Élet a lőszergyárban

Hogyan lesz török leányból sváb menyecske, majd patrióta magyar?Az Aradi család töredékes történetéből tudhatjuk meg ezt, amelyet Vári Sándorné Kulcsár Anna, a repatriáló Vári Ferenc menye és Pintér Gyuláné Vári Éva, Vári Ferenc unokája mondott el a Csonka vágányon című dokumentumfilm, illetve a Trianoni árvák című könyv anyaggyűjtése során.

A Vári család magyarországi „otthona” a húszas években Forrás: Vári Család

Mint vasutascsalád egy teljes vagont kaptak az átköltözéshez. Egy szobányi bútort hoztak magukkal, mert a többi hely kellett az állatoknak.

A fényképen is látható egy disznó, egy kecske, több tyúk és egy kutya. A vagon alá épített disznóól is azt mutatja, hogy hosszabb időt töltöttek mellékvágányon. (Az állattartás leginkább a vasutasokra volt jellemző, és a periférián lévő állomásokon megengedett.) A Rákosrendező pályaudvaron legalább egy évet töltöttek. Kis vaskályhával fűtöttek, azon is főztek. Egyébként fázni nem fáztak, mert a MÁV-tól kaptak tüzelőt, amelynek egy részét élelemre cserélték. Problémát okozott, hogy a két nagyobb fiút egész nap a vagonban tartsák, mert a sínek között – ahol játszottak – több halálos baleset is történt: tolatómozdonyok, rossz vágányra szaladó vagonok ütöttek el gyerekeket. A mama éjszakánként nem sokat aludt, mert zörögnie kellett, nehogy a patkányok megharapják a gyerekeket. A vizet több száz méterről kellett vödörben cipelni a főzéshez, mosdáshoz, mosáshoz. Utóbbi különösen nehéz volt, mert a száradni kiakasztott ruhák a mozdonyok füstjétől, a koromtól szinte piszkosabbak lettek, mint mosás előtt.

TRIANON100 összeállításunkat ide kattintva érheti el!

Ahogy átjöttek Aradról, Vári Ferenc a nyugdíjaztatását intézte. A MÁV-nál már akár nyolc év szolgálat után nyugdíjba lehetett menni.

A területvesztéssel együtt a vasúti vonalak hossza is csökkent: 57 százalék rekedt a határokon kívül. Így a vasutasoknál is létszámfelesleg keletkezett, és amikor aranygalléros vasúti főtiszteket kis vidéki állomásokon csak mázsálóként tudtak alkalmazni, nem volt nehéz nyugdíjba menni.

A nyugdíj megállapítása után Vári újra munkába állt: a Beszkártnál (Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaság) lett váltókezelő. Később kitanulta a villamosvezetést, az újonnan létesített lőrinci vonalon járt. A két jövedelemmel sem gondolhattak arra, hogy önállóan megoldják a lakáskérdést, állami segítségre voltak utalva.

A Pestszentlőrinc nagyközségben működő Lipták és Társa Építési és Vasbetonépítési Vállalat Rt. 1916-ban – a kor piaci lehetőségeit megragadva –­ áttért a lőszergyártásra. Bővítették telephelyüket, és fallal körülzárt lőszergyártó üzemet, könnyen és olcsón felépíthető barakkokat létesítettek.

A barakkok vasvázas, deszkafalú építmények voltak, mennyezet nélküli tetővel. A termelés biztosításához törpe vízművet és áramfejlesztő telepet létesítettek. A lőszerhüvelyeket a központi telep gépein gyártották, ahonnan lóvontatású kisvasúton (lóré) szállították a lőszerbarakkokba, a lőporkeverő és -töltő műhelyekbe. Normál nyomtávú síneket is bevezettek a telepre a kész töltények elszállítására. Később ez jó szolgálatot tett, mert a menekültek vagonjait be tudták tolni a telepre, megkímélve őket az átrakodás fáradalmaitól és költségeitől. A háború végével a hadiipari termelés okafogyottá vált, beszüntették azt. A Tanácsköztársaság bukása után a bevonuló román csapatok a gyár gépeit leszerelték és magukkal vitték. A műhelyek üresen maradtak. A Bernolák Nándor vezette Népjóléti Minisztérium megvásárolta a területet a rajta lévő épületekkel együtt az Angol–Magyar Banktól. A döntést befolyásolhatta a miniszter pestszentlőrinci kötődése. Apja, Bernolák Máté a község első gyógyszerésze, sok jelentős társadalmi tisztség viselője volt. Édesanyja a katolikus egyház prominens vezetője, fivére, Bernolák Lajos a község jegyzője volt. Több elképzelés is született a terület hasznosítására: sporttelep, üdülőhely, végül a szükséglakótelep mellett döntött a kormány.

Először gyors megoldásként csak a meglévő lőszertöltő barakkokat alakították át lakássá. A nagy belső tereket kisebb egységekre osztották válaszfalakkal, mennyezet építettek a tetőzet alá, és volt víz, villany, vízöblítéses mellékhelyiség. Egy- és kétszobás lakásokhoz közös konyha és kicsi előkert tartozott. Később a beépítetlen területeken négy- és hatlakásos földszintes házakat, illetve néhány emeletes lakóházat is felhúztak. A munkálatok 1921 és 1926 között folytak. 252 épületet adtak át 1350 lakással, amelyben körülbelül ötezer menekültnek biztosítottak otthont. Így jött létre 130 kataszteri holdon az Állami lakótelep.

A Vári család magyarországi „otthona” a húszas években
Fotó: Vári Család

Váriék is az Állami lakótelepen kaptak lakást a húszas évek elején, a legkisebb gyerek, Laci már ott született 1923-ban. A ház előtti kiskertben nem zöldséget, hanem rózsát neveltek, állatot nem tartottak. Vári Ferenc betonból megépítette a dévai vár kicsinyített mását, öt gyereke sokat játszott körülötte.

Az elcsatolt területek menekültjei a szegényes miliő ellenére sem süllyedtek le a körülmények színvonalára. Megpróbálták korábbi életük kereteit megteremteni a telepen is. Kulturális egyesületet szerveztek, kaszinót hoztak létre, volt könyvtár, olvasókör, színjátszó csoport, mozi, cserkészcsapat, Szentlőrinci Nemzeti Futball Club (SZNFC) néven futballcsapat, amellyel még NB I-es csapatok (Kispest, Szentlőrinci AC) ellen is kiálltak. A telepen előbb volt fiú és leány polgári iskola, mint Pestszentlőrinc nagyközségben, elemibe a gyerekek a községi iskolába jártak. A Belügyminisztérium a 101. számú négylakásos épületet átengedte katolikus kápolna céljára. A betelepülő székelyek között sok unitárius vallású volt. Hatvan család összefogásával épült fel a ma is álló unitárius templom.

Az Állami lakótelep közjogi helyzete speciális volt. Részben Pestszentlőrinc nagyközséghez (1936-tól megyei városhoz) tartozott, de tíz éven át a Népjóléti Minisztérium, 1933-tól a második világháború végéig a Belügyminisztérium irányította a telepgondnokon keresztül. A tényleges átcsatolás Pestszentlőrinchez csak 1945-ben következett be.

Vári Ferenc fivére, aki átvette az aradi szeszfőzdét, éveken át anyagilag segítette a repatriált családot. Az ő unokái az 1960-as években látogatóban voltak a budapesti Váriéknál, de a beszélgetés nehezen ment, mert a vendéglátók nem tudtak románul, a vendégek meg magyarul – így németül próbálták megérteni egymást.

Az élet konszolidálódásával egyre több menekült hagyhatta el a szükséglakást – Váriék is a közeli kertvárosba költöztek. Az Állami telepre egyre inkább az élet perifériájára szorultakat telepítettek be. A harmincas évekre a terület a többi szükségtelephez (Mária Valéria-, Auguszta-telep) hasonlóan nyomorteleppé süllyedt le. Lebontása – vagy ahogy eufemisztikusan mondták: rekonstrukciója – 1975-ben kezdődött meg, és 1985-re 6020 lakás elkészültével fejeződött be a teljes építkezés.

Az új lakónegyed a Havanna lakótelep nevet kapta.

Elüldözve

Az önálló vagy nagyobb országra vágyó nemzetiségek az antant támogatásával megszállták Magyarország szélső területeit, és figyelmen kívül hagyva a belgrádi fegyverszüneti egyezményt – amely magyar kézben hagyta a közigazgatást – megkezdték saját impériumuk kiépítését. A magyar állam vezető tisztségviselőit (főispán, rendőrkapitány, pénzügyigazgató stb.) azonnal leváltották, és kiutasították a területről. Az alacsonyabb rangú hivatalnokoknak felajánlották, ha leteszik a hűségesküt, maradhatnak. Az érintettek nagy része a távozás mellett döntött, és velük tartott sok száz magyar érzelmű szepességi cipszer, partiumi zsidó is. A menekültek több mint egynegyedét tették ki az egyetemi és főiskolai hallgatók, akik nem tudták csehül vagy románul folytatni tanulmányaikat. Az Országos Menekültügyi Hivatal adatai szerint 350 ezer menekült érkezett az országba. Erdélyből közel kétszázezren, a Felvidékről több mint százezren, a Délvidékről ötvenezren. Már 1918 novemberében–decemberében csaknem 60 ezer embert távolítottak el pozícióikból az utódállamok. A csúcsév az 1920-as volt, amikor kiderült, hogy a békekonferencia szentesítette az önkényesen elfoglalt területek elcsatolását. Ekkor 122 ezer tehervagon érkezett Csonka-Magyarországra.

A családok megpróbáltak addigi életükből annyit a marhavagonokba zsúfolni, amennyi egy teherkocsiba belefért. Azt gondolták, hogy tárt karokkal fogadják őket. Azonban a háborúban kivérzett ország nem tudta sem lakással, sem megfelelő munkával fogadni hazatérő fiait. Több tízezren hónapokra, évekre a lakásra alkalmatlan, télen kifűthetetlen, nyáron kazánforróságú vagonokban rekedtek. Az utolsó vagonlakó 1927 februárjában tudta csak elhagyni a teherkocsit a Ferencvárosi pályaudvaron.