Fáklyák és nyírfák

Mondtam apámnak, hogy ne féltsen március 15-én,­ de rettegett, hogy az államhatalom erőszakhoz folyamodik, és a békés felvonulókkal szemben karhatalmi intézkedéseket vet be

– jól megverik a rendszerrel szemben elégedetlenkedőket –, hogy provokátorok miatt verekedés tör ki a megemlékezésen, és tizennégy évesen majd elsodor, letapos a tömeg. Meg kellett ígérnem, hogy azon a napon kirándulni megyünk a barátaimmal, és vidéki emlékhelyen koszorúzunk. Szerda volt, és munkaszüneti nap, 1951 óta először lett újra hivatalos állami és nemzeti ünnep március 15. Már év elején érzékelhető volt a készülődés, Pozsgay Imre a rádióban bejelentette, hogy az 1956-os eseményeket népfelkelésként, és nem ellenforradalomként kell értékelni, 1989 márciusára győzött a szabadságvágy: ötször annyian voltak a rendszerváltók ünnepségén, mint a pártállami megemlékezésen.

Mi meg trappoltunk a hegyen, de nem bántuk. Gyaloglás közben szóba kerültek közéleti kérdések, többen izgatottan latolgatták az esélyeket – ki a hős, kellenek-e egyáltalán hősök? –, egy történészhallgató csataleírásokat idézett fel, amikor a magaslaton állomásozó oroszokat a legmeredekebb, ezért a legváratlanabb irányból támadta hátba Bem vezetésével a magyar sereg. A meredélyen felfelé haladva átérezhettünk valamennyit az elkeseredett küzdelem hősiességéből… A fővárosban eközben Csengey Dénes jelképesen lefoglalta a Magyar Televíziót, később az ünneplők fáklyával a kézben felvonultak a budai várba.

Harminc év elteltével megint vidéken, de már mi is fáklyával ünnepeltünk, a kisebbek boldogan húzták a fénycsíkokat a levegőbe, a nagyobbak feszesen tartották a szövétneket, lóháton. Mit jelent nekik március 15-e? A legkisebb éles kanyarokat vesz a tapolcai Malom-tó partján, a nagyfiú díszőrséget áll, majd egy vén hagyományőrző huszár kissé rátámaszkodik a fogadóban, ahol együtt énekelik, hogy „huszár vagyok, nem pocsolyakerülő, oldalamra nem illik a gyíkleső, nem hordozom senkinek a megdöglött borjúját, nyergelem a sárga szőrű paripát”. Vagyis a szürkét, mondja a fiatalabb, és ha már szóba került, megy, hogy megitassa. A Balatonfelvidéki Radetzky Huszár Egyesület évente megkoszorúzza Miltényi József huszárkapitány sírját a tapolcai régi temetőben.

Miltényi emlékhelyét a kápolna közelében könnyű megtalálni. Történetét szájhagyomány útján őrizte meg a tapolcaiak emlékezete, elég szűkszavúan: a Kossuth Lajos utcában lakott, ügyvédként dolgozott, zárkózottan élt. Kedvenc időtöltése volt, hogy kikocsikázott a Csobánc hegyen lévő szőlőjéhez. A földrajzi nevek gyűjtésekor, az 1970-es években dokumentumokkal is megerősítették ezt, Csobánc dűlőneveit kutatva ugyanis Illés Mária tanárnő a „hegykönyv” 1905–1906. évi bejegyzéseinél megtalálta Miltényi József szőlőbirtokos nevét. Bona Gábor Kossuth Lajos kapitányai című könyvéből többet megtudhatunk a hazafiról: „A szabadságharc előtt jogi tanulmányokat folytatott és ügyvédi képesítést szerzett. Az újonnan felállított nemzeti hadseregben gyorsan haladt előre: 1848 nyarán a Tolna–baranyai önkéntes lovas-osztálynál a Bácskában harcolt és 1849 tavaszáig először hadnagyi, majd kapitányi rendfokozatot kapott. Áprilisban a 7. huszárezredhez, Perczel Mór parancsnoksága alá került.

A IV. Bácskai Hadtest kötelékében véres harcokban vett részt. Világos után a haditörvényszék elvette rendfokozatát és halálra ítélte. Az ítéletet országon belüli száműzetésre változtatták, lakóhelyéül Tapolcát jelölték ki. Hosszú élete további részét itt élte le, a közügyektől visszavonultan, ügyvédként dolgozott.” Reindl Erzsébet tapolcai tanítónőtől, helytörténésztől az is megtudható, hogy halálos ítéletének jelképét, a selyemzsinórt élete végéig a nyakán viselte. Sírja fölé nyírfát ültetett az emlékező közösség.

Az az öreg nyírfa régen elszáradt, helyére a rendszerváltozás idején új, életerős facsemete került. Az a tavalyi, Malom-tavi fáklya sincs már sehol, de gyertyát otthon is lehet gyújtani. Kitehetjük az asztal közepére, és családi körben is elénekelhetjük a Kossuth-nótát. A jó öreg Görgeiről se feledkezzünk meg.