Gyóntatószékben

Szegényebbek lettünk egy illúzióval. Nem most, már sok évvel ezelőtt, csak éppen az egy héttel ezelőtti szlovákiai parlamenti választásokon kapott pofon újra kijózanítóan hat.

A szlovákiai választásokon kapott pofon újra kijózanítóan hat Fotó: Kurucz Árpád

Szegényebbek lettünk egy illúzióval. Nem most, már sok évvel ezelőtt, csak éppen az egy héttel ezelőtti szlovákiai parlamenti választásokon kapott pofon újra kijózanítóan hat. Az illúzióvá lett ígéret úgy szólt – még az ezredforduló környékén –, hogy Közép-Európának a történelem viharaiban edződött országai hamarosan egy közös tér, az Európai Unió részei lesznek, az 1920-ban meghúzott trianoni határoknak nem lesz jelentőségük, a kisebbségek a többség részéről háborítatlanul élhetnek. De a bő évtizedes tapasztalat nem igazolta ezt a várakozást sem Románia, sem Szlovákia esetében, ott pedig, ahol rendezett az egyébként jóval kisebb létszámú magyar kisebbség helyzete, mint Szlovéniában, az nem az uniós tagságnak köszönhető.

Ha a demokráciát és a jogállamiságot a zászlajára tűző EU gyógyír lett volna a felvidéki magyarok sebeire, akkor nem bántalmazzák, majd hurcolják meg Malina Hedviget a nyitrai utcán elejtett magyar szóért. Tamás Ilonka nyugdíjas tanítónőnek pedig – noha szlovák életműdíj lapult ekkor már az íróasztalfiókjában – nem kellett volna 99 évesen kálváriát járnia a kettős állampolgárságért, miután magyar útlevele miatt megfosztották a szlováktól.

Egy héttel ezelőtt megtörtént, amire a modern Szlovákia huszonhét éves történetében eddig nem volt példa: nem jutott be magyar kötődésű párt a pozsonyi parlamentbe. Ezzel egy – a legutóbbi népszámlálási adatok szerint – 458 ezres közösség veszítette el a politikai képviseletét. Grendel Gábor, a választásokon győztes, jobbközép OL’aNO (Egyszerű Emberek és Független Személyiségek) politikusa, lehetséges belügyminiszter-jelölt az egyetlen magyar nemzetiségű képviselőként azt ígéri, kiállnak a felvidéki magyarok érdekeiért. Most a parlamenti ciklus végéig lehetőséget kap – ebben is – a bizonyításra. De felvidéki magyar körökben általános a csalódottság amiatt, hogy sem a Magyar Közösségi Összefogás (MKÖ), sem pedig a Híd-Most magyar–szlovák vegyes párt listája nem ugrotta meg az ötszázalékos bejutási küszöböt. Utóbbi a 2,05 százalékos eredményével – ami leginkább arra volt jó, hogy voksokat szipkázzon el az MKÖ-től – különösen siralmasan szerepelt.

A választások három fő kérdést vetnek fel a magyar etnikai képviselet szempontjából Garai Nikolett, a Külügyi és Külgazdasági Intézet Közép-Európával foglalkozó kutatója szerint, akit a múlt szombat tanulságairól kérdeztem. Az első, hogy legyen-e egyáltalán a magyarságnak egységes, a kétetnikumú, szlovák–magyar vegyes párton túlmutató képviselete, mint amilyen 2009-ig, a Híd-Mostnak az akkor még Magyar Koalíció Pártjából való kiválásáig volt is. A másik, hogy egy ilyen pártnak legyen-e világosan látható ideológiai irányvonala, mint például az MKÖ kereszténydemokrata-konzervatív értékrendje, avagy többféle platformnak is helyt adjon, mint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség? A harmadik: milyen­ témákra mekkora hangsúlyt helyezzen? – így a kisebbségi nyelvhasználat előmozdításában, a dél-szlovákiai területek fejlesztésében, a kultúratámogatásban.

Garai Nikolett azt állítja: egy kisebbség érdekeinek hatékony képviseletéhez igenis szükség van a helyi és országos szintű döntéshozatalban való folyamatos jelenlétre. Ezt ugyanis a többségi társadalom politikai szervezetei kevésbé képesek megfelelően biztosítani, noha vannak kisebbségbarát kezdeményezések. Például a Zuzana Čaputová államelnökhöz kötődő Progresszív Szlovákia részéről is voltak ilyenek; igaz, a közös lista, amelyen az ő képviselőjelöltjeik szerepeltek, most szintén nem jutott be a parlamentbe.

Kellenek-e egyáltalán magyar politikusok a pozsonyi parlamentbe a felvidékiek szerint is? – kérdeztem Dunaszerdahelyen járva. Elvégre a kisebbségi népcsoport tagjait ugyanúgy érintik és foglalkoztatják az össztársadalmi problémák, mint a többséghez tartozó polgárokat. Az OL’aNO a magyarlakta járásokban is jól szerepelt, több helyütt győzött, azok közül a járások közül pedig, ahol az MKÖ listája végzett az élen (Dunaszerdahely, Komárom és Rimaszombat), a két utóbbiban a második helyen futott be. Egy vágsellyei orvosnak, egy losonci szerelőnek is lehet és van is véleménye a Robert Fico exkormányfő nevéhez fűződő szűk másfél évtizedről, a kézen-közön valahogyan eltűnt uniós pénzekről, Ján Kuciak újságíró 2018-as meggyilkolásáról vagy a bűntény által azóta is keltett hullámokról.

A szlovákiai választásokon kapott pofon újra kijózanítóan hat
Fotó: Kurucz Árpád

Ám a kisebbségi létben a napi politikán túlmutató szempontokról, egy ezeréves kulturális örökség fennmaradásáról is szó van – hallom helybéli értelmiségiektől. Az iskolai beíratási adatokból jól látszik, a többségi társadalom komoly szívóhatást gyakorol a kisebbségi népcsoport tagjaira. Ha magyar nyelvű oktatási közegben maradsz, a dél-szlovákiai járásokra korlátozod érvényesülési lehetőségeidet. Esetleg átmehetsz még a Duna túlpartjára, az anyaországodba. Ha viszont felveszed a lépést a többségi társadalommal, az egész országban kinyílnak előtted az ajtók – ez az üzenet.

A kivándorlás, valamint az elöregedés mellett – a felvidéki magyarok több mint fele falvakban él – az asszimiláció a közösség erodálódásának fő oka. A felvidéki magyarságnak a múlt század második felében még Csehszlovákiában félmillió körül állandósult létszáma a múlté. Az önálló Szlovákiában végzett első, 2001-es népszámlálás 47 ezres fogyást mutatott ki a tíz évvel azelőttihez képest, a legutóbbi, a 2011-es pedig újabb 62 ezres veszteséget. A következő cenzus jövőre esedékes. A pesszimisták legalább ekkora fogyással számolnak, azaz a 458 ezres mostani létszám bőven 400 ezer alá eshet 2021-ben. Egyes kisebb településeken, így például Nyitranagykérben vagy Nagymagyarban drámai, tíz-húsz százalékos volt a magyarok arányának visszaesése 2001 és 2011 között.

Egyre gyakrabban hallani szlovák szót Dunaszerdahelyen is, ahol pedig a nagyobb városok közül a legnagyobb, csaknem négyötödös a magyarok aránya. Pozsony nincs messze onnan, egyre több a fizetőképes szlovák betelepülő a város vonzáskörzetében, az ingatlanfejlesztők rájuk is gondolnak. Vegyes házasságok is köttetnek, ezekből gyerekek születnek, és ilyenkor gyakori – hallom a Csallóköz valamikor színmagyar fővárosában –, hogy a magyar fél igazodik nyelvé­ben a szlovákhoz. Az utcán törten beszélt szlovák szó üti meg az ember fülét: a magyar szülő nem a saját, hanem a többségi csoport anyanyelvét igyekszik átadni gyerekének. Arról is beszélnek csallóközi értelmiségiek: az ilyen embereknek szabályos feloldozást jelentett a politikai gyóntatószéknek beillő szavazófülkében a Híd-Most. Legalábbis mostanáig.

A szlovák iskolában mély vízbe dobják a magyar gyereket. Nem idegen nyelvként tanulja a többség nyelvét, hanem úgy, ahogyan a szlovák gyerek, akinek pedig az anyanyelve. Akkor mondják jónak a nyelvtudását, ha tökéletesen tud, noha otthon nincs kivel gyakorolnia, ellentétben a szlovák gyerekkel. Arany János balladáit nem tanulja. Március 15-éről sem hall a jövő héten. De a magyar iskolában is csak olyan magyar nyelvű történelemtankönyv áll – segédanyagként – a rendelkezésére, amelyet nem vontak be az állami finanszírozási rendszerbe. A szülő, ha akarja, megveszi azt, ha nem akarja, nem. Igaz, a Magyarországról hozott tankönyvben szerepel március 15-e – már ahogy az anno Pest-Budán történt. A Felvidékről nem írnak benne.

Grendel Gábornak – Grendel Lajos Kossuth-díjas író fiának – a magyar az anyanyelve. De a 39 éves fiatalember kiválóan tud szlovákul is, újságíróként a TA3 és a Markíza országos televíziónál pallérozódott, miután a felvidéki magyar sajtót belterjesnek találta. Nagy felelősség nyomja a vállát a következő négy évben a nemzeti tanács padsoraiban, amíg erőre nem kap szervezetileg is a kisebbségi érdekképviselet.