Ha befut a villamos

Három kerület határán éppen harminc éve követi a változásokat Hatházi Attila. A környezet alakulása az ő sorsát is alakította, élethelyzete a térrel együtt konszolidálódott. A korábbi kalandok sorába tartozik, amikor egy könyvtolvaj után felugrott a 18-as villamosra… Úgy véli, most már csak az hiányzik, hogy birtokba is vegyék az emberek a Széll Kálmán teret.

Hatházi Attila szerint a szerethető részletek megőrzése nélkül csak ábránd, hogy egyszer létrejön itt egy közösségi tér Fotó: Éberling András

– Ezerkilencszázkilencvenben keveredtünk a térre – meséli Attila. – Azt már csak hírből hallottuk a feleségemmel, hogy a bódé, amely az 1970-es évektől kezdve könyvesboltként működött, az ellenzék egyik törzshelye volt a nyolcvanas években. A cenzúra eltörlésével az emberek valósággal habzsolták az irodalmat, és persze lehetett a zavarosban halászni is. „Kiadók” egyetlen éjszaka alatt begépeltek és sietve utcára dobtak könyveket, vagy középfokú nyelvvizsgával összeraktak fordításokat a gyors haszon reményében – miközben a műfordítás hihetetlen tudást igényel, maga is művészet. Sok esetben érzem, a vevő pontosan tudja, milyen értéket képvisel az előtte fekvő kötet. Nekünk csak figyelni kell, és hagyni, hogy megtörténjék a találkozás könyv és olvasó között.

Éberség a hetvenes években
Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr

Hatházi Attila nem a szomszédos utcák egyikéből „keveredett” a térre. Édesanyja a sepsiszentgyörgyi könyvtár vezetője volt, így könyvek között, az erdélyi irodalmon nőtt fel. Később a kortárs magyarországit is nagyon megszerette. A rendszerváltozás után csak azért jött Budapestre, hogy beiratkozzon egy fotóstanfolyamra, de kiderült: túl magas a tandíj, erre munka után nézett, így került bele az utcai könyvterjesztő hálózatba.

Megszokta, megszerette – volt rá 25 éve. Amikor a 2015. január 12. és 2016. május 10. közötti felújítás során megtisztították mindattól a teret, ami az elmúlt évtizedek során rárakódott, a többi idejétmúlt építménnyel együtt a könyvespavilont is lebontották. Most az egykori bódé helyétől alig pár lépésre, a támfalépület egyik világos üzleté­ben beszélgetünk. A 61-es villamosmegálló közelsége megmaradt, de az Anima könyvesboltba nem süvít be a szél, és a belső irodában még egy kicsi konyhát is kialakított magának a könyves házaspár. Kényelmesebb itt árulni, az biztos, jegyzi meg Hatházi Györgyi, de azt is kibírták. Azért, ami évtizedeken keresztül itt ment – a Moszkva tér és öröksége – megérett rá, hogy eltűnjön, válaszolja a férje, és sorolja is az érveit:

– A környező országok összes nemzetisége, mindenféle ember megfordult itt, úgy tudták a Délvidéken, a Felvidéken és Erdélyben, de még Bukarestben is, hogy a Moszkva téren lehet a legkönnyebben munkát kapni. A vendégmunkások első útja az óra alá meg a bódésorhoz vezetett.

Azt a hatszögletű bódét aki annak idején megtervezte, nem vette figyelembe, hogy könyvet nem lehet egy lyukon keresztül árulni. Az nem úgy működik, hogy kérek kettőt Máraiból és Hamvasból. A könyvet ki kell rakni, mert az emberek szeretik kézbe venni, nézegetni. Az egykori bódé erre alkalmatlan volt, ezért a fővárostól engedélyt kellett kérni évről évre, hogy kissé átalakíthassák. Ezzel kialakult a kicsomagolás-becsomagolás napi rutinja. Amíg az utcai terjesztés működött, gyakori volt a lopás.

– Egyszer egy velem egykorú srác megfogta Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című kötetét – egy korábbi kiadást, az Európától –, nem szólt, csak nézegette egy darabig, aztán amikor megállt mellettünk a 18-as, fogta magát, és a könyvvel együtt felugrott rá. Kiszaladtam a bódéból utána, fel a villamosra, közben az ajtók becsukódtak, a villamos meg elkezdett kifelé vinni a térről. A vezető észlelte, hogy valami nem stimmel, mert ki akartam tépni a könyvet a tolvaj kezéből, na, az igazság az, hogy összekapaszkodtunk – eleveníti fel az emléket Attila. – Mire az ellopott Huntingtonnal együtt visszaértem, már idős emberek őrizték a bódét, nehogy nagyobb legyen a károm.

– Jó napot kívánok! Még nincs? – köszön be egy visszatérő vásárló. – Tartozom neki egy könyvvel, ígéretem van rá, előbb-utóbb meglesz – magyarázza a kereskedő, akinek huszonévesen még jól is esett, ha konszolidált külsejű, idős úriemberek megdicsérték a választékát, amúgy tanár urasan. Azóta is figyel a vásárlók érdeklődési körére, ha keres valaki egy könyvet, igyekszik megszerezni. Ennek persze híre megy – ebből lett tulajdonképpen a könyvesbolt.

Fiatalember, vigyázzon!

– A bizalom kölcsönös. Még az utcán árultam, amikor szólt egy öregúr: fiatalember, vigyázzon, mert hátul a telefonfülkénél négyen arról beszélgetnek, hogyan vegyék el a pénzét. Fogtam a kasszát, hogy eldugjam, mire visszafordultam, már ott álltak, kérték a pénzt. Mutattam nekik, hogy nincs, erre a négy tróger alak követelőzni kezdett, hogy másnap estére készítsem össze a bevételt. Ötvenezer forintot akartak, és olyan hülyék voltak, hogy menetrendszerűen el is jöttek érte. Közben persze elmentem a rendőrségre, így akkorra már ott álltak a bódétól kicsit távolabb a civil ruhába öltözött rendőrök is.

– Kiderült, az egyik fickónak öt ügye volt, a másikat is körözték rablásért. Amelyik a legtöbbet kapta – nyolc évet –, nem is olyan régen megjelent előttem. Azt sem tudtam hirtelen, hogy valóság vagy álom, ahogy a könyveken át rám nézett. De nem szólt semmit, megfordult, és elment. Nem akartam én bezáratni, csak védtem magamat. Onnantól kezdve, hogy idekerültünk, meg kellett küzdeni mindezzel, az emberpiac és a sok száz hajléktalan meghatározta a tér látványát. Fiatalok és öregek – egy részüket a Fény utcai piac környékén szoktam látni mostanában kéregetni, de nagyon sokan meghaltak közülük. Ismertem őket, többet név szerint. Azt az életmódot nem lehet bírni, volt, aki felvágta az ereit, az egyik a kábítószertől, a másik az alkoholtól halt meg – naponta jött ki a mentő –, szörnyű dolgok történtek meg itt.

Akkor már hónapok óta rebesgették, Hatházi Attilát mégis villámcsapásként érte a hír 2014. december közepén: újévre ki kell költözniük. Nem akarta elhinni, hogy ennyi év után vége. Egy hirtelen ötlettől vezérelve azt mondta a feleségének, hogy legalább kérdezzék meg erről az embereket is.

Hatházi Attila szerint a szerethető részletek megőrzése nélkül csak ábránd, hogy egyszer létrejön itt egy közösségi tér
Fotó: Éberling András

– Szeretné-e, ha az átépített téren újra működne könyvesbolt? – erre a szimpla kérdésre napokon belül közel háromezer aláírás összegyűlt. Meglepődtem. Az emberek hosszú sorokban álltak, kérdezgették, mi van itt, és magyarázták egymásnak, hol kell aláírni. Jólesett: itt jártak el nap nap után, kapcsolatban voltunk annyi éven át, közben nem is éreztük ennek a súlyát. Egy olyan világban, ahol semmi nem számít, csak a profit, megtörténhet ez?

Mert itt nem volt akkora profit – könyv volt, és a könyvekhez kapcsolódó beszélgetések. Az itt töltött évek alatt családokat ismertem meg, gyerekeket – akiket még az ölükben hozott az anyjuk – láttam felnőni. Barátságok is kialakultak. Másfél évig, amíg tartott a felújítás, a Mammut oldalában lévő Anima könyvesboltot vezettem, oda is utánunk jöttek a vásárlók. Aztán vissza ide, mert akkorra már ötezer fölött járt az aláírások száma, megnyertük a pályázatot, így jelenleg itt is, ott is boltvezető vagyok. Persze érzékelem a különbséget: lehetetlen eltekinteni attól a körülménytől, hogy három olyan kerület határán állunk, ahol az emberek még hajlandóak áldozni a könyvre. Itt a BKK-val közlekedő értelmiség alkotja a vásárlói kört, nagyon kellemes, művelt társaság.

A többséget ugyan csak arcról ismerem, de annyi mindenről árulkodnak választásaink, az olvasmányokról kialakuló beszélgetések pedig felérnek egy-egy nagy felfedezéssel. A Mammutban ez kevésbé van meg. Bevásárlóközpont. A rohanást itt sem szeretem: ha bejön a villamos, egyszerre három ember is megáll a kasszánál, hogy fizetne. És mindhárom ugyanazzal a villamossal akar elmenni. Ezt nem tudom megoldani. Ilyenkor szoktam olyat is mondani, hogy nagyon komolyan tessék végiggondolni, mert ebben az ezer évben ez az utolsó villamos. Miért nem hagyunk magunknak időt még arra sem, amit szeretünk?!

Ha majd megnőnek a fák

Közben azért befut a következő villamos is. Megélénkül a tér. – Lehet, hogy ez már nem a mi életünkben történik meg, de szeretném, ha ezek a fák hatalmasra nőnének. Hogy ne lenne itt ilyen kősivatag – kísér ki a boltból Hatházi Attila.

A Széll Kálmán tér kétségkívül kulturáltabb lett, mondja a felesége, Györgyi is, most már csak az hiányzik, hogy birtokba is vegyék az emberek. Megálljanak elbeszélgetni. De ehhez rendben kellene tartani.

Elég csak körbenézni, hogy megállapítsuk, a térhasználati szokások megváltoztatásához nem elég a névcsere, még egy nagy felújítás sem elegendő, úgy látszik, több idő kell hozzá, hogy az utazóközönség odataláljon a szemetesekhez. Az biztos, hogy a megújult Széll Kálmán téren kényelmesebbé, gyorsabbá vált a közlekedés, az építészeti arculat is letisztultabb képet mutat, de a szerethető részletek megőrzése, fenntartása nélkül csak ábránd, hogy egyszer létrejön itt egy közösségi tér. Amit sajátunknak érezhetünk, valahogy úgy, mint a teljes magyar irodalmat vagy a hazát – még ha kissé huzatos helyen élünk is.

A könyvkereskedő meséli, hogy harminc évvel ezelőtt egyszer megállították a határnál, megkérdezték, hol volt. Otthon. És hova megy? – faggatta tovább a határőr. Haza. Hatházi Attilának ez így természetes. Gyerekkorában sokszor ébredt a Kossuth rádióra – ilyen-olyan szerkezetekkel a házuk tetején azt is fogni lehetett –, és félálomban hallgatta, hogy Budapesten csatornát újítanak fel. Hétszáz kilométerrel távolabb is jólesett hallani… Szeretné, ha ez fordítva is így működne, ha minél több magyarországi érezné úgy, hogy hétszáz kilométerrel keletre is otthon van.

– Ha csak az irodalmat nézzük, annyi mindent hozzátettek a közöshöz határon túlról is. Olyan gazdag ez a magyar irodalom, szánjunk rá időt, hogy megértsük egymást: miért így írta, miért az fontos egyik vagy másik szerzőnknek! Egy nyelvet beszélünk – mondja Attila –, összetartozunk. A többin meg el lehet vitatkozni.