Ebéd a Katedrálisban

Ritkán megy az ember az Isten házába ebédelni, s ha igen, ha mégis, akkor óhatatlanul elfogódottá válik kissé, ugyanis képtelen elhessegetni magától a gondolatot, hogy ott ül asztalánál az Úr.

Szerényi Gábor rajza

Ritkán megy az ember az Isten házába ebédelni, s ha igen, ha mégis, akkor óhatatlanul elfogódottá válik kissé, ugyanis képtelen elhessegetni magától a gondolatot, hogy ott ül asztalánál az Úr.

Rezeda Kázmér így járt a minap. Meghívást kapott a Katedrálisba ebédre.

A szegedi dómról beszélünk, megmaradásunk, élni akarásunk csodálatos szimbólumáról, Klebelsberg Kunó, a Trianon utáni maradék Magyarország egyik megmentőjének nyughelyéről (négyen voltak: Horthy, Bethlen, Klebelsberg és őfelsége, a nép nem vörös, tisztességes többsége), ide volt meghívása Rezeda Kázmérnak.

A társaság bejelentkezett a dóm alatt kialakított látogatóközpontban, s ebéd előtt részt vettek egy túrán, amely magában foglalta az altemplom látogatható részét, többek között Klebelsberg sírját, a Dömötör-tornyot, benne Aba-Novák festményeivel, s a dóm tornyába felmászást, majd négyszáz lépcsőfokkal közelebb az Úrhoz, majd négyszáz lépcsőfokkal a város fölött, csodás panorámában gyönyörködve. S onnan azután vissza az altemplom szintjére, a Katedrális étterembe.

– Vajon milyen konyhát visznek itt, kérem szépen? – morfondírozott magában Rezeda Kázmér. – Mert ugye, kérem szépen, az Isten házában mégsem lehet akármilyen konyhát vinni.

A jó magyar konyha felséges, de nem kímélő, s ha figyelembe vesszük az Úr korát, akkor már erre is gondolni kell. Ahogy a viccben is, milyen kár, hogy nem is vicc. Szóval: elkövetkezik a tízéves érettségi találkozó ideje, összeül a szervezőbizottság, „gyerekek, menjünk az Arany Mókusba, elképesztően gyönyörűek a pincérlányok!”; eljön a harmincéves találkozó ideje, összeülnek megint, „gyerekek, menjünk az Arany Mókusba, remek a konyha!”; a negyvenéves találkozón is összegyűlnek, „gyerekek, menjünk az Arany Mókusba, vannak kímélő ételek”; az ötvenéves találkozón a szervezők így állapodnak meg: „gyerekek, az Arany Mókusba menjünk, akadálymentesített a bejárat”; s a hetvenéves találkozón végül így okoskodnak: „gyerekek! menjünk az Arany Mókusba, ott még nem voltunk sosem…”.

Eddig jutott gondolataiban Rezeda Kázmér, s egy pillanatra megállította magában a megelégedettséget s a jókedvet, ugyanis utánaszámolt, s kénytelen volt megállapítani, hogy ők bizony már a kímélő ételek grádicsán járnak.

– Még két grádicsunk van, jó esetben, aztán megkóstolhatjuk a mennyei konyhát is… – ezt gondolta még, s kissé haragudott magára, amiért önhitten és gőgösen mindjárt a mennyekbe képzelte magát, amikor kissé jobban visszarévedve eddigi életére be kellett lássa, lesz ok fűtőzni kicsit a purgatóriumban…

– Talán Vergiliusszal összefuthatok…

De ekkor már ott ültek a Katedrálisban, foglalt asztaluknál, s az itallap tanulmányozása nagy örömmel töltötte el Rezeda Kázmért, a borokat illetően minden rendben lévőnek tűnt, továbbá hamar kikértek egy pohár Rizmajer sört, a Rizmajer Kézműves Sörház produkcióját Csepelről, és a párás, hűvös pohárban gyöngyöző, jéghideg világos sör annyira, de annyira tökéletes volt, hogy Rezeda Kázmér felfedezte az Urat, ahogy szerényen ül egy félreeső sarokasztalnál, és szintúgy Rizmajert kortyol.

Szerényi Gábor rajza

Na mármost az étlap áttanulmányozása után kiderült, hogy a Katedrális amolyan nemzetközi konyhát visz, de erősen olasz alapokkal, és ez nagyon rendben van így. Olaszos konyhát kell vinni az Isten házában, már csak a kereszténység központja iránti tiszteletből is, no meg azért, mert az olasz konyha nem nehéz, fölöttébb ízletes, és jókedvű, mint egy karácsony első napi mise valahol mediterrán vidéken, napsütésben vagy mifelénk, de nagy hóban, amilyenben Szindbád szeret útra kelni, lovas szánon, pokrócokba bugyolálva, Felső-Magyarország felé, egy régi asszony miatt.

– Mondom én, hogy jó esetben is purgatórium lesz ebből…

Na most, az előételek között volt füstölt lazac, karfiolpüré, narancs, répaszalag, hideg libamáj, marinált sült zöldségek, gyöngyhagyma, továbbá olyan is volt, hogy francia és spanyol sajtok meg magyar és olasz sonkák. Rezedáék ez utóbbi kettőt kérték, s jól tették. Egészen kiváló sajtok és sonkák érkeztek az asztalhoz egészen kiváló kenyérrel, zöldségekkel. S ez már kívánta a bort.

Na most, vasárnap is volt, mise után is voltak, bejárták a dómot, a nap is sütött, tehát valahogyan az egész világ jóféle fehérbor után kiáltott. Ebből pedig akad a Katedrálisban. Ott van mindjárt a szeged–csanádi egyházmegye bora Somodi Sándor pincéjéből, Ásotthalomról, a Generosa 2016. Az ilyesfélét pedig nyilván meg kell kóstolni, az egyházmegye s persze szép emlékezetű Szent Gellért püspök úr tiszteletére is, meg azért is, mert ilyet nem ihat akárhol az ember.

„A generosa nemrég indult el arra a szerintem gyönyörű útjára, amit a cserszegi fűszeres 25 év alatt bejárt” – ezt maga Somodi úr mondta egyszer, s nem tévedett. De aki a szokottabb utakat szereti járni, annak van Ruppert Ákos „A Nyúl” bora Villányból, amely egy egészen kiváló olaszrizling, sauvignon blanc és chardonnay házasítás. S ha valaki odavan a zöld velteliniért – Rezeda Kázmér odavolt –, az válassza Laurenz és Sophie Singing Grüner Veltlinerjét Alsó-Ausztriából, és nem fog csalódni.

Gyöngytyúkleves, tészta, zöldségek – ez következett, már csak azért, mert a legkiválóbb levese a fácánnak meg a gyöngytyúknak van. Remek volt, forró volt, gazdag volt.

S elkövetkezett a legnehezebb feladat, a főétel kiválasztása.

Tésztákból van spagetti és tagliatelle, előbbi avokádóval, utóbbi klasszikusan, paradicsommal és bazsalikommal, s mindkettő választható csirkével vagy pirított garnélával. Aztán vannak rizottók is, halból pedig a következők: harcsa, polenta, gyöngyhagyma, paprikakrém; tengeri süllő, avokádókrokett, friss kevert saláta; lazac, hideg marinált sült zöldségek meg laposhal, citrom, fokhagyma, grillzöldség. S akkor még csak most írnak a „főételekről” – mintha a harcsa, a laposhal vagy a tagliatelle valamiféle mellékétel lenne.

A „főételek” sorát jércemell, füstös kacsamell és lassan sült tarja nyitja, már itt le lehetne ragadni. Ezt követi egy magyarosabb sor, úgy is mint csirkepaprikás tejfölös galuskával, vaddisznópörkölt kapros tejfölös galuskával, valamint óriás rántott fledermaus burgonyasalátával. Talán csak a fledermaus, vagyis a denevér szorul némi magyarázatra, de nem valami ördöngösség. A „táfelspicc” tömör és tökéletes meghatározása így hangzik: „A »denevér« nem más, mint a hízott sertés hátsó combjának belső feléről lefejtett, formátlan (egyesek szerint denevér formájú, bár ők valószínűleg sosem láttak még denevért) húsdarab, a sertés egyik legszaftosabb és -puhább része. Rántani ideális, a sertésnek nincs olyan konca, amelyik jobban kiadna egy lédús, vajpuha ropogós rántott szeletet, és mint később kiderül, nemcsak a sertésnek nincs olyan része, hanem egyetlen másik állatnak sem.”

Nem nagyon kéne ehhez hozzátenni semmit sem.

S volt még olyan, hogy marhapofa, erdei gomba, bacon, újburgonya. Rezeda Kázmér végül ezt kérte, s nagyon jól tette. A marhapofa vajpuha volt, szaftos és jó, amilyennek éppen lennie kell. De a társaságból nem csalódott senki sem, pedig széles választékban rendeltek, volt, ki halat, volt, ki csirkét, más denevért evett, s mindenki elégedetten dőlt hátra.

A desszertfronton francia, magyar és olasz válogatott állt csatasorba, úgy is mint házi mille feuille rebarbarával, madártej gyümölcsös úszó habbal és panna cotta fehér csokival, eperrel és bazsalikommal.

Mindhárom kipróbálásra került, s mind kiváló volt. Rezeda Kázmér madártejet evett, már csak drága emlékezetű, csodálatos nagymamája emlékére is.

Az ebéd végére úgy elcsitult, ellankadt mindenki. Még az Úr is. Rezeda Kázmérnak úgy tűnt, mintha egy-egy pillanatra elbóbiskolt volna. Ezen el is mosolyodott, aztán a felesége megbökte az asztal alatt:

– Ne aludj már, fiam!

– Dehogy alszom, fiam! Csak az ájtatosság fogott el. Mégiscsak az Isten házában vagyunk, fiam…