéd, valamint fullasztó tömegszállások három kiürített iskolában – ez az, amit Budapest Erdély földönfutóvá lett intelligenciájának nyújtani tudott. A menekültek egy része ráadásul olyan vidékekről érkezett, ahová még el sem értek az idegen csapatok. A Partium román többségű keleti része s az Erdélyi-középhegység szórványmagyarsággal alig tarkított román vidékei – amelyek pedig a demarkációs vonalon innen feküdtek – anélkül váltak le a magyar államról, hogy értük akár egy puskalövést kellett volna tennie a román királyi hadseregnek.

Gyulafehérvárra 1918. december 1-jére az aradi Központi Román Nemzeti Tanács hasonló távirati módszerrel hívhatta össze a román falvak népét, mint ahogy tette ezt a magyar kormány két héttel korábban a Magyar Népköztársaság sietősen megszervezett kikiáltásakor. December 1-jén már százezres tömeg várta a határozatok kihirdetését – az ingyenvonatokat a magyar kormány fizette – az ortodox fatemplomokban pedig zúgtak a harangok Máramarostól Torontálig.

A magyar Alsó-Fehér vármegye csendes eltűnését eközben szinte senki sem vette észre. Gyulafehérváron is csak december 5-én lett román polgármester, s csak két héttel később, december 19-én vonultak be a román királyi csapatok. A régi vármegyének csak múltja volt, nem pedig mozgósítható tömegei. Az 1916. augusztusi román betörés kapcsán Ravasz László erdélyi püspökhelyettes ezt írta: „Az egész Mezőségnek nem székely lakta vidékén az oláhság az utóbbi ötven év alatt nagyobb hódítást végzett, mint amennyit ma egy nagyhatalom tud végezni hároméves harcban. Az erdélyi vármegyei magyarság – kimondhatjuk – elvesztette a létharcot: kicsúszott alóla a föld, elhalt ajakán a magyar szó.” „Trianon” Erdélyben tehát már a dualizmus alatt elkezdődött: ötven év alatt több mint háromszáz magyar falu lett románná.

A Károlyi-kormány katonapolitikai passzivitása nem csupán pacifista meggyőződésének következménye volt: attól tartottak, hogy ha nem sikerül a katonai mozgósítás, a fegyveres ellenállás kudarca Magyarország gyöngeségét árulná el.

A budapesti sajtó makacsul kitartott annak sulykolásában, hogy a demokratikus nemzetiségi politika vonzó lesz a román tömegek számára, s hogy előbb-utóbb szociális forradalom dönti meg a bojáruralmat. A magyar kormány demokráciaexportja persze nem jutott el a címzettekhez, a románok viszont kész helyzetet akartak teremteni katonailag, amihez Párizsból erős diplomáciai, a balkáni francia csapatoktól pedig hathatós logisztikai segítséget kaptak. Csapataik december közepére mindenütt elérték a demarkációs vonalakat, de még ekkor sem a hátulról jövő erősítésekre, inkább a hozzájuk csatlakozó erdélyi román nemzetőrségekre támaszkodtak. December 12-én engedélyt kaptak a Maros vonalának átlépésére, Dés, Kolozsvár, Máramarossziget, Nagybánya, Nagykároly, Nagyvárad és Arad elfoglalására.

Ötszörös túlerő

December 16-án Kratochvil ezredes ellenállásra utasította a demarkációs vonalon álló alakulatait, Károlyi azonban reménytelennek ítélte a fegyveres védekezést. Kratochvil nem járt sikerrel az elvonuló németeknél sem: ők szállításra alkalmatlan nehézfegyverzetük jó részét már eladták a Nagyszeben környéki erdélyi román nemzetőrségeknek. Két nappal később Kratochvil visszavonta ellenállásra vonatkozó parancsát, s előkészítette csapatai visszavonulását Nagyvárad és Debrecen irányába. Ez sem volt könnyű feladat: a kolozsvári tüzéreket Debrecen nem fogadta be. A cívisváros nem akart katonát látni, és a fagyos karácsonyi éjben vonuló honvédek Mezőberényben is csak fegyverrel és fenyegetéssel tudtak maguknak szálláskörletet szerezni. Ez volt a magyar Alföld válasza Erdély elvesztésére 1918 csikorgóan hideg szilveszterén.

A székelykocsárdi Maros-hidat védő maroknyi székely katonát bajosan lehetett meggyőzni arról, hogy az ellenfél, noha alig 15 ezer katonát számlált, így is több mint ötszörös túlerőben van. A demarkációs vonalra küldött Fényes László, a nemzetőrség kormánybiztosa alig tudta visszarendelni a zúgolódó székely katonákat a hídfőállásokból: „Inkább ott halnak meg, de nem adják át Erdélyt az oláhnak.”

Európa ítélőszéke

December 22-én, vasárnap Kolozsváron hatalmas gyűlést tartottak a magyarok; körülbelül hatvanezer ember vett részt a felemelő tiltakozáson, de aznap a román csapatok bevonultak Tordára, Nagyenyedre és Szamosújvárra; a várost elhagyó 9-es honvéd huszárok levetkőztetve, rongyokba burkolva érkeztek meg Kolozsvárra. December 23-án Gerescu román tábornok magához rendelte Haller Gusztáv kolozsvári polgármestert, s közölte vele, hogy másnap, karácsony vigíliáján az ő városuk következik. Így is lett. Kolozsvár mindennemű ellenállás nélkül került román kézre.

A Kárpátok őre – szobor Kolozsváron. A bevonuló románok pusztították el
Fotó: FORTEPAN

December 24-én délben a kolozsvári főtéren, Fadrusz János Mátyás király-szobrának fenséges árnyékában két ezred román katonaság, mintegy háromezer ember sorakozott fel győzelmes pózban, s fogadta a román egyházak és testületek hódoló beszédét, nők és hiányos öltözetű katonák lejtették a hórát összefogózva, a magyarok nem mutatkoztak. A Kolozsvári Hirlap francia és magyar nyelvű nyílt levélben fordult a bevonuló román csapatok parancsnokához: „Parancsnok Úr! Románok! […] Mi a fegyvert letettük. Egyetlen fegyverünk az, melynek jelzőjével népünk annak a szobornak ércalakját felruházta: az igazság. Ezzel fogunk majd Európa ítélőszéke előtt megjelenni.”

A kihunyó liberális magyar világ francia nyelven fellebbezett az egyetemes emberi kultúra letéteményesének tartott francia civilizációhoz – de csak a kész helyzetet teremtő fegyveres politika volt rá a válasz. A bevonuló románok felállították a derest, s azonnal bevezették a botbüntetést. Kratochvil január 7-én távozott Kolozsvárról, előbb Bánffyhunyadon, utóbb Nagyváradról és Debrecenből irányította növekvő számú s egyre fegyelmezettebb csapatait, megszervezve az Erdélyt határoló nyugati hágókra és szorosokra épített védelmet. A február elejére megszilárduló észak-déli védelmi vonal és a következő hónapok kitartása megalapozta a székely hadosztály belépését a magyar nemzeti kánon hősi csarnokába. Trianon katasztrófáját azonban sem ők, sem 1919 tavaszán a Stromfeld Aurél vezette vörös csapatok magyar érzésű katonáinak felvidéki sikerei nem akadályozhatták meg.

Hatos Pál, történész