Fél kiló Karinthy

Tatabányán a Komárom-Esztergom Megyei József Attila Könyvtár igaz­gatójaként, az Új Forrás folyóirat főszerkesztőjeként rálátása volt a rendszer­változás folyamatára, saját bőrén is megérezte a nagyipar összeomlását, a gyors ütemű technológiai változást és a kultúra elértéktelenedését. A 75 éves Monostori Imre szerint folyik a kultúrharc szerte Európában, de mindig is erről szólt a történelem.

Teknős Miklós MN Fotó: Teknős Miklós

– Az Új Forrás 1984. októberi számában jelent meg Nagy Gáspár Öröknyár: elmúltam 9 éves című verse a meggyilkolt Nagy Imre miniszterelnök monogramját rejtő sorokkal: „…egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI.” Görömbei András irodalomtörténész szerint olyan „kibiztosított beszéd” volt ez, amelyik valóban robbanást idézett elő a szellemi-politikai életben és a magyarság nemzeti önszemléletében. A folyóirat példányait bezúzatták, a költőt eltávolították az írószövetség vezetőségéből. Hogyan élte meg a botrányt az Új Forrás akkori főszerkesztő-helyetteseként?

– A Nagy Gáspár-vers rendszerváltó vers volt. Szerkesztői figyelmetlenség következtében került az Új Forrásba, nem valamiféle szerkesztői vakmerőségből. Nem vettem észre a robbanótöltetet. Ilyen egyszerű a történet. Különös módon nem akart megsemmisíteni sem a helyi, sem a központi pártvezetés. Igaz, hogy fegyelmit meg pénzbüntetést kaptam, s egy évvel elhalasztották a főszerkesztői kinevezésemet, de a pályán hagytak. És még besúgónak sem kértek fel. Nagy Gáspárral viszont szigorúan elbántak. Ma is úgy látom, hogy a Gondviselés vigyázott rám.

Megszabadulva a múlttól

– A felpuhult rezsimben tabutémának számított ötvenhat, a szovjet megszállás, de már egyre nyíltabban lehetett beszélni. Tatabányán helyi szinten is érzékelhető volt a rendszer bomlása, átalakulása?

– Éppen harminc éve, 1990-ben neveztek ki a Komárom-Esztergom Megyei József Attila Könyvtár igazgatójának, ekkor költözött be az Új Forrás is a könyvtárba. Helyzetem nagyobb rálátást biztosított a folyamatokra – miközben nem voltam párttag, végigkövethettem a tanácsi apparátus felbomlását, az átrendeződést annak tragikus és humoros fejleményeivel együtt. Tatabánya megszabadulóban volt a szocialista múlttól: leállt a bányászat és a nehézipar, s ezzel tízezernél is több munkahely szűnt meg egy csapásra. Krízishelyzet alakult ki, az új vezetés azonban hamar rájött a megoldásra, és a kedvező földrajzi helyzetet kihasználva beengedte a nyugati nagy cégeket. Részben ma is ezeknek az adóiból tartja fenn magát a város. A változás légkörében a másik meghatározó élményem a bomlás, az apparátus szétesése, amely tele volt humoros jelenettel. Már-már kedvünk támadt vidámnak lenni, pedig nem volt éppen vidám a helyzetünk. A megyei pártbizottság első titkárát próbálták volna megválasztani, csak az volt a helyzet, hogy már senki nem akart első titkár lenni. Az egészet élőben adta a helyi televízió, és mi végigkacagtuk a feleségemmel, ahogyan egymásnak kínálgatták a pozíciót: „Hát legyél te az első titkár, Gáborkám!” „Nem, te sokkal alkalmasabb vagy rá, Lajoskám!” – így ment a huzavona hosszú ideig, míg végül már nem is lett új első titkár. Megkezdődött az átalakulás. Nagy szegénység volt, ez nyomasztó élményem. A folyóirat jövőjét még a megyei könyvtár keretei között sem láttam biztosítottnak, rémisztő anyagi körülmények voltak.

Fotó: Teknős Miklós

– Sok folyóirat szűnt meg ekkoriban. Az Új Forrást hogyan sikerült megőrizni szellemi holdudvarával együtt?

– Világos volt előttem, hogy a magyar szépirodalmat nem Tatabányáról fogjuk megváltani, ezért inkább az esszét, a tanulmányt, a kritikát és az interjút helyeztem előtérbe. Ezeket viszont minél szélesebb körű résztvevőkkel, szerzőkkel. Sok huszadik századi magyar történelemmel kapcsolatos tanulmányt és kritikát közöltünk. Kitűnő szerzőgárdánk alakult ki, szerették és becsülték az Új Forrást. Néha ugyan megkaptam, hogy a szépirodalmat csak másodlagosnak tekintem, és ebben volt is némi igazság, de átmeneti korban éltünk, és én fontosabbnak tartottam szociográfiai eszközökkel feltárni helyzetünket – a társadalom állapotát. Azt az utat követtem, amelyet annak idején a Sárközi György által szerkesztett Válasz folyóirat tűzött ki maga elé. Az 1930-as években alapított, majd 1946-ban Illyés Gyulával és Sárközi Mártával újjáalakult folyóiratnál a minőség elve érvényesült mindenáron – akár művészetről, történelemről vagy közéleti kérdésekről volt szó, minden területen.

– Ha már a minőséget említi: Németh László se hiányozhatott az Új Forrás lapjairól.

– Mindenki tudta, hogy irodalomtörténészként vele foglalkozom, nagy kultusza volt a lap körül. Németh László nagy álma, az értelmiségi társadalom szép illúzió; ennyi év után kimondhatjuk, semmi nem valósult meg belőle. Értelmiségi módon gondolkodni, fölismerni a minőséget – ezt dédelgette az író évtizedeken át. Akik rá hagyatkoztunk, a minőséget kértük, kérjük számon ma is mindenen: a közlekedésen, az emberi viszonyokon, a politikán, a kultúrán. Helyette megkapjuk a bóvlit. Mégsem lehet azokat az értékeket eltemetni, amelyeket ­Németh László képviselt. Eljön még a reneszánszuk. Csak most pihennek.

– Ma minőségről leginkább a technológiai fejlődés kapcsán beszélünk. A gazdasági rendszerváltozással megjelentek a számítógépek az otthonokban és a munkahelyeken, az intézmények működéséhez szükséges eszközállomány szinte teljesen lecserélődött. Ezzel egy időben a könyvtárak szerepe is átalakult…

– Körülbelül az volt a felfogás rólunk, hogy úgy működünk, mint egy vegyesbolt: bejön az olvasó, és kér fél kiló Karinthyt meg negyed kiló József Attilát. A tatabányai megyei könyvtárral kapcsolatban meg kellett tapasztalnom, hogy az intézmény még a fenntartónak sem igazán fontos, meg is kérdezték: minek akartok állományt fejleszteni, amikor úgyis selejteztek? Nem értették, minek az a sok pénz a könyvtárba, minek oda infrastruktúra, merőben új dolognak számított a számítógép is akkoriban. Ezekkel a kérdésekkel mind meg kellett küzdeni, nem utolsósorban pedig mentalitást kellett váltani: el kellett hitetni a kollégákkal meg magammal is, hogy igenis nagyon fontosak vagyunk. Hivatásunkat szakmai­ság nélkül, csak úgy, társadalmi munkában végezni nem lehet. Ennek hatására az első tíz évben kilenc kollégám szerzett főiskolai vagy egyetemi diplomát – erre különösen büszke vagyok –, onnantól csak felsőfokú végzettséggel lehetett nálunk könyvtárosi állást kapni. A megyei könyvtárak országos hálózata is egyre jobban működött, rengeteg új ötletet kaptunk, végre lehetett másokra is hivatkozni. Éreztük, hogy nem vagyunk egyedül. Mindez persze sok mozgással, sok fáradsággal járt, de nem bántam. Akkor még bírtam, és a kollégák is. Rendkívül hálás vagyok nekik – mindig is az voltam –, hogy elhitték, csak így, ilyen elkötelezetten érdemes dolgozni, hivatástudatot kell sugároznia az egész intézménynek.

– Közben naponta szembesültek a kultúra elértéktelenedésével.

– Megkezdődött a színes borítók dömpingje, ami azért még nem volt annyira rémisztő, mint manapság, de kérdésként ott lebegett előttünk: ha a könyvtárlátogatók zöme a bestsellert keresi, miért az értéket favorizáljuk? Hiszen alig-alig nyúlnak hozzá!

A szolgálólány

– Ebben a kérdésben abszolút vesztésre állnak? Vagy legyen ez már a pedagógusok gondja?

– Évekig tanítottam, én ma is pedagógustermészetű ember vagyok, hiszek a pedagógiában, a minőségi oktatásban. Ámde komoly aggályaim vannak a magyar kultúra állapotát s különösen a jövőjét illetően, a jövő generációk vállalásaival, elkötelezettségeivel, irányaival kapcsolatban. Hiszem és vallom, hogy a kultúra a legfontosabb érték egy nemzet életében. Nem véletlenül folyt és folyik a kultúrharc szerte Európában. Mindig is erről szólt a történelem. S ha rápillantunk a nyugat-európai fejleményekre, az is világossá válik, hogy a korszellem, a korhangulat nem a nemzeti gondolatnak kedvez, nem a hagyományos nemzeti kultúrákat erősíti. Éppen ellenkezőleg.

– Pesszimista?

– Itt vannak a legnagyobb fájdalmaim a rendszerváltozást illetően. A kultúra nálunk megmaradt a politika „szolgálólányának”, és azt is végignézzük, ahogyan díszletté silányul a fejlett országokban. Egyre inkább a technokrata szemlélet érvényesül. Minőségi tanárok, minőségi iskolák, minőségi szülők nélkül nem megy – nagyon zörög a szekér, de a magyar társadalom nem engedheti meg magának a szétesést. A minőségi elv érvényesülésében a pedagógusé kulcspozíció: ha nincs kellőképpen megbecsülve, akkor kis robotok fognak kijönni az iskolákból, és robotolni fognak, még ha értelmiségi szinten is. Tisztelem és becsülöm azokat az ifjakat, akik elhivatottak a pályaválasztásban, mert roppant felkészültségre és tudásra lesz szükségük a jövőben.

Az életbe belehalni

– Monostori Imrének diákként segített valaki a pályaválasztásban?

– Pedagóguscsaládba születtem, nem volt kétséges, merre induljak el. Szegeden a színház bűvöletében éltem egyetemista koromban. Statiszta voltam öt éven keresztül, operákban, balettban is felléptem, na nem táncoltam, hanem az alabárdot tartottam. Engem annyira lenyűgözött a színház, hogy mindenképpen drámaírói életműről akartam írni a szakdolgozatomat. Tamás Attila professzorom ajánlotta Németh Lászlót, és azóta sem tudok szabadulni az életművétől. Mindig azt hiszem, már ismerem, aztán megint rádöbbenek valami újra, amire korábban nem is gondoltam. Tetszik, nem tetszik, Németh László egész életemre, gondolkodásomra rányomta a bélyegét, de nem bánom. Tőle tanultam meg, hogy örökösen kételkedni kell, legfőképpen magunkban. Ez fontos tulajdonság, amely nem hagy eltunyulni.

– Most min dolgozik éppen?

– Németh László fogadtatástörténetét kutatom 1925-től napjainkig. Mindig is kíváncsi voltam arra, milyen vélemények fogalmazódtak meg róla a különböző rezsimek és társadalmi viszonyok között, hogyan tekintettek rá kritikusok és kultúrpolitikusok, hogyan változott a megítélése az elmúlt száz évben. Rengeteg szereplője van ennek a történetnek, Németh László kapcsán sok kitűnő személy gondolkodásmódjába belelátni. Monográfiám mintegy négyezer bibliográfiai tételt tartalmaz, nagy munka ezt kézbe venni, elolvasni, de szívesen csinálom. Főállású kutatóként szeretném még az idén tető alá hozni a kötetet. 75 éves vagyok, írnék még egy kismonográfiát is Németh Lászlóról, talán az a fél évszázad, amelyet az életművével eltöltöttem, feljogosít erre. Nemcsak eszmeiséget tanultam tőle, hanem jellembeli tulajdonságokat is – ahogyan az életét leélte. A sok betegsége, szenvedése ellenére is mindig a választás lehetőségét hangsúlyozta. Az emberi élet olyan, hogy könnyen tragédiába fordul, képletesen szólva bele kell halni – de hát erről szól a világirodalom is.