Csontsimogatók

Megmagyarázhatatlan az Árpád-házi uralkodósírok pusztulása. Még az elmúlt évszázadban is történt helyrehozhatatlan kár. Egy közelmúltban megjelent kötetben Buzás Gergely, a visegrádi Mátyás Király Múzeum régész igazgatója és Kovács Olivér történész-újságíró mutatja be a ma ismerhető adatokat Árpád utódainak sírjáról.

A székesfehérvári Szent István Király Múzeum munkatársai templom maradványait tárják fel a püspöki székesegyház előtti téren 1971-ben. A feltételezések szerint 997-ben ide temették el Géza nagyfejedelmet Fotó: Jászai Csaba Forrás: MTI/Jászai Csaba

A székesfehérvári Szent István Király Múzeum munkatársai templom maradványait tárják fel a püspöki székesegyház előtti téren 1971-ben. A feltételezések szerint 997-ben ide temették el Géza nagyfejedelmet Fotó: MTI/Jászai Csaba

Ennek azonban ellentmond az a tény, hogy a betelepítés jelentős részben országon belüli lakosságmozgás volt; ráadásul a frissen épült barokk templomokban igen nagy számban találhatók meg Árpád-házi szenteket ábrázoló festmények, szobrok.

Buzás Gergely erre a kérdésfelvetésre megemlíti: a legszembeötlőbb ellentmondás a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilika példája. A városban Szent István tiszteletére szentelték az új barokk székesegyházat, és ezzel egy időben fosztották ki és verték szét a még meglévő középkori királysírokat, rombolták le a középkori bazilika maradványait. Az 1700-as évektől az 1800-as évekig tartó időszak korszelleme megdöbbentő érzéketlenséget mutat a történelmi maradványokkal szemben. Nemcsak nálunk, a francia forradalmat is hatalmas pusztítás kísérte. A különbség csak annyi, hogy ott ideológiai alapja volt a rombolásnak, nálunk viszont semmiféle eszmetörténeti háttere nem mutatkozott meg ennek a közönynek.

Jankovich Miklós régiséggyűjtő-történész – mondja Buzás Gergely – a budai Szent Zsigmond-templomban talált sírboltról szóló tanulmányában leírja, hogy melyek azok a középkori és római kori emlékek, amelyeket fiatalkorában, a XVIII. század végén még látott, de 1827-re már eltűntek, megsemmisültek. Harminc-negyven év történeti érdektelensége miatt elveszett a magyar múlt jelentős része. A romantika előtti korszak „modernista” volt, a rossz, régi, romos épületeket inkább elpusztította, mint felújította, nem látott értéket a történelem maradványaiban. Persze vannak kivételek is: az aquincumi feltárások megkezdése vagy a kisvárdai vár megmentése, amikor a vármegyei hatóság megtiltotta a téglák elhordását. Erre az időszakra esik, hogy a Zichy családnak köszönhetően a nagyvázsonyi vár megmaradt, ők őrizték meg Kinizsi sírkövét is.

Érdekes probléma az is, hogy az államalapítás előtti fejedelmi sírok miért vesztek el kivétel nélkül. Anonymus ugyan határozottan állítja, hogy Árpád vezért Óbuda Fehéregyháza nevű templomába temették el, ez azonban kétséges. A Gesta Hungarorum fontos történeti forrás, de erős kritikai szemlélettel kell olvasnunk. Buzás Gergely szerint Béla király jegyzője ismert neveket, de sok esetben ezeket nem tudta valós történeti eseményekhez kötni, ezért gyakran maga találta ki, mi történhetett. Valószínűleg Árpád temetkezésével kapcsolatban sem a valóságot írta le. A Gesta Hungarorum információi alapján a honfoglaló vezér sírját másfél száz éven keresztül Óbudán keresték – vagy újabban a Balaton-felvidéki Óbudavár környékén. Salamon Ferenc történetíró már a XIX. század végén kétségének adott hangot, hogy a fehéregyházi sír helyének meghatározása Anonymus alapján lehetséges-e. Béla király jegyzőjének több oka is lehetett a félrevezető gondolat megfogalmazására.

A XIII. században élt még az a meggyőződés, hogy Óbuda Attila városa, és ha Árpád Attila leszármazottja, logikusnak tűnt, hogy ott temessék el. Anonymus egyébként a fejlődő település miatt is költhette ezt a legendát, hiszen ő maga valószínűleg óbudai prépost is volt.

Árpád Bíborbanszületett Konstantinnál is említett leszármazottja, Fajsz vagy Falicsi az unokája lehetett, elődje talán Zolta. Az azonban bizonytalanságra ad okot, hogy a Magyar Krónika az egyenes ági leszármazást hangsúlyozza, holott ebben az időszakban, a X. században még más volt az öröklés rendje. De ettől függetlenül Árpád mellett legalább három kereszténység előtti fejedelmi sírnak kellene lenni. Célzott ásatások híján egyelőre az sem bizonyos, hogy Árpád unokájának, Taksonynak a végső nyughelye a Pest megyei Taksonyban keresendő-e, bár Buzás Gergely szerint ez több mint valószínű.

Miféle szenvedély?

Ugyanakkor a XX. században a Felső-Tisza vidékén két feltételezhetően fejedelmi sír is előkerült. A geszterédi homokdombon 1927-ben disznók túrták ki a csontokat és a sírmellékletet. Csak gyors hitelesítő ásatás követte a leletek napvilágra jutását, nagyobb feltárás azóta sem volt.

A honfoglalás kori magyarok – szemben a hun temetkezési szokásokkal – nem égették el a holttesttel a túlvilágra küldött tárgyakat, és nem temették mélyre a halottakat, így kerülhettek a gazdag mellékletekkel ellátott sírok talajközeli helyzetbe. A rakamazi leletek sorsa még szomorúbb: 1974-ben munkagépek fordították ki a fejedelmi sírt, és a helyiek gyorsan el is vittek mindent, amit csak lehetett. Szerencsére Németh Péter régész sok tárgyat visszaszerzett, és további sírokat is azonosított.

Ha a Felső-Tisza-vidéki sírok valóban fejedelmek nyughelyei, amire az arany sírmellékletek utalnak, akkor az Árpád-ház korai tagjainak csontjai lehettek bennük. Azt persze nehéz lenne megmondani, kik voltak ők. És hogy miért merült feledésbe e fontos vezetőknek a sírja? Buzás Gergely úgy véli, hogy mivel településen kívüli temetkezésekről és kis családi temetőkről van szó, ennélfogva a kortársak a rokonság elhalálozásával még akkor is hamar megfeledkezhettek a sírokról, ha a fejedelmek emléke töretlenül élt tovább. A régészek feltételezik, hogy voltak sírjelek, például sírhalomba szúrt kopják, de ezek gondozás híján hamar megsemmisülhettek. Ebben a korai időszakban halottkultusz létezett ugyan, de olyan típusú emlékőrzés, mint a középkorban volt, nem. Különleges kivétel Taksony sírja, hiszen ez a halála után legalább hetven évvel még ismert volt: oda temették Leventét is utolsó pogány őse mellé. Később azonban ez a temetkezési hely is feledésbe merült.

Az Árpád-házi királyok sírjának pusztulása sokkal lassabban következett be, de a napjainkig tartó érdektelenség nehezen magyarázható. Tulajdonképpen – hangsúlyozza Buzás Gergely – az Árpád-házi uralkodók sírjával csak Henszlmann Imre foglalkozott komolyan az 1860–1880-as évek között. Szinte valamennyi helyszínt tudományos alapossággal kutatta. Sajnos az általa Székesfehérvárott megtalált csontokat beszállították a barokk székesegyház kriptájába. Amikor néhány évtizeddel később újból elő akarták venni a kutatók, kiderült, hogy valaki összetörte a ládákat, a maradványok háromnegyede hiányzik, de a meghagyott csontokat is összekeverték.

Vajon miféle magyar szenvedély lehet az uralkodói csontok gyűjtése vagy csak nézegetése? Ez a motívum ugyanis az Árpád-háziak földi maradványai történetében többször is előfordul. Bél Mátyás az 1730-as években Tihanyban járt, és leírta, hogy az arra tévedő érdeklődőknek az apátság mellett álló kápolnában mutogatják András király csontjait. De hogy hol lehetett ez a kápolna, ma már nem ismeretes.

Mint ahogyan azt sem tudjuk, milyen csontok voltak ezek, és valóban I. András király sírját nyitották-e föl. Sajnos a tihanyi királysírral kapcsolatban is sok a kétely. A XVII. század második feléből származik hiteles leírás az altemplom ép sírjáról, ám a barokk apátság építésekor jelentős károsodás érte. Az altemplom első feltárása a millennium idején történt meg. A jobb oldali mellékhajóban találtak falazott sírt, amelynek a végében kövekből kialakítva volt egy doboz.

Ebben helyeztek el egy csontvázat, amelyről azt gondolták, hogy I. Andrásé lehet. 1954-ben a műemléki restaurálás során László Gyula végzett ásatást, ő már itt találta meg a csontokat, és elküldte Malán Mihály antropológusnak vizsgálatra. Sajnos a vizsgálatról készült tanulmány elveszett, csak egy tihanyi turisztikai füzetből származó részlet ismert. Ami még ennél is nagyobb baj, hogy biztosan nem tudjuk, mi történt a csontokkal. László Gyula jelentése ugyanis megvan arról, hogy elküldte a maradványokat, de annak nincs nyoma, hogy visszaszállították volna őket Tihanyba. Lehet, hogy mind a mai napig valahol a Magyar Természettudományi Múzeumban vannak. Húsz évvel később egy restaurátori dokumentáció szerzője azt állította, hogy tudomása szerint visszavitték a csontokat Tihanyba, és a sírkő alatt találhatók.

A kérdés eldöntéséhez ásatást kellene végezni az altemplomban.

Bazári látványosság

Egyébként két XI. századi sírkő volt az altemplomban. A most is látható mellett egyszerűbb, kereszt nélküli márványfaragvány is, ám az még a XIX. században elveszett. Viszont az 1954-ben középen elhelyezett sírkő eredetileg a mellékhajóban állhatott, míg az írásos források szerint az eredeti királysír középen volt. Az László Gyula dokumentációjából sem derül ki, hogy megtalálták-e a sírgödröt a középkori altemplom közepén. Ráadásul Tihanyban nemcsak

I. Andrást temették el, hanem fiát, Dávid herceget is, ami megmagyarázza a két sírkövet, de kétségessé teszi, hogy kinek a csontjait találták meg 1954-ben a mellékhajóban lévő sírban. Talán az archeogenetikai vizsgálat hozhatna eredményt.

Ezenkívül csak egy Árpád-házi király földi maradványai ismertek. Székesfehérváron kerültek elő 1848-ban, csatornaépítés során. Ezt akkor III. Bélának és a feleségének a csontjaival azonosították. Ez az egyetlen alkalom, amikor megfelelően dokumentált, hiteles régészeti ásatás zajlott. A földi maradványok későbbi sorsa azonban ugyanúgy megmagyarázhatatlan. A csontvázakat dobozokba rakták, de más sírokból származó csontok is idekerültek: egy női és egy férfi csontváz. Beszállították a Nemzeti Múzeumba, ahol egy ideig bazári látványosságként mutogatták a látogatóknak, sőt a teremőr néhány fillérért a király koponyáját ki is vette a vitrinből, és a látogatók kezébe nyomta, akik áhítatosan simogathatták a maradványt.

A királyi és királynéi sírok mellett lelt női csontváz időközben elveszett, viszont mivel egy állapotos asszony földi maradványait tárták fel, a magzat csontjai megmaradtak. És megvan egy másik férfi csontváza is. Kérdéses, hogy ez azonos-e az 1848-as dokumentációban szereplővel, ugyanis az ásatási rajzon látszik, hogy a jobb combcsont törött, a meglévő csontvázon viszont ép. A két királyi csontvázat 1862-ben a Nemzeti Múzeumból a Mátyás-templomba szállították, és eltemették. Huszonnyolc fejedelem és király földi maradványai közül ez az egyetlen, amelyik megmaradt az Árpád-ház uralkodói közül, viszont azonosítása III. Bélával korántsem vitathatatlan.

Buzás Gergely szerint az 1848-as régészeti dokumentáció azt bizonyítja, hogy a sír jóval korábbi a XII. század végénél, így sokkal inkább Könyves Kálmáné lehet.