A kérdőjelek is sorakoznak: ha a kézírás nehezen megy – gyakorlatlan ujjacskák nyomkodják a klaviatúrát –, lehet, hogy előbb tanul meg gépelni a gyerek? Pedig tudható, az agyat barázdálja, az idegrendszert fejleszti a folyóírás, de a reform hívei erre csak legyintenek: minek erőltetni ezeket az ósdi dolgokat a XXI. században?
A tanárok körében az egyik legnagyobb dilemma az osztályzás. Megvalósítható-e a folyamatos számonkérés (úgy, hogy ne a home office-ban dolgozó szülő írja meg az online dolgozatot), vagy legyen inkább egyetlen nagy vizsga, ha majd véget ér ez az egész? Hetek, hónapok telhetnek el addig, és ami ma újdonság, hamar megszokássá válik, alakítja személyiségünket. Mi lesz utána? Mi tartható meg a digitális tanulásból hosszú távon, milyen tartós változásokat eredményez ez a kényszerhelyzet az oktatásban? És hogyan alakítja át személyes kapcsolatainkat?
Mert a szabadidő sem az, ami volt. Most, hogy nem lehet bandázni, a megszokott közösségi találkozások átköltöztek a Skype-ra, de igazán nem azért, hogy már megint a képernyőt bámulják a gyerekek. Csak a barátság miatt. Nem tudunk egymás szemébe nézni – panaszkodik a kisfiam –, aki a kamerába néz, nem látja a képernyőt. Rossz a hangminőség. Akadozik a beszéd. Hogyan lesz azután? Ugye jó lesz majd megint egymás szemébe nézni?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!