Ékezetadó

Aki értelmes magyar vagy bármilyen más, mellékjeles támogatású sms-t küld, az csaknem háromszoros pénzt fizet adott karakterszámért.

Fotó: Havran Zoltán

Blokkomat nézegetem a havi nagy bevásárlás után. A papírcsík tanúsága szerint többek között ezeket vettem: „ecetes cekla, balkonlada, csipos kolbasz, vorosheringfile, rozsato”. Utóbbi szó, a rózsatő, csaknem érthetetlen a két elcsent ­ékezet okán. Olyan nagyáruház számlájáról – hogy stílszerűek legyünk, nagyaruhaz szamlajarol – van szó 2020 tavaszán, mely több évtizede a magyarországi kiskereskedelem fontos szereplője. Mégsem jutott tovább egy mifelénk azóta megszűnt áruház üvegvisszaváltó-csodájának digitális kijelzőjénél, amelynek utasításai, „tegye be uveget, varja blokkot” stb., kisebb magyar írásképi és nyelvtani merénylettel értek fel. Csakhogy az a felirat nem nyomtatott papírszámlán, hanem huszonegy évvel ezelőtti kijelzőn jelent meg, jóllehet már akkor és ott sem volt szükségszerű az efféle nyelvi nihilizmus, inkább az informatikai nemtörődömség és a lektorhiány szülte. Pozitív ellenpélda az egyik sportáruházlánc rendezett, hibátlan hangjelölésű blokkja.

Aztán itt van a szöveges üzenetek ügye is: mindmáig büntetik azt az anyanyelvi érzékkel és igénnyel megáldott nyelvhasználót, aki nem hajlandó elnyelni az összes magyar ékezetet. Az egy szem é betűt leszámítva persze, mert rejtélyes okból ez kegyes kivétel. Máskülönben aki értelmes magyar vagy bármilyen más, mellékjeles támogatású sms-t küld, az csaknem háromszoros pénzt fizet adott karakterszámért. Aki tehát á-t, ő-t vagy ű-t akar, fizesse az ékezetadót! Ez azonban, szögezzük le gyorsan, csúnya nyelvi diszkrimináció is. (Technikailag ez a mellékjelkorlát is rég túlhaladott, és anyagi indoka sincs: az sms-ek töredékét teszik ki a mobilforgalomnak.)

Előírhatná persze jogszabály, hogy a közérdekű közlemények nyelvének – beleértve az IT-alkalmazások nyelvhasználatát is – a magyar köznyelv (vagy adott esetben az érintett magyar nyelvjárás vagy regionális köznyelv) normáit kell követnie a helyesírást is beleértve, ám ennek is akkor lenne igazi értelme, ha mindez az igényes anyanyelvi oktatáson felnövő nemzedékek, az anyanyelvüket értőn és igényesen használók kultúráját védené. Amit ugyanis gyermekeinknek nem tanítunk meg, azt bajos később számonkérni rajtuk. Mindennek alfája és ómegája pedig a nyelv magas belső presztízse – egyszerűbben és szebben szólva, hogy mélyebben ismerjük és szeressük anyanyelvünket.

A magyar nyelv hangjelölése, írása is sokat változott az idők során, de az írástudók nyelvi igényessége sohasem enyészett el. Emlékezzünk csak a Halotti beszéd híres kezdő soraira: „Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. ýsa pur es chomuv uogmuc”, vagyis nagyjából: látjátuk feleim szümtükkel, mik vodzsmuk, isa pur és homu vodzsmuk. E szövegben alig látunk mellékjelet, később azonban tucatnyi i, ö, ő, ü, ű cserélgette egymást a latin betűs magyar írástörténetben, amíg a ma megszokott formájuk ki nem alakult! Csak ö és ő-nek 28 változatát leljük Kniezsa István helyesírás-történetében. Van közöttük minimalista, betűkombinációs, mellékjeles és vegyes megoldás: o-tól farkincás vagy kalapos o-kon, a kis e-vel koronázott o-n, azaz függőlegesen rendezett kettős betűn keresztül az ew, ow, oe, ou dupla karakterekig. Bennük megannyi korszakos titok, művelődéstörténeti talány lapul egészen a XIX. századig, amelynek során az ö és ő mai formájában megállapodik.

A különb s különb betűket rajzoló, néhány osztályt járt barátoknak, a mainál százszorta nehezebb feladattal birkózó, hőskori nyomdászoknak a pontos betűkép megjelenítése nem modern digitális bravúrt s nem nagy nyomdagépek csatazaját jelentette, hanem aprólékos, kitartó mestermunkát, amelyet alázat és szeretet nélkül soha nem végezhettek volna oly szépen, ahogyan ránk maradt. Ma pedig lustaságból, érdektelenségből, rövidlátó krajcároskodásból elhagyjuk mindazt, amivel eleink fáradsága ajándékozott meg bennünket. Ám véssük jól eszünkbe, ha nyelvünk írásképe nem érdekel többé bennünket, azzal erőteljes lépést teszünk anyanyelvünk teljes feladása felé.