Lovagkor

Összekötöm a C-t az E-vel, ez milyen vektor? Átszűrődik a matektanár hangja a gyerekszobából, székem alól kikotrok egy alsós munkafüzetet, „első a munkahely megteremtése” – visszhangzik bennem a szülői hang valahonnan mélyről, a gyerekkorból. Office 365, Teams, Redmenta, Zoom webinárium, egy héttel ezelőttig becsszóra nem használtam ilyen kifejezéseket, most meg olyan, mint a mindennapi kenyér, hogy csatlakozunk-e a rendszerhez.

Eddig azt szajkóztuk: ne lógj az interneten, mozdulj ki! Pár nap alatt minden megváltozott. Keringünk a gyerekek körül, aggodalommal vegyes együttérzéssel kérdezgetjük tőlük, megjött-e a kód, mi a felhasználónév, elfelejtetted a jelszót? Betéptél…, vagyis beléptél? – a negyedik-ötödik próbálkozás (kattintgatás, kikapcsolás, bekapcsolás, letöltés, feltöltés) után az ember már a haját tépi. Kevés az eszköz, túlterhelt a rendszer. Úrrá lesz rajtunk a csodavárás, a technológia kiismerhetetlen istensége és a hozzá kapcsolódó, bizonytalan kimenetelű tevékenység elragad bennünket a hiedelmek világába, végrehajtunk még néhány mágikus cselekedetet a (sz)ámítógép körül, melynek hatására lesz wifi, és elmegy az üzenet.

A digitális oktatás bevezetése egyébként jó ideje napirenden volt már, de senki nem gondolt ilyen drasztikus átállásra. Különben is, ki látott már olyat, hogy a pedagógustársadalom örömmel üdvözölne bármilyen módszertani váltást?! De most csak azért is megcsinálták – azt hiszem, leginkább a gyerekek kedvéért –, az általános és a középiskoláknak két-három napjuk volt rá, az egyetemi oktatók az előre hozott tavaszi szünettel nyertek egy hetet. Közben több-kevesebb technológiai háttérrel és számítástechnikai felkészültséggel, okostankönyv nélkül is hatalmas erőtartalékról tettek tanúbizonyságot. És jókedvről. Már a kezdő lépéseknél zavarba ejtett az általános iskolai tanár üdvözlő sora (Teams rendszer): „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog … mondjuk a mateknál?”

Hasonló hangnemet ütött meg a kedves tanító néni, akitől megtudtuk, hogy a következő hetekben lovagként fogunk küzdeni, ez a hosszú lovagi torna izgalmas lesz nekünk is (hiszen sosem csináltunk még ilyet). Gyerekeink digilovagként teljesítik majd feladataikat, segítik a rászorulókat, és példát mutatnak másoknak. Nem felejtkezhetünk meg arról sem, hogy erősek, egészségesek maradjunk, hiszen ez kell a küzdelemhez! – szólt a figyelmeztetés. És jöttek a kihívások, azóta is jönnek sorra, olajozottan működik a gépezet.

A kérdőjelek is sorakoznak: ha a kézírás nehezen megy – gyakorlatlan ujjacskák nyomkodják a klaviatúrát –, lehet, hogy előbb tanul meg gépelni a gyerek? Pedig tudható, az agyat barázdálja, az idegrendszert fejleszti a folyóírás, de a reform hívei erre csak legyintenek: minek erőltetni ezeket az ósdi dolgokat a XXI. században?

A tanárok körében az egyik legnagyobb dilemma az osztályzás. Megvalósítható-e a folyamatos számonkérés (úgy, hogy ne a home office-ban dolgozó szülő írja meg az online dolgozatot), vagy legyen inkább egyetlen nagy vizsga, ha majd véget ér ez az egész? Hetek, hónapok telhetnek el addig, és ami ma újdonság, hamar megszokássá válik, alakítja személyiségünket. Mi lesz utána? Mi tartható meg a digitális tanulásból hosszú távon, milyen tartós változásokat eredményez ez a kényszerhelyzet az oktatásban? És hogyan alakítja át személyes kapcsolatainkat?

Mert a szabadidő sem az, ami volt. Most, hogy nem lehet bandázni, a megszokott közösségi találkozások átköltöztek a Skype-ra, de igazán nem azért, hogy már megint a képernyőt bámulják a gyerekek. Csak a barátság miatt. Nem tudunk egymás szemébe nézni – panaszkodik a kisfiam –, aki a kamerába néz, nem látja a képernyőt. Rossz a hangminőség. Akadozik a beszéd. Hogyan lesz azután? Ugye jó lesz majd megint egymás szemébe nézni?