A magyar nyelv hangjelölése, írása is sokat változott az idők során, de az írástudók nyelvi igényessége sohasem enyészett el. Emlékezzünk csak a Halotti beszéd híres kezdő soraira: „Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. ýsa pur es chomuv uogmuc”, vagyis nagyjából: látjátuk feleim szümtükkel, mik vodzsmuk, isa pur és homu vodzsmuk. E szövegben alig látunk mellékjelet, később azonban tucatnyi i, ö, ő, ü, ű cserélgette egymást a latin betűs magyar írástörténetben, amíg a ma megszokott formájuk ki nem alakult! Csak ö és ő-nek 28 változatát leljük Kniezsa István helyesírás-történetében. Van közöttük minimalista, betűkombinációs, mellékjeles és vegyes megoldás: o-tól farkincás vagy kalapos o-kon, a kis e-vel koronázott o-n, azaz függőlegesen rendezett kettős betűn keresztül az ew, ow, oe, ou dupla karakterekig. Bennük megannyi korszakos titok, művelődéstörténeti talány lapul egészen a XIX. századig, amelynek során az ö és ő mai formájában megállapodik.
A különb s különb betűket rajzoló, néhány osztályt járt barátoknak, a mainál százszorta nehezebb feladattal birkózó, hőskori nyomdászoknak a pontos betűkép megjelenítése nem modern digitális bravúrt s nem nagy nyomdagépek csatazaját jelentette, hanem aprólékos, kitartó mestermunkát, amelyet alázat és szeretet nélkül soha nem végezhettek volna oly szépen, ahogyan ránk maradt. Ma pedig lustaságból, érdektelenségből, rövidlátó krajcároskodásból elhagyjuk mindazt, amivel eleink fáradsága ajándékozott meg bennünket. Ám véssük jól eszünkbe, ha nyelvünk írásképe nem érdekel többé bennünket, azzal erőteljes lépést teszünk anyanyelvünk teljes feladása felé.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!