Dzsungel

Az Úriemberek véres-szaftos, hullákban és humorban gazdag, fordulatos gengszterfilm. Nem váltja meg a műfajt, az eredmény azért mégiscsak elég szórakoztató.

Mickey Pearson (Matthew McConaughey) megmutatja a kokainpápa Lord George-nak (Tom Wu), ki az úr a háznál Forrás: Freeman Film

Guy Ritchie hosszabb kitérő után tért vissza ahhoz a műfajhoz, amelyben a legjobb: a gengszterfilmhez. Szinte hihetetlen, hogy már húsz év telt el a Blöff és még több A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső óta, a rendezőt mégis azóta a londoni alvilág összetéveszthetetlen stílusú krónikásaként emlegetjük. Ritchie karrierjét ez a két kultfilm alapozta meg, noha azóta rendezett két Sherlock Holmes-mozit, és Az U.N.C.L.E. embere sem volt rossz, azért az Arthur­ király – A kard legendáját és az élő szereplős Aladdint mielőbb szeretnénk elfelejteni.

Az Úriemberek ezúttal nem a kisstílű tróger bűnözők, hanem a nagypályás gengszterek világába visz. Az amerikai születésű, éles eszű Mickey­ Pearson (a mindig jó Matthew McCo­naughey) oxfordi ösztöndíjjal kerül Angliába, hogy aztán London legnagyobb marihuánatermesztőjévé váljon. Életre szóló barátságot köt a brit arisztokráciával, bekerül a legfelsőbb körökbe, de miután jól megszedte magát, inkább korán nyugdíjba vonulna. Ujjat húz viszont a médiamogul Big Dave-vel (Eddie Marsan), aki felbérli Fletcher magánnyomozót (Hugh Grant, aki legalább olyan jól beleillik ebbe a világba, mint a romantikus limonádékba), hogy turkáljon kicsit Mickey múltjában. Fletcher Mickey-t jobbkezén, Ray-en keresztül (Charlie Hunnam) próbálja zsarolni azzal, hogy a sztorit eladja a legtöbbet kínáló filmstúdiónak. Sorra előkerülnek aztán azok a feltörekvő figurák, akik az alfahím helyére pályáznának, ezért Mickey-nek újra bizonyítania kell, hogy még mindig ő a dzsungel királya.

Híres rendezőknél bevett szokás számonkérni korábbi sikeres alkotásaikat. Az ír miért nem olyan, mint a Nagymenők? Spielberg miért nem csinál olyan filmeket, mint a nyolcvanas években, és Guy Ritchie mikor készít végre egy újabb Blöfföt? Martin Scorsese vagy Steven Spielberg a hetvenes éveit taposva már sosem fog úgy gondolkozni, dolgozni, mint harmincévesen. Máshogy állnak ugyanahhoz a témához is, és ez így is van jól. Guy Ritchie talán éppen azért nyúlt újra kedvenc témájához, hogy ezt aláhúzza. Tapasztalt rendezővé érett, ezért hiába tért vissza Londonba, ahol pörög a drogbiznisz és a hatalmi harc, hősei már elegáns zakókat hordanak, és inkább nem mocskolnák be a kezüket, ha nem muszáj. Próbálják a legkisebb nyűggel a legnagyobbat kaszálni, miközben megőrzik tekintélyüket. Nem üvöltöznek egymással, csak ha nagyon nagy a gond – a legdurvább sértés és a háború kirobbantója például az, amikor egy társasági eseményen Mickey nem hajlandó kezet fogni valakivel.

Az Úriemberek történetét egyetlen percig sem vesszük túl komolyan, de a karakterek sorsa sem érdekel különösebben, mivel nem kerülünk hozzájuk közel, bármilyen jó színészek bújtak a bőrükbe. A figurák igazából karikatúrák: a csupán romantikus motivációként működő feleség, Rosalind (Michelle Dockery), az ellenlábas kínai banda feje, a kokainban utazó Lord George (Tom Wu), a hatalomra szomjazó, agresszív Száraz Szem (Henry Golding), az arisztokrata zsidó Matthew (Jeremy Strong), az Edző (a remek Colin Farrell) és YouTube-videókat gyártó, rappelő-bokszoló tanítványai.

Fegyverek, drága autók, kerti grillen sülő wagyu steakek és egymás kigolyózása, avagy harc az alfahím címért: ez a macsó vircsaft egyedül azért nem válik nevetségessé, mert Guy Ritchie olyan laza eleganciával keveri és teríti elénk a lapokat, hogy még az ezerszer látott gengszterfilmes sablonok is végül kiforognak. Az Úriemberek véres-szaftos, hullákban és humorban gazdag, fordulatos gengszterfilm. Nem váltja meg a műfajt, az eredmény azért mégiscsak elég szórakoztató.

(Úriemberek. Rendező: Guy Ritchie, amerikai krimi, 113 perc. Forgalmazó: Freeman Film)