Találkozások az angyallal

Műveire inspirálóan hat az iskola, publikál irodalmi lapokban, és évente új kötettel jelentkezik. Bartusz-Dobosi László író, pedagógus állítja, folyamatosan aktuálisnak kell lenni, mert a gyerekek figyelik, képben van-e a tanár. Készülő kötete Csengey Dénesről szól, aki az ­„elszalasztott” nemzedéki lehetőségek bepótlásáért, a nemzet ügyének helyes pályára állításáért harcolt minden erejével.

– Bizonyos területeken kifejezetten ők vannak előnyben: digitális bennszülöttek.

– A jezsuita szerzetesek sikere misszionáriusként abban keresendő, hogy míg az előttük járók kiemelték az őslakosokat saját környezetükből, addig a jezsuiták bementek az indiánok közé, megtanulták a nyelvüket, mert helyben akartak hatással lenni rájuk. Szerintem ez itt a lényeg: tanárként csak akkor tudom átvinni a gondolataimat, ha bent vagyok a gyerekek között, ha megismerem az észjárásukat és a nyelvüket! A Vigilia folyóirat körkérdésére írt, majd a Horizont című kötetben is megjelent esszémben éppen azt fejtegetem, hogy ezektől az új kommunikációs csatornáktól nem szabad félni, érdemes inkább feltölteni őket valódi tartalommal. Annak mintájára, ahogyan az analfabetizmus századaiban templomok falára felfestett bibliai jelenetekről prédikált a pap, virtuális templomfalként is felfoghatnánk a közösségi oldalakat, amelyekre mi is „felfestjük” a magunk üzeneteit. Senki más nem teszi meg ezt helyettünk, nekünk kell tehát ügyesen kiválasztani a tartalmakat, és ebben hihetetlenül modernnek és aktuálisnak kell lennünk.

– A határterületek különösen izgatják a fiatalokat. Ennek köszönhetően is foglalkozik a téboly témájával az irodalomban?

– A gyerekek kreativitása, energiája egyszerűen szétfeszítette az iskolaújság kereteit, ezért alapítottam a diákokkal folyóiratot Irodalmi Páholy címmel, amely az évek során országos terjesztésű lappá nőtte ki magát. Jókai Annától Parti Nagy Lajosig több száz kortárs alkotó szerepelt benne, pedig egy fillért sem tudtunk fizetni. Talán érezték a frissességét. A tizenévesekre jellemző végletes gondolkodásmód, ahogy hullámvölgyből pillanatok alatt lelki magasságokba emelkednek, a művészvilágtól sem idegen. Ott is jelen van a határfeszegetés. A Lélekszakadtak című könyvem megírásakor az őrület logikája érdekelt, amely nem érthető meg a normalitásból. Két külön észjárás. Sokféle szerepet át lehet élni, meg is lehet jeleníteni hitelesen – egy férfi is tud a nő fejével gondolkozni –, de hogyan lehet a tébolyt megfogalmazni, rögzíteni, hogy az ne felszínes, közhelyektől hemzsegő beszámoló legyen? Számomra különösen izgalmasak azok a szerzők, akik maguk is érintettek, orvosilag igazoltan valamilyen mentális betegségben szenvednek, de vannak tiszta pillanataik, amikor művészi formában hírt adnak szenvedésükről. Éveken át magam előtt görgettem a téboly az irodalomban témáját, amíg tanulmánykötetté nem nőtte ki magát. De a könyv sincs lezárva. Kimeríthetetlen tárgya miatt inkább vitaindító műként tekintek rá.

– Talán Csáth Géza halálának tavalyi centenáriuma miatt?

– Az biztos, hogy Csáth több fejezetben szerepel, akárcsak unokatestvére, Kosztolányi Dezső, de én a Karinthy családtól indultam. Siófoki vagyok, és a Karinthyak hosszú éveken át Siófokon töltötték a nyarakat, Karinthy Frigyes ott is halt meg 1938 augusztusában a Vitéz panzióban. Idősebb fia, Gábor életének jelentős részét elmegyógyintézetben töltötte Intaházán. Akármilyen furán hangzik, többször jártam ott gyerekként – nyaralni –, mert családunk egyik tagja pszichiáterként dolgozott a rehabilitációs intézetben. Persze fogalmam sem volt arról, hogy ott élt, a hatalmas kert fái alatt sétált Karinthy Gábor költő! Izgalmas felismerés volt ez számomra, amikor barátja és orvosa, Benedek István Aranyketrec – Egy elmeosztály élete című művét olvastam. Még inkább inspirált, hogy megismertem a beteg költő verseit az Én, fájdalomherceg című kötet megjelenésekor. Azok a versek valódi mélységekbe visznek…

– Készülő kötete Csengey Dénesről szól, aki a rendszerváltozás pillanatában eszmélt rá arra, hogy „végérvényesen vége az önsiratások itallal celebrált ceremóniáinak, a bukott hős romantikus pózában való tetszelgésnek, a szónoki lendületű nemzedéki önáltatásoknak, […] az egész nemzedékesdinek, letagadhatatlanul és visszavonhatatlanul vége”. Önirónia is van ebben a szövegben jócskán. Időszerű-e ma a fiatalon elhunyt író, politikus életműve?

Fotó: Teknős Miklós

– Csengey Dénes mintha csak érezte volna, hogy kevés az ideje, hihetetlen intenzitással próbált belepréselni rövid életébe mindent, amit csak lehetett. Sokféle műfajban alkotott: írt monodrámát, novellát, filmforgatókönyvet, politikai esszét, regényt és dalszöveget – alig akad két egyforma műfajú munkája. Állandó elkésettségérzés volt benne, talán ezért is igyekezett minden lehetőséget megragadni. Már országosan ismert politikus volt, s közben statisztaként szerepelt a Szörnyek évadja című Jancsó-filmben meg az András Ferenc-féle Vadonban. Izgatta minden, ami művészet. Tökéletes látlelet a korról Az utolsó nyáron című film forgatókönyve, amely 1989-ben játszódik, sőt Cseh Tamás Mélyrepülés című albumának is Csengey írta a szövegét. Millió terve volt még, több írása torzóban maradt, némelyik nem is jelent meg kötetben, csak folyóiratban.

– Töredékessége ellenére kikerekedik valami teljes egész a hagyatékból?

– Kutatás közben azt érzékeltem, hogy a sűrűjében vagyok, a kellős közepén: mintha még csak most akarna robbanni. Csengey pályája elején minden erejével harcolt a diktatórikus rendszer lebontásának felgyorsításáért, az „elszalasztott” nemzedéki lehetőségek bepótlásáért, a rendszerváltozás forgatagában pedig az ország, a nemzet ügyének helyes pályára állításáért. Akármilyen műfajban alkotott, ezek a szándékok motiválták. Kicsit talán naiv volt, kicsit forradalmár, „megszállott” is talán. Mindenesetre ebbe a felfokozott testi, szellemi túlhajszoltságba halt bele. Sok mű és mondanivaló maradt benne – mindössze 38 évet élt.

A kilencvenes években egy pesti antikváriumban bukkantam rá a Találkozások az angyallal című regényére, amely nyomban elvarázsolt. Már akkor elhatároztam, hogy egyszer még közöm lesz hozzá – úgy látszik, most jött el ennek az ideje. A halála óta eltelt harminc év távlatából bátrabban tudunk rátekinteni az életművére, amely ma is érvényes: a közösségért való önfeláldozás, a hűség, a tisztesség ennek a lét- és írásmódnak a hívószavai.

– Csengey Déneshez hasonlóan az irodalmi csapongás Bartusztól sem idegen. Milyen műfajokban alkot még?

– Talán filozofikus kerti esszének lehetne nevezni, ami mostanában foglalkoztat, de nem könnyű pontosan körülírni…

– Ezek szerint van egy kertje?

– Igen, kezdjük itt, ha hazajövök az iskolából, rögtön megyek ki a kertbe. Megszállottan gyűjtöm a mediterrán növényeket. Pécsett a kedvező klíma lehetőséget is ad erre. Levendula, pínea, ciprus, jukka – egyre jobban megismerem a szokásaikat. Tudjuk, hogy a fák kommunikálnak, gyökereiken keresztül képesek egymást is táplálni, a virágok pedig színekkel, illattal hatnak környezetükre. A kertész akár meg is határozhatja a tér szerkezetét ezekkel a beszédes színekkel és illatokkal. A kerti esszékben tehát egy-egy növényen, illaton, hangulaton keresztül szeretnék az emberi lélek mélyébe belelátni. Olyan ez, mint egy lelkigyakorlat. Kell az elcsöndesedés, mert nyolcszáz ember között vagyok nap mint nap az iskolában, zajban, ingerek özönében. Ha hazamegyek, családommal, három gyerekemmel folytatódik az élet. Időt kell hagyni az elmélyülésre, amíg az élmények letisztulnak, leülepednek. Pár óra csend nekem egyszerűen létszükséglet.