Gátat vetni

Az évtizedes akut vita homlokterében valójában egy fontos városfejlesztési kérdés eldöntetlensége generálja a problémát: milyen Római-partot akarunk?

Az 1953-ban épült Királyok útja–Nánási úti fő védmű. Nem jelent megnyugtató védelmet Fotó: Havran Zoltán

Mértékadó szint

A Fővárosi Önkormányzat a csillaghegyi öblözet jelentős árvízi veszélyeztetettségével érvelt még 2017-ben azokon a kihelyezett táblákon, amelyeken a Római-partra tervezett mobil gát látványterveivel eredménytelenül igyekezett meggyőzni az egyre hevesebben tiltakozó civileket. Pontosabban a civilek azon részét, amely ellenzi az elsőrendű védvonal partra helyezését. De léteznek más civilek is, akik velük ellentétben a mobil gát mellett vannak. Csak abban nincs vita, hogy az öblözet védelmét mielőbb meg kell oldani, figyelemmel a 2013-as árvízmagassági rekordra (negyven centiméterrel magasabb, mint az addig mért legnagyobb), amely után az úgynevezett mértékadó árvízszintet is 35 centiméterrel az új rekord fölé kellett emelni. Nem beszélve arról, hogy az éghajlatváltozási prognózisok is egyre gyakoribb és egyre magasabb árvízi csúcsokat jósolnak. Az 1953-ban épült Királyok útja–Nánási úti gátról már évtizedek óta megállapították: nem elég biztonságos.

Az ellentétes álláspontok mentén szerveződő civil táborok két érdekközösséget jelenítenek meg. A mobilgát-párti kör szempontja, hogy a fő védvonal kerüljön a partra, hogy ezzel a jelenlegi hullámtér is védelmet kapjon. Ez érdeke volna annak a mintegy ezer embernek, aki védetlen lakásban, illetve „üdülőparkban” – szabálytalanul – életvitelszerűen él, továbbá azoknak, akiknek éttermük, sportlétesítményük van a parti sávban – és persze az ingatlanbefektetőknek. Fő érvük, hogy megfelelő parti védelem hiányában marad a jelenlegi lepusztultság.

Ezzel szemben a mostani városházi döntést ünneplő másik tábor fő érve az, hogy a mobil gát létesítése túlságosan nagy beavatkozás a folyószabályozás óta kialakult parti ökoszisztémába. Felépítése a tízméteres védőtávolság kialakítása miatt mintegy hat-kilencszáz fa kivágásával járna, és a mobil gát alapját képező 50-70 centiméteres feltöltésen álló további 50-110 centiméter magas, 60 centiméter széles betoncsík a sétányt tovább keskenyítené, illetve a sétányt és a telkeket elválasztaná a Dunától. A kerítésvonali megoldás is hasonló következménnyel járna. Ráadásul ha a hullámtér teljes értékű árvízvédelmet kapna, akkor szerintük nem lehetne gátat szabni a lakóparkok terjeszkedésének.

Az 1953-ban épült Királyok útja–Nánási úti fő védmű. Nem jelent megnyugtató védelmet
Fotó: Havran Zoltán

A Fővárosi Önkormányzat honlapján, a Budapest portálon elérhető szakértői vélemények is egymás álláspontját kritizálva ellentétes következtetésekre jutnak. Például a Budapesti Műszaki Egyetem Geotechnika és Mérnökgeológia Tanszék részéről Móczár Balázs egyetemi docens és Farkas József professor emeritus építőmérnökök 2017. márciusi tanulmányukban tételesen mutatták be a két nyomvonal mellett és ellen szóló szempontokat a következő végkövetkeztetéssel: „Semmilyen észszerű indok, semmilyen műszaki megfontolás nem szól a Nánási út–Királyok útja és a part közötti területnek az árvízvédelemből való kizárása mellett. A fent bemutatott, rendelkezésre álló információk alapján a parti védvonal építése javasolható a megismert műszaki paraméterek mellett.” Csakhogy a geotechnikai szakmérnökök véleményével homlokegyenest ellentétes következtetésre jut például az a Lányi András író-közszereplő által bemutatott szakvéleménycsomag, amelyet egy másik, szintén műegyetemi szaktekintély, Koncsos László professzor, a Vízi Közmű és Környezetmérnöki Tanszék vezetője – és egy sor egyéb cím birtokosa – jegyez.

Mellette Bardóczi Sándor tájépítész, illetve Tosics Iván és Csanádi Gábor városszociológusok fejtik ki álláspontjukat a parti védművel szemben, illetve fogalmaznak meg javaslatokat. Koncsos professzor határozottan a parti sávnál két méterrel magasabban húzódó Királyok útja–Nánási út menti gátnyomvonal mellett érvel.

Ki fizesse a számlát?

Az általunk megkérdezett Simonffy Zoltán nyugalmazott műegyetemi oktató, építőmérnök óvatos a tekintetben, hogy nyomvonali változatokról kezdjünk el beszélni mindaddig, ameddig azt sem döntöttük el, hogy egyáltalán mi legyen a római-parti hullámtér jövőbeli funkciója. Mint mondja, a főváros által ígért közösségi tervezés „profi” lebonyolítása kulcskérdés, mert ha szétszaladnak a szálak, nem sikerül kordában tartani a vitát, nehéz lesz a hároméves határidőn belül eljutni egy konszenzusos változat tervéig. Futaki Károly vízépítő mérnökkel együtt azt javasolták az önkormányzatnak, hogy mindenekelőtt hozzanak létre egy döntés-előkészítő munkacsoportot szakmai szereplők és kompetens civilek részvételével. E grémium feladata a kérdések pontos megfogalmazása, a feladatok ütemezése és koordinálása és annak a meghatározása lenne, hogy milyen témaköröket vigyenek a közösségi tervezés elé, és mi az, ami inkább csak a szakemberekre tartozik.

Az első megválaszolandó kérdés: milyen Római-partot akarunk? Lakóterületet vagy rekreációs funkciókat? A második kérdés: a területnek milyen értékei vannak jelenleg, és milyenek lesznek a jövőben? Ez mindenekelőtt értékkataszter elkészítését sürgeti. Ha mindez megvan, el kell végezni az árvízi kockázatelemzést, amely alapján eldönthető, hogy a terület milyen szintű árvízvédelmet kapjon. Csak miután ezt is tisztázta a közösség, következhet annak elemzése, hogy milyen műszaki megoldás lenne a megfelelő, melyikre mennyi pénzt kell fordítani, a költségek arányosak-e a kockázattal, végül ki fizesse a számlát.

Lakópark-beruházás az ártéren. Megoldatlan kérdések
Fotó: Havran Zoltán

Simonffy Zoltán szerint sok múlik azon, hogy el tudunk-e szakadni attól a két szélsőséges véleménytől, amely az állóháborút előidézte. Az egyik véglet az, hogy semmiféle védelmet nem kell biztosítani a hullámtéren lakóknak, mondván, tudták, hova költöznek, egyék meg, amit főztek. A másik szerint az államnak/önkormányzatnak kötelessége a hullámtéren épült ingatlanokat megvédeni, ugyanakkor ne firtassa senki, hogy milyen előzmények révén kerültek egyes lakóingatlanok a hullámtérre. Bár jóslatokba érthetően nem bocsátkozhat, de víziója neki is van. A közösségi tervezés végén olyan megoldásnak kell születnie, amely az árvízvédelmi kockázattal arányban álló költségekkel és elfogadható társadalmi és környezeti hátrányokkal jár együtt.

Amennyiben az érintettek többsége a hullámtér rekreációs funkciójának erősítése mellett teszi le a voksát, akkor szerinte az tűnik valószínűnek, hogy a 3,3 kilométeres fő védvonal a Királyok útja–Nánási út mentén marad (itt is több nyomvonalváltozat lehetséges), míg a hullámtér védelmét egy alacsonyabb, a kisebb árvizeket kivédő, a terepadottságokhoz, feltöltésekhez, funkciókhoz rugalmasan igazodó védmű látná el. Utóbbit társulási formában lehetne megépíteni és működtetni. De Simonffy Zoltán hangsúlyozza, hogy ezt a megoldást közösségi tervezési és egyeztetési folyamatnak kell alátámasztania. Egy biztos: bármilyen nyomvonalváltozatokról lesz szó, az ingatlantulajdonosok tevékeny közreműködésére, illetve helyenként kisajátításra is szükség lesz.

Demokráciavizsga

Az öblözet árvízvédelmének gyenge pontja az újpesti vasúti híd lábánál Dunába torkolló Aranyhegyi-patak, amelyen árvíz idején visszaduzzaszt a Duna, sőt ez párosulhat a patak budai vízgyűjtőjéről érkező villámárvízzel, délről veszélyeztetve 55 ezer ember lakóhelyét. Abban minden árvízvédelmi szakember, sőt a civilek is egyetértenek, hogy mindenekelőtt a patak töltésének megerősítését kellene befejezni, csakhogy a munkálatok leálltak, miután kiderült, hogy a beruházó nem kérte meg a régészeti engedélyt.

A Simonffy és mások által is támogatott kétgátas elképzelés reális kompromisszumnak tűnhet mindaddig, amíg a költségekről, illetve arról, hogy ki állja a számlát, nem kell megegyezni. Lesz tehát mit évekig átbeszélni Magyarország első jelentős közösségi tervezése során, amelynek sikere vagy kurdarca a városvezetés demokráciavizsgája is lesz egyben. A Duna meg folyik szótlanul. És néha árad.