Megcsonkított Kosztolányi

A szocialista pártállamban a lázadás kifinomult jelmondata volt számomra, amikor Kosztolányi azt írta a költői elzárkózottság védelmében: „a poéta elefántcsonttornya mindig tisztább hely, mint egy pártiroda.”

Az 1970-es években, voltaképp szembemenve a hivatalos értékrenddel, az iskolában tanított világnézettel, rajongó híve lettem Kosztolányi Dezső verseinek, prózájának. Próbálhatták lekicsinylően besorolni a „polgári életérzés idejétmúlt” ábrázolójának, számomra A szegény kisgyermek panaszai, A bús férfi panaszai versciklus, az Esti Kornél-novellák és a többi írása olyan revelálóan személyes volt, hogy minden tagadására, megkérdőjelezésére vonatkozó kritikát saját magam elleni támadásnak éltem meg. Bár nem lélegezhettünk egy időben ebben a földi létezésben, mégis úgy éltem meg megidézett hangulatait, felfokozott érzékenységét, cikázó humorát, játékait, halálfélelmét és életszerelmét, hogy ehhez van igazán közöm. És nem ahhoz, amit a regnáló hatalom kényszeríteni akart rám az internacionalista utópiáktól az egyéniséget arctalan masszába préselő kommunizmusig.

A szocialista pártállamban a lázadás kifinomult jelmondata volt számomra, amikor Kosztolányi azt írta a költői elzárkózottság védelmében: „a poéta elefántcsonttornya mindig tisztább hely, mint egy pártiroda.” Igen, ő volt a hősöm, a kifogástalan gentleman, az ízlés megszállottja, a „homo aestheticus”, szemben az utóbb megkövetett, Babits Mihály fémjelezte „homo moralis” amúgy tiszteletre méltó attitűdjével.

Megszállottként vásároltam könyveinek újabb és persze régi kiadásait. Egyszerűen mindent tudni akartam rajongott szerzőmről. Így futottam bele egyszer egy döbbenetes felfedezésbe. A hetvenes években kiadott Kosztolányi Dezső-életműsorozatban egy súlyos, a korról, a hatalomnak álságos, ártó mivoltáról árulkodó cenzúrázásról. „Nyelvleckék hanglemezen” – ez az egyik sziporkázóan szellemes Kosztolányi-remeklés, amely – különös módon – két változatban is napvilágot látott. És nem kell külön filológiai szemináriumot végezni, hogy szembesüljünk a botránnyal, az égbekiáltó arcátlansággal, amelyet a „szocia­lista kultúrpolitika” nevében elkövettek a magyar irodalom egyik meghatározó nagysága ellen.

Az 1937-es Révai-kiadásban úgy kezdődik Kosztolányi – amúgy legjobb barátjához, Karin­thy Frigyeshez hasonlítható delejes humorral megszólaló – írása, hogy megismerjük a „kedves és jómódú Smith-családot, a galambősz, délceg, fiatalos nagybácsit, a pirospozsgás unokaöccsöt, a bölcsőben kacagó csecsemőt”. A néhány szóval pontosan felskiccelt figurák az igazi „boldogságot” mutatják, „melynél nincs egyensúlyozottabb és émelyítőbb család”. Kosztolányi ezután eltűnődik, ha ilyen a sematikus képzetekben létező, kifogástalan angol miliő, akkor milyen lehet egy orosz nyelvleckebéli család.

„Pjotr részegen hortyog az asztal alatt. Marva, a felesége, az ágyban nyög és köhög. […] rongyokba bugyolálva kancsal öregasszony mormol érthetetlen szavakat. Mellette két kis unokája sír, Katja, a nyavalyatörős és Irina, az elmebajos. A sötét, bűzös odú egy zugolyában sápadt fiatalember vakaródzik és köpköd. Homlokán azonban átszellemült fény reszket. Megvalósította azt, amit egy életen át akart. Ma délután – egynegyed és fél öt között – sikerült végérvényesen megmentenie az emberiséget.”

Így a Révai-kiadásban, 1937-ben. Ezután lapozzunk bele a Szépirodalmi Kiadónál 1969-től elkezdett Kosztolányi-életműsorozatba. Itt is megtaláljuk ugyanezt a címet: Nyelvleckék hanglemezen. Az alatta lévő írás ugyanúgy kezdődik, ám az angol család bemutatása után egyszerűen nincs tovább! A szöveg gondozója három ponttal kirezegteti a töredék végét, és kész.

Találgathatunk, mi történt. Kosztolányi a sztálini Szovjetunió regnálásának idején írta vitrio­los humorú, pompás cikkét. Irodalmi karikatúrája a legmagasabb rangú orosz írók, Gogol és Csehov paródiáinak vérrokona. Aki ezen megsértődik, az önmaga szellemi szegénységi bizonyítványát írja alá.

Szerényi Gábor rajza

Vajon a hetvenes évek brezsnyevi Szovjet­uniója megtorlásától tartott a budapesti Szépirodalmi Kiadó vezetősége? Szervilis szorgalomból jeles? Jekatyerina Furceva, az akkori szovjet kulturális miniszter keményen képviselte a brezsnyevi korlátozott szuverenitás alapelvét. Ezek szerint a „puha magyar proletárdiktatúrában” finomhangolású antennarendszerrel „meghúzta” az ügyeletes szerkesztő Kosztolányi művét. A kötetek tartalmát egyébként a vitathatatlanul és nem érdemtelenül nagy tudásúnak tartott Réz Pál gondozta, a Szépirodalmi Kiadó felelős igazgatója Illés Endre volt.

Nem egyszeri ez a méltatlan bánásmód. A Babits-életmű kiadásában egészen 1977-ig találkozhattunk azzal a kitétellel: „Gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely irredenta hangjával sértené a szomszéd népek nemzeti érzését. Elhagytuk a következő költeményeket: Vásár, Szíttál-e lassú mérgeket?, Csonka Magyarország, Áldás a magyarra, Erdély.”

Mondhatni, Kosztolányival kíméletlenebbül bántak el, mert az ő gyűjteményes kiadásában sehol nem találunk egy kis jegyzetet sem a nyomtalanul eltüntetett szövegrészekről. Azért az a hanyagság, durva eldolgozatlanság feltűnő, ahogy az eredeti írás többes számát, „nyelvleckék”, nem igazították az immár megcsonkított tartalomhoz.

A részletekben bújik meg az ördög. Egy „apróságon” most elbukott egy tekintélyes tradí­cióra számot tartó kulturális közeg. A tényeken azonban nem érdemes vitatkozni. A fals, árulkodó hangot a kánonból nem semlegesíti a dühödt csörömpölés.