Megcsonkított Kosztolányi

A szocialista pártállamban a lázadás kifinomult jelmondata volt számomra, amikor Kosztolányi azt írta a költői elzárkózottság védelmében: „a poéta elefántcsonttornya mindig tisztább hely, mint egy pártiroda.”

„Pjotr részegen hortyog az asztal alatt. Marva, a felesége, az ágyban nyög és köhög. […] rongyokba bugyolálva kancsal öregasszony mormol érthetetlen szavakat. Mellette két kis unokája sír, Katja, a nyavalyatörős és Irina, az elmebajos. A sötét, bűzös odú egy zugolyában sápadt fiatalember vakaródzik és köpköd. Homlokán azonban átszellemült fény reszket. Megvalósította azt, amit egy életen át akart. Ma délután – egynegyed és fél öt között – sikerült végérvényesen megmentenie az emberiséget.”

Így a Révai-kiadásban, 1937-ben. Ezután lapozzunk bele a Szépirodalmi Kiadónál 1969-től elkezdett Kosztolányi-életműsorozatba. Itt is megtaláljuk ugyanezt a címet: Nyelvleckék hanglemezen. Az alatta lévő írás ugyanúgy kezdődik, ám az angol család bemutatása után egyszerűen nincs tovább! A szöveg gondozója három ponttal kirezegteti a töredék végét, és kész.

Találgathatunk, mi történt. Kosztolányi a sztálini Szovjetunió regnálásának idején írta vitrio­los humorú, pompás cikkét. Irodalmi karikatúrája a legmagasabb rangú orosz írók, Gogol és Csehov paródiáinak vérrokona. Aki ezen megsértődik, az önmaga szellemi szegénységi bizonyítványát írja alá.

Szerényi Gábor rajza

Vajon a hetvenes évek brezsnyevi Szovjet­uniója megtorlásától tartott a budapesti Szépirodalmi Kiadó vezetősége? Szervilis szorgalomból jeles? Jekatyerina Furceva, az akkori szovjet kulturális miniszter keményen képviselte a brezsnyevi korlátozott szuverenitás alapelvét. Ezek szerint a „puha magyar proletárdiktatúrában” finomhangolású antennarendszerrel „meghúzta” az ügyeletes szerkesztő Kosztolányi művét. A kötetek tartalmát egyébként a vitathatatlanul és nem érdemtelenül nagy tudásúnak tartott Réz Pál gondozta, a Szépirodalmi Kiadó felelős igazgatója Illés Endre volt.

Nem egyszeri ez a méltatlan bánásmód. A Babits-életmű kiadásában egészen 1977-ig találkozhattunk azzal a kitétellel: „Gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely irredenta hangjával sértené a szomszéd népek nemzeti érzését. Elhagytuk a következő költeményeket: Vásár, Szíttál-e lassú mérgeket?, Csonka Magyarország, Áldás a magyarra, Erdély.”

Mondhatni, Kosztolányival kíméletlenebbül bántak el, mert az ő gyűjteményes kiadásában sehol nem találunk egy kis jegyzetet sem a nyomtalanul eltüntetett szövegrészekről. Azért az a hanyagság, durva eldolgozatlanság feltűnő, ahogy az eredeti írás többes számát, „nyelvleckék”, nem igazították az immár megcsonkított tartalomhoz.

A részletekben bújik meg az ördög. Egy „apróságon” most elbukott egy tekintélyes tradí­cióra számot tartó kulturális közeg. A tényeken azonban nem érdemes vitatkozni. A fals, árulkodó hangot a kánonból nem semlegesíti a dühödt csörömpölés.