A szemünkkel hallunk

Miután kiderült, kivel találkozom, többen elhalmoztak ötletekkel. Kérdezd meg, hogy hol lép fel, játszik-e még színházban, nagyon szerettem őket, hozzál már nekem egy autogramot… A volt Első Emelet zenekar frontemberével, a Petőfi rádió műsorvezetőjével és az újjáalakult – ma már – Emelet néven koncertező együttes énekesével, Patkó Béla Kikivel beszélgettem, aki ma azt mondja: „Öntörvényű vagyok, és rendpárti. Szeretem, ha rend van a családban, a közvetlen környezetemben, a hazánkban.”

Patkó Béla (Első emelet együttes) Engedélyeztetni! fotó: Teknős Miklós MN Fotó: Teknős Miklós

– Mindig ilyen pontos? És milyen jól néz ki! Genetika, vagy tesz érte?

– Sok munkaóra van ebben. Nem iszom, nem dohányzom, és odafigyelek, hogy mit és mennyit eszem.

A stresszt is próbálom kizárni. Ezek alapdolgok. A minőségi időskorért tenni kell. Az se mindegy, hogy az ember a színpadon hogy néz ki, és mennyire bírja a strapát. Tizenöt éven keresztül futballoztam a színészválogatottban, de amikor beteg lettem, a labdasportokat elengedtem. Maradt a jégkorong, amelyet már 25 éve játszom amatőr szinten. Kondícióban tart, és remek a társaság.

Meghúzott pajesz

– Kímélik, mert híres ember?

– Nem teszünk kárt egymásban, ez a játék nekünk már nem erről szól. Ha valaki elvette a korongot, akkor vigye! Viccesen azt mondjuk, hogy rugós hokit játszunk: mi egy helyben állunk, a korong pedig ide-oda csusszan.

– Többször elmondta, hogy öntörvényű, makacs ember. Ez máig igaz?

– Úgy élem az életemet, ahogy nekem a legjobb. Soha nem mondták meg, hogy mit csináljak, kivéve a szüleimet, akik köteleztek, hogy végezzem el az autószerelő-szakközépiskolát, de egy percet sem dolgoztam a szakmában. Öntörvényű vagyok, és rendpárti. Szeretem, ha rend van a családban, a közvetlen környezetemben, a hazánkban. A falunkban is szívesen segítek, ha megkérnek rá, de nálam senki nem ér célt, ha meg akarja mondani, hogy nekem mit kell csinálnom.

– Dehogynem. Amikor az Első Emeletben énekelt, akkor megmondták, hogy holnap ide megyünk fellépni, holnapután meg oda.

– Az más! A szakmát senki nem kényszerítette rám, azt én választottam, és ha az ember szereti, amit csinál, akkor mindenhol meg akarja mutatni.

– Miért lett zenész?

– Minden fiatal imádja a zenét. A zeneiskolában akusztikus gitáron tanultam. Engem leginkább a szabad életforma vonzott.

– Énekelni is tanult?

– Igen, volt egy énektanárunk, aki ha nem jól viselkedtünk, meghúzta a pajeszunkat. Bennünket még fegyelmeztek fizikailag. Nem vertek, de kaptunk a körmünkre vonalzóval.

– Az Óceán nevű együttessel 1981-ben elindultak a Táncdalfesztiválon. A tévéfelvétel közben miért viselkedtek botrányosan?

– S. Nagy István nagyon jó barátom volt. Ő írta meg a Kuka blues című dal szövegét, amely Hobo-paródia volt. Azt mondta, ha valamit el akarunk érni a fesztiválon, akkor hívjuk fel magunkra a figyelmet, csináljunk botrányt. Egy szemetesautó hátuljáról ugrottunk le, úgy érkeztünk meg az Erkel Színház elé. Amikor a zsűri lepontozott, idegesen elindultam feléjük, közben a berendezést is fel akartam borítani, de lefogtak. Aztán bele akartam dobni a kamerába a sálamat, de résen voltak, és még előtte elvágták a képet. Végül kiraktak minket a műsorból.

– Az Első Emelet a nyolcvanas években óriási sztár volt. Több mint egymillió lemezt adtak el, és folyamatosan telt ház előtt játszottak. 2013. december 28-án tartották a harmincadik jubileumi koncertjüket. Mit érzett másnap?

– Nagy ürességet. Lezártuk életünk egy szakaszát. Eldöntöttük, hogy csak addig zenélünk, míg örömet szerez, ha már nem szívesen ülünk be együtt a turnébuszba, akkor abbahagyjuk. De mi aznap nem búcsúkoncertet adtunk, hanem abban a formában az utolsót. Néhány évvel később, egészen más felállásban – Berkes Gáborral, Hastó Zsolttal és Kelemen Tamással – újrakezdtük Emelet néven. A koncertjeinkre a tizenévestől a hatvanévesig sokan járnak, a szülők a gyerekeiket is hozzák. Vannak, akik több évtizede követnek minket. Mi még mindig a régi recept szerint működünk. Lemegyünk a próbaterembe, zenélünk, beszélgetünk, vitatkozunk, kitalálunk dolgokat, és összerakjuk a műsort. Az új dalokhoz klipet is készítünk. Az ma már elmaradhatatlan, hiszen a vizualitás világában élünk, a szemünkkel hallunk.

– Önálló akusztikus koncerteket is adott. Az Emelet mellett is fontos a szólókarrierje?

– Nem, most a zenekar az első. Az Emelettel tavaly végigkoncerteztük a nyarat, reméljük, ez idén sem lesz másképp. Szívesen megyünk bármerre, ahová hívnak, határon innen és túl is.

– Kétszer gyógyult ki a betegségéből. Min változtatott utána?

– Minden kapcsolatot megszakítottam azokkal, akikkel nem éreztem jól magam. Nekem nincsenek felszínes vagy érdekkapcsolataim. Nem pazarlom az időmet olyanokra, akik elszívják az energiáimat.

Amerikai rádiózás

– Kilenc évig dolgozott a Juventus rádióban. Miért kezdett el rádiózni?

– Én csak akkor csinálok valamit, ha az engem érdekel. Különböző tévéműsorokba is hívtak szerepelni, de ha úgy érzem, hogy nem vagyok oda való, akkor nem vállalom. A színpadhoz sem ragaszkodom görcsösen, addig állok ki a közönség elé, amíg igény van ránk, és nekem is jó érzés. A rádiós felkérést közel egyéves dilemma előzte meg, mert én sokáig a mikrofon másik oldalán ültem. Először az Est-beszéd, majd az In-team című műsort vezettem. Annak ellenére, hogy sok embert ismerek, a fél életemet a színpadon töltöttem, és mindenkivel megtalálom a hangot, az első interjú előtt úgy izgultam, hogy két napig nem aludtam. Olyanokkal akartam beszélgetni, akik mások számára példaértékűek lehetnek, mintát mutathatnak, igazodási pontot. Orvossal, színésszel, sportolóval, zenésszel, politikussal találkoztam. Imádtam, mert sok mindent megtudtam, sok dologba beleláttam. Például a köldökzsinórból levett őssejtről nálam hallottak először. Az amerikai rádiózás azt jelenti, hogy mindent én csináltam. Felkészültem az interjúra, leszerveztem a vendégeket, beadtam a mikrofonokat, a telefonálókat, indítottam a zenét, a reklámokat. Az akkori szokással ellentétben névtelenül vezettem a műsort, mert nem magamat, hanem a vendég értékrendjét tartottam fontosnak. Ha ez álszerénységnek tűnik, akkor is így gondoltam helyesnek.

– Később egy másik rádióban harminc embert irányított. Milyen vezető volt, mit tett a kollégáiért?

– Az ajtóm mindig nyitva állt, ha bárkinek gondja volt, jöhetett hozzám. Senkit nem teremtettem le mások előtt, mindig négyszemközt adtam elő a problémámat. Nem mondtam meg, hogy milyen legyen a műsor, azt akartam, hogy a kollégák találják ki, legyen az ő gyerekük. Egyeztessük az elképzeléseket, majd mindenki érezze jól magát a saját műsorában!

– Két éve a Petőfi rádióban a Dalra, magyar! című műsort vezeti. Ott is szabad kezet kapott, kibontakozhat?

– Abszolút. Korombeli és nálam idősebb zenészekkel beszélgetek, akikkel húsz-harminc éve ismerjük egymást. Mivel csak ketten vagyunk a stúdióban, intim a hangulat, szívesen megnyílnak.

Fotó: Teknős Miklós

– Mit szólt, amikor 2013-ban a Turay Ida Színház felkérte egy szerepre? Azonnal igent mondott?

– Nem. Rögtön az elején azt mondtam, hogy nem vagyok színész, tehát próbáljuk úgy kitalálni a darabot, hogy megtaláljam a helyem benne. A Csakazértis szerelem című darabban a történetet a dalok viszik előre. Én vagyok Kiki, az emlékező, akinek a segítségével a nézők részt vehetnek a harminc évet átfogó időutazáson.

– Az előadásban is elhangzik, hogy az 1986. október 23-i koncerten leparancsolták a színpadról. Mi történt?

– Indiából kaptam egy ’56-os feliratos trikót. Vidéken játszottunk, és a második számnál szóltak, hogy menjek le, mert baj van. Egy férfi azt mondta, hogy azonnal vegyem le a trikót, különben vége a koncertnek. Levettem. Koncert után két civil ruhás nyomozó arról kérdezgetett, hogy milyen szándékkal vettem föl a pólót. Viccesen azt válaszoltam, hogy az ’57-es mosásban van. Nem nevettek. Néhány hét múlva egy sárga, AJ-s rendszámú Zsiguli állt meg a házunk előtt. Átadtak egy levelet, hogy menjek be a kihallgatásra. Még soha nem meséltem el, de a rendszer miatt az egész gyerekkorom szorongással telt. A szomszédunkban párttitkár lakott, akitől a szüleim rettegtek. Csak öt-hat éves lehettem, de mindig mondták, hogy „kisfiam, köszönjél szépen a bácsinak, de ne beszélgessél vele!”. Féltek, hogy valamiért följelenti és elviteti őket. Így elmesélve nem olyan nagy dráma, mégis belém égett.

– Azóta is vigyáz, hogy kinek mit mond?

– Nem nagyon politizálok, de van véleményem. Ha kérdezik, bátran el is mondom, és kiállok érte. Meg is lett a következménye: 2002 után nyolc éven keresztül feketelistán voltam az állami médiában. 1986-ban viszont összeszűkült gyomorral indultam el a kihallgatásra. Egy tiszt ült velem szemben, a másik mögöttem állt. Elkezdtek faggatni: „Patkó elvtárs, mesélje el nekünk, hogy mi volt ez! Provokáció, vagy valaki mondta, hogy vegye fel azt a trikót?” Akkor már nem mertem elsütni a viccet. A végén megkérdezték, hogy mi lenne, ha időnként találkoznánk, beszélgetnénk. – Miről?! – A kollégáiról. Adtak egy névjegykártyát, amelyet kifelé menet heves káromkodások között miszlikbe téptem. Bár én nem vállaltam, tudom, hogy voltak, akik igen, de én nem akarok senki felett ítélkezni. Lehet, hogy be kellene menni a levéltárba, és megnézni, hogy rólam kik jelentettek.

Kihallgatás és kitüntetés

– Miért nem megy be?

– Nem tudom. Talán attól tartok, hogy csalódnék emberekben. Lehet, hogy egyszer rászánom magam.

– A kihallgatás után harminc évvel állami kitüntetést kapott. Több évtizedes, népszerű előadóművészi tevékenységéért a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét vehette át. Mit szólt hozzá?

– Meglepődtem, de nagy örömmel fogadtam, megtiszteltetés számomra.

– Minek köszönhető, hogy öt éven keresztül – 1986-tól 1990-ig – minden évben megkapta Az Év Énekese díjat?

– A közönségnek, azoknak, akik megvették az újságokat, és levélben elküldték a szavazataikat. Nagyon hálás vagyok érte. Az Első Emelet négyszer lett Az Év Zenekara. Az együttes egyik titka az volt, hogy nagyon szerettünk zenélni, a másik, hogy nem voltunk megközelíthetetlenek. Rengeteget turnéztunk, de a koncert után, bármilyen fáradtak voltunk, kimentünk a rajongók közé beszélgetni, dedikálni, ami a mai napig így van. Mi így szocializálódtunk, nem úgy, hogy lesötétített autóban gyorsan elsuhanunk. Klubot, sportnapokat szerveztünk, az Agárdi Popstrandon közösen szórakoztunk. Igazi koncertzenekar voltunk – és vagyunk. Mindenki megfelelő tudással rendelkezett a saját hangszerén, majdnem mindegyik albumunk aranylemez lett. Igyekeztünk divatosan öltözni.

– Azok a farmernadrágok és tupírozott frizurák!

– Mikor apám először meglátott melírozott hajjal, sok mindenen elgondolkozott… A szüleim soha nem jöttek el a koncertünkre. Büszkék voltak rám, de azért ez fáj. Ennyi idő után is elszomorít.

– Tanult ebből? Milyen a viszonya a lányával?

– Egészen más. Csenge nem szereti, ha róla beszélek, de annyit elmondok, hogy nagyon örülünk a sikereinek, és mindenben támogatjuk.

– Harmincöt éve él együtt a feleségével. Gondolom, amikor megnősült, sok rajongója újratervezte az életét. Nagy esküvőt tartottak?

– Nem, inkább formabontó volt. Évekig a szüleink se tudták, hogy összeházasodtunk.

– Egy öntörvényű embernek mit jelent a háttér?

– A legfontosabb a család. Szerencsére mindig támaszkodhattam rájuk. Fiatalon elég furán éltünk, mert én zenészként jártam az országot, a feleségem pedig légiutas-kísérőként dolgozott. A szülőkre nem számíthattunk, de valahogy mindig megoldottuk a feladatokat. Most a feleségem amellett, hogy grafikusként dolgozik, a stábunk tagja is. Jön velünk a koncertekre, mindenben segít, hogy nekünk csak azzal kelljen foglalkozni, ami a színpadon történik. „Rendet tart”, mert tudja, hogy abban hiszek. És most minden a helyén van.