A játszótér karakteresen két részre oszlik: az egyik a kisebb, a másik a nagyobb korosztályé.
Fotó: Kurucz Árpád
A játszóelemek csak szükségszerűen megformáltak, a csúszdák a dombról indulnak, a dombok alá alagutak bújnak, a mászókák a fák közé vezetnek, a magaslatok bunkeresen zártak. A vizes játszóelemek patakká válnak, amely felett-mellett mocsárra emlékeztető, kötéllel összekapcsolt lapokon imbolyoghatunk. Nem kell túl sok, és mégis élvezik a gyerekek, minden hinta, minden csúszda tele. Külön jó, hogy a nagy tömeg mellett adódnak olyan részek, amelyek egy-egy domborzati elem révén vagy külsőbb helyzet miatt leszakadnak a fősodorról. Egy-két ismerős család vagy baráti társaság találkozóhelyei ezek.
A tér összességében jól átlátható, logikusan szervezett, a gumiburkolatok és műfüvek szegélyeit betonozott, jól járható utak képezik. A léghajón kívül mindössze két nagyon szolid, mesés elem került a terekbe. Az egyik a gumiburkolat építőkockákra emlékeztető alakzatai, a másik ilyen a Füssy Gyula tervező készítette vonalgrafikák, amelyek kedvesen búcsúztatják a távozó gyerekeket a pálcás kerítéskapukon.
A helyet két pavilon jellegű épület is szolgálja, megjelenésükben a parki pavilonok egységes arculatát kapták. Az épületeket – a Laposa Bazaltbor Borászat épületével nemzetközi díjakat nyerő – Kis Péter tervezte. Kör alaprajzuk a „bárhol elhelyezhetőséget” sugallja, mégis ízesíthető. A két épület a játszótér peremére, a kerítésre van telepítve – a tervek szerint a kerítésen belüli térfélen a játszótéri fogyasztást kiszolgáló, míg a kerítésen kívüli felén hagyományos, a parkhoz tartozó étterem létesül.
A játszóházak, játszóterek a mai, kicsit gyerekeskedő világunk „kórképei” – a mindent azonnal és akkorra és csakúgyra tanítják gyermekeinket, és arra is, hogy számukra minden elérhető. Jó, hogy ez a játszótér kilép ebből a készre csinált (readymade) paradigmából, és a játszás élményét helyezi előtérbe. Az eszköznélküliség szülheti az igazi hősöket.
