Kétcentis akadály

Történelmi pillanatnak lehettünk tanúi hétfő hajnalban, amikor az Amerikai Filmakadémia Oscar-díja 92 éves története során először nem angol nyelvű alkotás nyerte el a legfontosabb díjat, a legjobb film szobrocskáját, hanem külföldi gyártású, dél-koreai thriller.

A ceremónia előkészületei Los Angelesben. Kozmetika Fotó: Chris Pizzello Forrás: MTI/AP/Invision–Chris Pizzello

Csillogó öltönyben zongorázó Elton John ide, legnagyobb slágerével haknizó Eminem oda: az Oscar-gálák történetének legalacsonyabb nézettségét mérték az idei díjátadón: az élőben sugárzott műsort 23,6 millióan látták az ABC csatornán, azaz mintegy húsz százalékkal kevesebben, mint a tavalyi ceremóniát. Ebben közrejátszhatott az is, hogy a szolgáltatónak hála online gyakorlatilag csak az Egyesült Államokból lehetett követni az eseményeket, illetve hogy a három és fél órás műsor idén is házigazda nélkül zajlott le. Egy-egy díjátadó vagy felkonferáló, esetleg páros produkció ugyan többé-kevésbé ellátta a műsorvezetés szerepét, de azért az mégiscsak kellemetlen, hogy a szórakoztatóipar egyik legjobban várt és legnagyobb presztízsű éves eseményének levezénylésére immáron két éve képtelenek megfelelő komikust találni a szervezők.

A hosszú ceremóniát már csak azért is egyre kevésbé érdekes végigszenvedni, mert általában győz a papírforma. A színészi díjak mindegyikét előre lehetett borítékolni, ráadásul a kilencvenes években feltűnt és megszeretett, azóta is élvonalban mozgó színészeket jutalmazták: Joaquin Phoenixet, Renée Zellwegert, Laura Dernt és Brad Pittet. Az Amerikai Filmakadémia idén nagyon kiegyensúlyozott próbált lenni, egyetlen film sem kapott kiemelkedően sok díjat: a kilenc jelölt filmből nyolc távozhatott szoborral az est végén, egyedül Martin Scorsese maratoni gengsztereposza, Az ír maradt hoppon. Nem mintha a veterán maestro rászorulna az újabb méltatásra, de ez az üzenet sokkal inkább a Netflixnek szólt. A filmgyártó és streamingszolgáltató érdemeit és jelentőségét ha elismeri is, de még mindig nem nagyon kedveli Holly-

wood, ahogyan a természetellenes digitális fiatalítást sem – utóbbit mondjuk teljes joggal.

Amikor viszont a nagy esélyesnek kikiáltott brit Sam Mendes (1917) helyett a dél-koreai Pong Dzsunho (Bong Joon-ho) vitte el a legjobb eredeti forgatókönyv és nemzetközi film díja után a legjobb rendező Oscarját is az Élősködőkért, már lehetett érezni, hogy valami különleges dolog van készülőben. Így is lett: a független, dél-koreai alkotást kiáltották ki az év filmjének Hollywood szívében, a Globe Színház színpadán. Vajon azért történt mindez, hogy meglepjen, felrázzon, és újra érdekes legyen a világ előtt a Filmakadémia, ez a saját csillogásától megrészegült dinoszaurusz?

Hiába volt kivételesen izgalmas az idei paletta a (látszólag) egy snittben felvett első világháborús drámával, olasz maffiával, gyorsuló versenyautókkal, kiöregedett sztárokkal, szomorú bohócokkal és Hitlert játszó új-zélandi rendezővel – az Oscar pontosan az a díj, amelyről rendszerint minden év végén elmantrázza a sajtó, mennyire lejárt lemez, és tulajdonképpen semmit sem számít. Amikor aztán nyilvánosságra hozzák a jelöltek listáját, mégis a csapból is ez folyik: óriási a felháborodás, ha valaki kimarad, amit rendszerint elvi és/vagy etnikai, faji kérdéssé kell dagasztani. Néhány jelentőségteljes berögződés azért megfigyelhető. Ilyen például a női rendezők (idén éppen Greta Gerwig) mellőzése, még jelölés szintjén is. Kilencvenkét év alatt összesen ötször jelöltek női rendezőt, és egyedül Kathryn Bigelow kapta meg a díjat 2009-ben A bombák földjén című mozival. Emellett a kitüntetett színésznők életkora egészen friss elemzés szerint pontosan kilenc évvel kevesebb, mint a férfiaké: Oscar végtére is egy vén kujon, aki szereti a szépet – az akadémia tagjainak jelentős része 65 év feletti férfi. Ezért fordulhatott elő például, hogy 1956-ban Judy Garland helyett a csinosabb és frissebb „hús”, Grace Kelly kapta a szobrot, vagy hogy a mai napig előszeretettel osztanak díjakat éppen felkapott, huszonéves színésznőknek. Garland úgy halt meg, hogy sosem ismerte el az akadémia, a sors fintora, hogy Renée Zellweger most őt alakítva nyerte el második szobrát…

A ceremónia előkészületei Los Angelesben. Kozmetika
Fotó: MTI/AP/Invision–Chris Pizzello

A szervezők tisztában vannak mindezzel, és látszólagos megoldásokat, szépségtapaszokat kínálnak: először telezsúfolják a show-t a legkülönfélébb származású-etnikumú fellépővel és díjátadóval, majd két komikus, Steve Martin és Chris Rock a vaginák hiányára panaszkodik a nyitóbeszédben. Mindenki heherészve tapsol. Három akcióhős színésznő, Sigourney Weaver (Alien-filmek), Brie Larson (Marvel Kapitány) és Gal Gadot (Wonder Woman) felkonferálja az Oscar-ceremóniák 92 éves történetének első női karmesterét, aki meghajol a zenekari árokban, majd levezényli a jelölt betétdalokból álló montázst. Taps. Minden nő szuperhős, mondja a trió egymás vállát veregetve. Ők legalább a színes fellépőforgataghoz hasonlóan megtették, amit megkívánt a csillogó, politikailag korrekt kirakat. Strukturálisan azonban nehézkesen mozdul meg Hollywood.

A nemek közötti szakadék a fizetésekben alig változott 1980 és 2015 között egy tavalyi felmérés szerint. Összehasonlításképp: 2019-ben például a legtöbbet kereső színésznő Scarlett Johansson volt a maga 56 millió dollárjával, a férfiaknál Dwayne „A Szikla” Johnson 89,4 milliót keresett, és ez az arány a jóval szerényebben megfizetett művészeknél is megállja a helyét.

Oscar ezenfelül még elitista is: az év egyik legnagyobb alakítását az az Adam Sandler nyújtotta a Csiszolatlan gyémánt című thriller ékszer-kereskedőjeként, akit a világ bugyuta és fárasztó vígjátékokból ismer. Sandler olyan nagyszerű a filmben, hogy hozzá hasonló, zavarba ejtő átlényegülést idén talán csak Joaquin Phoe­nixtől láthattunk Jokerként. Az akadémia viszont nem felejti az altesti poénokat, és jelöléssel sem méltatta a színészt, ahogyan a korábban szintén nem éppen karakterszínészként ismert Jennifer Lopezt sem, aki idén A Wall Street pillangóival nyerte végig a filmfesztiválokat. A skatulyákból viszont nehéz, szinte lehetetlen kilépni.

A film természetesen szubjektív műfaj. Nem lehet kilóra mérni. A Híd a Kwai folyón tényleg jobb, mint a Tizenkét dühös ember? A Rocky­ jobb, mint a Taxisofőr? A Hová lettél, drága völgyünk? jobb, mint az Aranypolgár? A Forrest Gump jobb, mint a Ponyvaregény vagy A remény rabjai? A víz érintése jobb, mint… bármelyik másik film volt 2017-ben?! Szó sincs arról, hogy minden évben igazságos döntés születik, de vajon mit jelent a világ filmgyártására nézve egy dél-koreai film győzelme?

Az Élősködők hatalmas sikersztori: a cannes-i Arany Pálma begyűjtése után meghódította a világot, eddig 165 millió dollárt hozott, miközben a költségvetése alig 11 millió dollárra rúgott. Jól összerakott, erős kézzel megrendezett film: meglepő, kiszámíthatatlan, és bátran ugrál a műfajok között. Ami azonban ennél is fontosabb, hogy elgondolkodtat. Olyan témáról beszél újszerű formában, amely kontinenstől-országhatártól függetlenül valóban érdekli és foglalkoztatja az embereket: a társadalmi osztályok között feszülő különbségekről.

„Ha sikerül átlépniük a felirat jelentette kétcentis akadályt, még egy csomó nagyszerű filmet ismerhetnek meg” – fogalmazott Pong, amikor megnyerte az Arany Glóbuszt. Holly-woodot sok kritika érte az elmúlt időszakban amiatt, hogy mennyire biztonsági játékot játszik. Franchise-okba öli dollármilliárdjait, a mainstream pedig kiszorítja az eredeti ötleteket. Termék van, amely a drága alkatrészeknek hála működik, és eladható, nem pedig gondolat vagy ne adj’ isten! kérdésfeltevés. A szórakoztatás megeszi a művészetet. Ezért is óriási dolog az Élősködők díja, hiszen első ránézésre azt mutatja, hogy az amerikai filmipar kész kikukucskálni saját kis berkein kívülre is, és értékeli azt, ha valami kiemelkedőt lát, bárhonnan jöjjön is.

Közelebbről megnézve azonban kicsit felemás érzés, hogy eddig jó kilencven éven át ugyanígy nyerhetett volna bárki a maradék 194 ország nevezettjei közül. A filmakadémia szabályai nem változtak. Miért éppen most? Az Élősködők talán jobb, mint mondjuk Bergman, Kuroszava, Fellini, Truffaut vagy Almodóvar klasszikusai? Mert közülük senki sem nyert fődíjat. A nem angol nyelvű filmek eddig csak a saját kategóriájukban rúghattak labdába, és akkor is csak öten, egy országból pedig csakis egyetlen alkotással. A fentebb említett vállveregetés szintjén esetleg kaptak egy-egy jelölést a fő kategóriákba, de az ítészek nem szeretnek feliratot olvasni.

Persze jobb későn, mint soha. Hogyha az Amerikai Filmakadémia nemcsak kétségbeesett marketinghúzással próbálta felrázni a filmkedvelő társadalmat valami meglepőt és újat produkálva, hanem valóban nyit a világ felé, azzal mi, nézők csak nyerhetünk.