Vörös foltok

A Lugas most induló Trianon, 100 sorozata egyedülálló vállalkozás a magyar sajtóban.

„Ez a nemzet csak akkor érik komplexusoktól mentes, modern európai néppé, ha képes lesz elszakadni az általa kitalált szlovák igazságtól, és elfogadja az egyszerű, ideológiamentes, jelzők nélküli igazságot.” „Lengyelország vagy Magyarország jóval kockázatosabb politikát folytatott, és több ízben is megfizetett érte. Éppen ezért hitelesebbek, mint Románia, és nagyobb tiszteletnek is örvendenek.” Nem, a két idézet szerzői nem harcias magyarok. A szlovák Miroslav Kusý és a román Lucian Boia elmélkedik annak a térségnek a történelméről és erkölcséről, amelyet jobbára Közép-Európának hívunk udvariasan, és amely valójában győztes és vesztes államok bonyolult szövedéke. Arról a térségről, amely a magyarság szállásterülete volt, de mára számunkra egy nagy tömbre és sok kisebb-nagyobb néptöredékre zsugorodott. Ha Teleki Pál híres térképét idézzük, akkor vörös foltokra a Kárpát-medencében. Meg egy kicsit azon is túl.

Kétezerhúsz e kisebb-nagyobb sejtek számára az összetartozás éve. Nem mintha egy tragikus esemény centenáriumára volna szükség ehhez, hiszen a rendszerváltás óta eltelt harminc évben – egy emberöltőnyi időben – forradalmi változások történtek az anyaországi és a külhoni magyarság kapcsolatában. Bár nyelvhasználatunkból még nem halt ki a Kádár-kori „románozás” vagy a „szlovákozás”; azért az anyaországiak többsége már el tudja helyezni mind földrajzi, mind lelki-szellemi térképén e közösségeinket. Gyakran ruccanunk ki Erdély kastélyaiba és havasaira, a Fel- és a Délvidék hamisítatlanul magyar arculatú városaiba – talán egyre nagyobb odafigyeléssel és tapintattal a történelmi terhek iránt.

Kétezerhúsz, a trianoni békediktátum századik évfordulója azonban a számvetés éve is kell hogy legyen. Nem a siránkozásé, nem a jeremiádáké, nem a kurucos kocsmai asztalcsapkodásé, hanem az elmélyült odafigyelésé és elemzésé. Tíz éve, a kilencvenedik évfordulón írtam e lap hasábjain, hogy bár egyes történészek szerint Trianonnak ugyanúgy történelemmé kellene válnia végre, ahogy Mohács az lett, addig biztosan nem lesz így, amíg be nem fejeződik a magyar közösségek erőszakos asszimilációja, műemlékeink, történelmi emlékhelyeink kisajátítása, meghamisítása. Most pedig azt írom, Trianon nem válhat történelemmé, mert nem múlt. Ez „a mai Európa keresztlevele”, ahogy a román Boia is írja, és ott lüktet minden gesztusban, félelemben, komplexusban, amely megakadályozza a jelző nélküli történelmi igazság kibontását. Mindnyájunkét, közösen, magyarok és utódállami népek együtt gondolkodásában.

A Lugas most induló Trianon, 100 sorozata egyedülálló vállalkozás a magyar sajtóban. Neves történészek esszéivel, művészettörténészek írásaival, alapos és nem mindig fájdalommentes terepmunkát végző újságírók szociografikus igényű riportjaival, gazdasági kitekintésekkel és publicisztikákkal – tehát valójában a lehető legteljesebb műfaji és tematikai gazdagsággal kívánunk részt vállalni az összetartozás évének számvetéseiből. Bemutatva jelent és múltat, értelmezve a kettő között ívelő súlyos évszázad mozzanatait. A Poprádtól a Dunáig és a Tatrostól a Pinkáig – de még azon is túl.